A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-26 / 39. szám
például a fürdőmedence is, a szobákban pedig szállodai videoprogram szórakoztatja majd az itt pihenőket. Az előzetes számítások szerint a nagyszálló felújításának költségei nemcsak megtérülnek majd, hanem egy bizonyos idő után nyereséget is fognak hozni. Igaz, utána kezdődhet az újabb felújítás megint, elvégre egy jóhírű szálloda nemzetközi rangját és keresettségét az ott nyújtott szolgáltatások minősége és a személyzet udvariassága, szokásrendszere határozza meg. A pillanatnyi felújítást egyrészt a meglévő berendezés nyilvánvaló elhasználódása tette szükségessé, másrészt pedig az, hogy manapság fürdő nélkül kiadni egy-egy szobát egyre nehezebb. Mégha a környék legpatinásabb szállodájának tetőterébe épült, legfelső szintjéről is van szó. Természetesen, az első-második emeleten elszállásolt vendégek is megkívánják a teljes kényelmet. Hogy e tekintetben az utóbbi években kissé lépéshátrányba került a Grand Szálló, azt például a portai bejelentőlapok tanúsítják. Kiolvasható belőlük, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt nyugatról jobbára a tőkések jöttek, manapság inkább az alkalmazottaik. Persze, devizabevétel szempontjából az alkalmazotti dollár ugyannyit ér. Legföljebb tételszerűen kevesebb, hiszen a fizetésből élők a világ minden sarkán spórolósabbak. — Tudja, a kívülálló sok esetben azt gondolja, hogy ez a szakma kevés munkát és szép jövedelmet jelent. A valóság azonban egészen másként fest — mondja Wieland Anna, a Grand Szálloda recepciójának szepességi származású, sok nyelven beszélő vezetője. — Itt az ember egy személyben portás, adminisztrátor, telefonközpontos, telexkezelö, informátor, valutapénztáros, recepciós, egyszóval minden. De nemcsak a portán akad gond, hanem a karbantartási vagy a kiszolgálási részlegen is. Problémát okoz a munkaerőhiány, mert a Magas-Tátrában bizony akadozik a szállodai szakemberképzés. A fiatalok körében egyre kevesebb a speciálisan szállodás szakember — s egyre kevesebben vannak a régiek is, akiktől a fogásokat el lehet tanulni. Két műszakos, ünnepek nélküli munka ez, amit nemcsak vállalni, hanem szeretni is kell. És akkor mindez csupán a dolognak az a része, ami jobbára látszik. Ami viszont nem látszik: a konyhán az ötven fok meleg a nyári kánikulában, az örökös küzdelem a bélszínért, a borjúhúsért, az ásványvízért, a sörért, a banánért. Mert ki gondolná, hogy még a disznóhússal is baj van, mert az amúgy fele valóságában: dagadóstól, oldalastól érkezik. Csakhogy a nehéz, olcsó és zsíros ételek első osztályú étteremben nem tehetők étlapra, ezért gond van vele. — Az árubeszerzés, a jó kvalitású szakember „fogása", a vendég csalogatása és megtartása még az ilyen jó hírű szállodában is esztendők alatt kiépített kapcsolatok dolga — szögezi le Katarina Rigóvá üzemvezető. — Amikor a hosszabb-rövidebb időre érkező vendég átveszi a szobakulcsot, nyilván eszébe sem jut, hogy éjjel-nappal másfélszáznál is több szállodai alkalmazott gondoskodik kényelméről, kívánságainak teljesítéséről. Higgye el, ehhez a munkához türelem, szakértelem, egy kis megszállottság, de elsősorban jó idegek kellenek. S az eredmény? Valami egészen „egyszerű” dolog: a magas-tátrai hotelek közül több mint nyolcvan év elmúltával is a Grand Szálloda a legnépszerűbb. Itthon és messze földön egyaránt. MIKLÓSI PÉTER (Archívumi felvételek) TÍMEA, TÜNDE ÉS A TÖBBIEK... Oroszka (Pohronsky Ruskov). A néhány hétig tartó kánikula után alaposan lehűlt a levegő, s a vonuló felhőkből olykor bő áldás zúdul a földre. A napocska csak néha-néha villantja elő melengető sugárszemét — ősz a nyárban. A cukorgyár környékén sok idegen arcú fiatalt, látni, fiúkat és lányokat vegyesen. Vidámak, hangoskodók. Az idősebb nemzedéktől eltérően, rájuk nincs hatással a változékony időjárás. Építötáborosok. Ezek a főiskolás fiatalok a cukorgyárhoz tartozó konzervkészitö üzemrészben dolgoznak. A csoportok két-három hetenként váltják egymást. Úgy hallani, a fiatalok nagyobbik része igyekvő, s hasznos munkát végez. Persze akadnak köztük lógósok is. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy — szerencsére — elenyészően kevés a nemkivánt megnyilvánulások száma. A fiatalok munkáját illetően sokkal több a dicséret, az elismerés, mint az elmarasztalás, amit örömmel vesz tudomásul az ember. Juhász főmérnök, a higanymozgású fiatalember — mindig és mindenütt ott van, ahol lennie kell —. nagyon elismerően nyilatkozott az ógyallai (Hurbanovo) óvónöképzös lányokról, akik szerinte minden tekintetben és vonatkozásban példás magatartást tanúsítottak mind a munkában, mind pedig a szabadidejük hasznos felhasználásában. A fiatal mérnökember szavai felkeltették a kíváncsiságomat, azt követően aztán felkerestem és találkoztam a csillogó szemű, csupa derűt és életkedvet sugárzó, vidám lányokkal. Király Béla és Bodzsár Erika tanárok vezetésével érkeztek Oroszkára — harmincnégyen. Időközben az egyik kislány megbetegedett és hazautazott. Az ilyesmi is előfordul, sajnos. Jövőre végez az osztály, aztán szétszélednek Nyugat-Szlovákia kisebb-nagyobb falvaiba és városaiba, hogy megkezdjék a kis emberkék nevelését, ha ugyan megkezdhetik. Ugyanis azt az információt kaptam a tanár kollégáktól, hogy a végzős hallgatók vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak elhelyezkedni, pedig arra tették fel az életüket a fiatal, tettre kész teremtések, hogy nevelhessenek. Mivel mindannyian ismerik az írásaimat, szerfölött örültek a találkozásnak. Kíváncsiak voltak rám, mint ahogy én is rájuk a sok dicséret hallatán. Csakhamar felengedett a kezdeti elfogódottság, utána őszintévé és nyitottá váltak, mint ahogy én is. Jóízűen elbeszélgettünk gondokról, örömökről, irodalomról és emberi sorsokról, hivatástudatról, s a munkáról. Apropó, a munka! Közhely, mégis igaz, hogy minden érték előállításának, s a földi javak megteremtésének egyedüli alapja a becsületesen végzett munka. A lányok a konzervgyárban az uborka elrakásával és tartósításával foglalatoskodtak. Az állandó dolgozók készségesen elmagyarázták nekik az uborkaelrakás minden fortélyát, mindenben segítettek, amiben kellett. A lányok csakhamar belejöttek. Eleinte érdekesnek találták a munkát, később azonban már-már egyhangúvá vált a számukra. Mégis becsülettel helytálltak, hogy kifogást ne emeljenek ellenük. Nem is emeltek, ellenkezőleg. A lányok elmondták, hogy a két hét alatt rádöbbentek valamire. Mégpedig arra, hogy a munkát, s főleg a munkáskezeket meg kell becsülni. Kívülről nézni valamit, vagy olvasni Tímea. Tünde és a többiek.. . valamiről, ami a munkával kapcsolatos, csak a jéghegy csúcsát jelenti. Ellenben a mélyben, benne lenni és csinálni, érezni a szembe csorduló verejték marását, sós izét, sokkal elgondolkodtatóbb és maradandóbb élményt nyújt. Utána a megkeresett koronának sokkal nagyobb lesz a súlya, értéke, következésképp: a megbecsülése is. Nyilván felvetődik a gondolat — mint ahogy a lányokban is felvetődött —, hány verejték-cseppbe kerül egy-egy divatos farmernadrág, pulóver, színes tévé, rádió-magnó, de még a hangulatos presszóban elfogyasztott kóla, vagy az ízletes fagyi is. Ha csak ezt a rádöbbenést vinnék haza magukkal az útravaló batyucskában, amit egész életükben hordozni fognak, máris gazdagabbnak érezhetik magukat gondolat- és érzésvilágukban. Megérezhették és tudatosíthatták azt is, hogy a társadalom — jelen esetben a gyár vezetése —- értékelte és megbecsülte a jól végzett munkájukat azzal, hogy ingyenes szálláshelyet adott, hogy a kiadós étkeztetésért csupán napi négy koronát kellett fizetni, hogy rendelkezésükre állt a gyár autóbusza, amelyen elmehettek a párkányi (Stúrovo) fürdőbe, megnézhették a bényi (Bína) templomot. Szabadidejükben sportolhattak, megismerkedhettek a helyi óvodával. Csata községgel, megtekinthették a forradalmi hagyományokat őrző szobát, hallgathattak értékes orvosi előadást, olvashattak, kézimunkázhattak, természetesen a disco sem hiányzott a programjukból, s végül, de nem utolsósorban ráadásul még néhány száz koronával gazdagabbak is lettek. S még egy nagy élményben részesültek: felkeresték és találkoztak a közeli Zalabán élő Csontos Vilmos költővel. A lányok nagy elragadtatással beszéltek a találkozóról. Amint mondták, soha sem fogják elfelejteni az egyszerűségében is nagyszerű emberrel való beszélgetést. Szivükbe zárták az idős költőt, akinek messzire elhallatszik a szép szava, sokkal messzebbre, mint a templomi harangszó. Lám, mennyi minden belefér az otthontól távol eltöltött két hétbe, ha van elég erő és akarat a nemes szándék megvalósítására. Király Béla és Bodzsár Erika büszke lehet a növendékeire, de önmagára is. Minden bizonnyal ők is ezt érzik és gondolják, ők, harminchármán: Tímea, Tünde és a többiek ... LOVICSEK BÉLA A szerző felvételei 5
