A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-11 / 37. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA BOROGYINO 1812 Aki egy pillantást vet Európa 1812-es térképére, azonnal meggyőződhet róla: csaknem az egész kontinensen egyetlen hatalom uralkodott — a napóleoni Franciaország. Bonaparte Napóleon, Carlo di Buonaparte ajacciói ügyvéd szegény sorsú fia, XVI. Lajos király hadseregének ábrándos lelkű hadnagya, a nagy francia forradalom néhai tábornoka egy világbirodalom „mindenható" császárává lett: az ő parancsainak engedelmeskedtek az emberek Brüsszelben és Rómában, Hollandiában és Bajorországban, az osztrák császár éppúgy az ö csatlósa volt, mint a porosz király. Hadvezérei és politikai pályája — nem alaptalanul — azt a meggyőződést alakította ki kortársaiban (s magában Napóleonban is), hogy a franciák uralkodója legyőzhetetlen világhódító. Ekkor már mögötte volt a csodálatos győzelmeket hozó 1796— 97-es itáliai hadjárat, a piramisok alatt megvívott diadalmas ütközet, Marengo és Austreliz, Jéna és Wagram — e nevek közül egy is elegendő lett volna a halhatatlansághoz. Napóleonnak csupán Anglia és Spanyolország állt ellen, de mindkét ország súlyos helyzetben volt: Angliát az 1806-ban Berlinben meghirdetett kontinentális zárlat (az angol áruk Európába történő behozatalának tilalma) a gazdaság összeomlásával fenyegette, Spanyolország népének pedig már negyedik éve elkeseredett és kegyetlen harcot kellett vívnia a francia megszállókkal. S Oroszország? A cári birodalom éveken át harcolt Franciaország ellen, ám 1807-ben, miután a császár a friedlandi csatában súlyos vereséget mért az orosz hadseregre, I. Sándor cár is Napóleon szövetségese lett. Öt év telt el, s a „kis korzikai" hadat indított Oroszország meghódoltatására ... Vajon miért? Oroszország az 1807-es háborút lezáró tilsiti békében csatlakozott a kontinentális blokád rendszeréhez, de három évvel később már mind több jel mutatott arra, hogy megszegi a zárlat rendelkezéseit. Ez érthető volt: az angolellenes kereskedelmi politika súlyos károkat okozott az orosz gazdaságnak, melynek érdekei azt követelték, hogy az ország vámhatóságai ne törődjenek Napóleon előírásaival. Az angol áruk egyre akadálytalanabbul jutottak el Oroszországba, onnan pedig Európa többi országába csempészték őket. A blokádot kudarc fenyegette, márpedig ez a kudarc azt jelentette volna, hogy Angliát nem sikerül térdre kényszeríteni. Napóleon elhatározta, hogy a zárlatnak mindenáron érvényt szerez, mert csak általa remélte a brit „tengeri oroszlán" hatalmának megtörését. Oroszország a jelek szerint útjában állt ennek a törekvésnek, így hát engedelmességre kellett kényszeríteni — akár fegyverrel is! Ez a gondolat már 1810-ben felmerült a császár fejében és egyre inkább hatalmába kerítette. Biztosra vette, hogy ha ismét legyőzi a cár hadseregét, a blokád rendszere tökéletessé válik, következésképp elkerülhetetlen lesz az angol kapituláció, ő pedig egész Európa felett uralkodni fog ... 1811 őszén Napóleon eldöntötte: támadást indít Oroszország ellen. Mint mindig, most is rendkívüli energiával fogott a hadjárat megszervezéséhez. Németországot és Lengyelországot fokozatosan hatalmas felvonulási területté változtatta; 1812 tavaszán már ezredek és hadosztályok sokasága özönlött Oroszország nyugati határai felé. A császár mindent megtett az eleddig verhetetlen „Grande Armée", a Nagy Hadsereg megerősítéséért; zászlaja alatt Európa csaknem valamennyi nemzetének képviselői hadba vonultak. 420 000 katona várta a támadás megkezdésére vonatkozó parancsot. Június 20-án Napóleon kiáltványt intézett csapataihoz, melyben hírül adta a hadjárat kezdetét: „Az oroszok megszegték adott szavukat... — írta a császár —. Oroszország kihívta maga ellen a végzetet; ennek a végzetnek be kell teljesednie." Június 24-én és 25-én a Nagy Hadsereg átkelt a határfolyón, a Nyemanon és megkezdte előrenyomulását az ország belseje felé. A francia uralkodó nem kételkedett a győzelemben : bízott saját katonai tudásának vitathatatlan fölényében, roppant hadainak erejében, stratégiájának sikerében. Ezúttal is arra törekedett, hogy az ellenfelére mielőbb megsemmisítő csapást mérjen, fő erőit szétzúzza és békefeltételeinek elfogadására kényszerítse. Oroszországban azonban ez a stratégia csődöt mondott... A hadjárat kezdetén Napóleon az ellenállásnak a kísérletével sem találkozott, az oroszok hátráltak. Parancsnokuk, Barclay de Tolly nem tartozott a nagy tehetségű vezérek közé, de tisztában volt azzal, hogy az elsöprő túlerővel rendelkező Napóleonnal szemben lehetetlen csatát nyernie. Visszavonult, s ezzel romba döntötte a hódító terveit, aki nem tudta őt döntő ütközetre kényszeríteni. A visszavonuló oroszok elpusztítottak mindent, ami az ellenség hasznára válhatott volna; a franciák az elfoglalt városokban csak égő házakat, romokat, üres raktárakat találtak. Már júliusban élelmezési nehézségekkel és takarmányhiánnyal küszködtek, lovaik egy része elhullott, a hosszú és kínos menetelések kimerítették őket. Utánpótlási vonalaik egyre hosszabbak lettek s biztosításukra egyre több katonát kellett hátrahagyniuk. Augusztus 16-án Napóleon támadást indított Szmolenszk ellen, remélve, hogy itt megsemmisíti ellenfelét. Az oroszok hősiesen védekeztek s a franciák csak rendkívüli erőfeszítések árán foglalták el a várost; egy égő romhalmaz jutott a birtokukba, s mivel az orosz csapatok idejében s rendezetten elvonultak, a döntő győzelem reménye ismét szertefoszlott. A császárnak fogalma sem volt, mikor és hogyan tudja megsemmisíteni ellenfelét, azt viszont világosan látta, hogy hadserege napról napra gyengül, harcképessége szünet nélkül csökken. Aggodalmai ellenére is úgy döntött, hogy folytatja az előrenyomulást, elfoglalja Moszkvát s innen kínál békét a cárnak. I. Sándor cár egyre ellenségesebb szemmel nézte Barclay de Tolly stratégiai szempontból nagyon is indokolt visszavonulását, ezért leváltotta öt, s az orosz vezérkar legtehetségesebb generálisát, Mihail lllarionovics Kutuzovot nevezte ki főparancsnoknak. Kutuzov, noha egyetértett elődje stratégiájával, tudatában volt annak, hogy a Moszkvához közeledő franciákkal szemben vállalnia kell a csatát, nem szolgáltathatja ki a várost az ellenségnek. Csapatai egy kis falu, Borogyino körül foglaltak állást; itt zajlott le a döntő összecsapás. Napóleon boldog volt, hogy ellenfele ezúttal nem tért ki az ütközet elől; biztos volt benne, hogy serege most is győzni fog. 135 000 katonát és 587 ágyút vonultatott fel, míg az oroszok csupán 103 000 emberrel rendelkeztek, ám tüzérségük erősebb volt mint a franciáké — 640 ágyúval álltak ki — és 1 7 000 főnyi tartalékukra is számíthattak. 1812. szeptember 7-én kora hajnalban a császár — miután az előző napon a legapróbb részletekig kidolgozta a csata haditervét — kiadta a parancsot a támadásra. A franciák megrohanták Borogyinót s ezzel egyidöben hozzákezdtek Bagration tábornok Szemjonovszkoje falu körül kiépített állásainak ostromához. Tüzérségi tűz fülsiketitö döreje tépte szét a hajnal csendjét — Borogyinónál elszabadult a pokol. Nemsokára a láthatáron feltűnt a nap, s ekkor a császár felkiáltott: „íme, itt az én austerlitzi napom!” Hamarosan kiderült, hogy tévedett, nem Austerlitz napja kelt föl. A csata első óráiban a franciák meghátrálásra kényszerítették ugyan az oroszokat, de tapasztalniuk kellett, hogy ellenfeleik halálmegvető bátorsággal és hősi elszántsággal védekeznek. Az állások többször is gazdát cseréltek, Kutuzov katonái Napóleon legkiválóbb marsalljait, közöttük Ney-t és Murat-t is visszaverték, hatalmas veszteségeket okozva a támadóknak. Különösen kegyetlen harc folyt Szemjonovszkoje birtoklásáért, ahol az oroszok a végsőkig ellenálltak. A falu elleni támadást vezető marsallok kénytelenek voltak Napóleontól a gárda bevetését kérni, ám erre a császár nem tudta magát rászánni; a gárda képezte hadseregének legfőbb tartalékát, s ezt az erőt nem volt hajlandó kockáztatni. Egyre több hír érkezett hozzá, amelyek csapatai iszonyú veszteségeiről számoltak be. Az ellenfél veszteségei semmivel sem voltak kisebbek, de erejüket ezek sem törték meg, új s új rohamokat indítottak elvesztett állásaik visszafoglalására. Délután még mindig Szemjonovszkoje körül tombolt a leghevesebb harc. A szembenálló felek gyilkos kartács- és sortüzet zúdítottak egymásra, a hadihelyzet óránként változott. Alkonyaikor az oroszok megkezdték visszavonulásukat. Lassan, csak lépésről lépésre hátrálva engedték át a csatateret a franciáknak, mindvégig viszonozva az ellenség golyózáporát és ágyút üz ét. Az ütközet befejeződése után a két hadvezér számot adott a küzdelem „eredményeiről". Napóleon seregéből 30 000-ren maradtak holtan a harcmezőn vagy váltak harcképtelenné, az oroszok 50 000 embert veszítettek. Látszólag a császár lett Borogyino győztese, hiszen Kutuzov hada meghátrált. Az igazság azonban az, hogy ez a „diadal" pyrrhoszi győzelem volt, s Napóleon nem érte el célját: nem aratott döntő győzelmet, nem semmisítette meg ellenfelét, az orosz hadsereg nem tette le a fegyvert. Ellenkezőleg: az erkölcsi győzelem az övé lett. Az orosz katonák bátor helytállásukkal példát mutattak az országnak és Európa valamenynyi. Napóleon által leigázott nemzetének s bebizonyították, hogy a verhetetlennek hitt hódító korántsem mindenható. Az oroszországi hadjárat s ezen belül a borogyinói csata Napóleon bukásának a kezdetét jelentette. A Nagy Hadsereg hatalmas támadása a cári birodalom ellenszömyű katasztrófával végződött, a 420 000 fős ármádiából mindössze 30 000 ember menekült meg. A császár veresége jeladás volt Európa népei számára, amelyek megértették: itt az alkalom szabadságuk kivívására. Napóleon zsarnoki uralmának megdöntésére. A császárt a kudarc nem törte meg; 1813 elején új hadsereget állított talpra s a tavasszal megindult háborúban ismét több győzelmet aratott, de hatalmának megőrzésére irányuló emberfeletti erőfeszítései hiábavalóik voltak. Az ellene vívott harc egyesítette az európai nemzeteket s túlerejüknek törvényszerűen felül kellett kerekednie. Napóleon hősiesen és elszántan védekezett, de még az ő lángelméje, kivételes akaratereje és bátorsága sem menthette meg az általa létrehozott császárságot. Lipcsei veresége, lemondása a trónról 1814 áprilisában elkerülhetetlen volt, s bár Elba szigetéről egy évvel később még visszatért, a száznapos uralmának véget vető Waterlooi ütközet befejezetté tette csodálatos pályafutását. Életéből már csak az utolsó fejezet volt hátra, a tragikus számkivetés Szent-Ilonán, ahol 1821. május 5-én érte utol a halál. A borogyinói csata — a császár véleménye szerint is — a napóleoni háborúk egyik legjelentősebb összecsapása, legkiemelkedőbb hadászati teljesítménye volt, mindenekelőtt pedig jelképe lett a hazáját védő orosz nép hősiességének és bátorságának. Borbgyino példája lelkesítette a Nagy Honvédő Háború katonáit is; 1812. szeptember 7-ének napja századunkban is érvényes tanulságokat kínál, s e tanulságokat nem szabad elfelejtenünk. G. KOVÁCS LÁSZLÓ Műszerfal a kormánykeréken Egyelőre csak tanulmányterv, mégis meghökkentő elképzelés az NSZK-beli VDO gyárnak pontosan a járművezető látóterében, a kormánykerék közepén elhelyezett, lapos építésű műszerfala. Éjszaka bonyolult, felülről kihúzható árnyékvető akadályozza meg az idegen fények okozta zavarást. Az elegáns, szürke műanyag fedőlemez alatt csak bekapcsolt állapotban láthatók a műszerek és a jelzőfények. 16
