A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-04 / 36. szám
Az ügyfél belépett a hivatal ajtaján. Az ügyfél illedelmesen köszöntötte a bentlévőket. és előadta kérelmét: volt lakása kulcsát szeretné leadni. Senki és semmi nem mozdult. Az ügyfél megköszörülte a torkát és megismételte kérelmét. A hivatal dolgozói lassan egymásra néztek. Egyikük megmozdult: egy döglött svábbogarat próbált meg begyömöszölni az irattartóba. Az ügyfél kezdte furcsán érezni magát. Épp nekikészült, hogy harmadszor is előadja mondókáját, amikor lassan, kimérten megszólalt a rangidős: — Úgy, a kulcsot — mondta. — A kedves ügyfél úgy látszik, nem tudja, mit csináljon jódolgában. Mások törik magukat, hogy lakáshoz jussanak, a kedves ügyfélnek meg nem ízlik, ami van. Az ügyfél gyorsan elmondta, hogy esze ágában sincs elégedetlenkedni, csupáncsak megürült lakását szeretné átadni, ahogyan azt az előírások megkívánják. A szobában semmi jele, hogy bárki is megértett volna valamit abból, amit mondott. Tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra, könyörögve nézett a hivatal dolgozóira. — Hmm ... szólalt meg az átfutási idő elteltével a hivatal atyja — földszint, tizenkettő. Az ügyfél szinte repült kifelé az ajtón. A tizenkettes ajtón a kellő illemmel lépett be. — Kérem tisztelettel — szólalt meg, ahogy valamelyik ósdi illemkönyvben olvashatta. — Kérem tisztelettel, a kulcsokat szeretném leadni. — A kulcsokat ? — vonta föl szemöldökét az elöl ülő hölgy. — No lám, a kulcsokat — csodálkoztak a többiek is. A hangulat összehasonlíthatatlanul élénkebb volt, mint az előző szobában. — Leadni a kulcsokat — vihogtak össze a sarokban is. — Az nem olyan egyszerű — jelentette ki a főamazon. — Az elvtársnö, aki átveszi a kulcsokat, pillanatnyilag szabadságon van. Az ügyfél lesújtottan állt az ajtóban. — Nem lehetne mégis megcsinálni valahogy, kérem — kérdezte alig hallhatóan. — Mondjuk úgy, hogy maguk közül átvenné valaki, aztán átadná az illető hölgynek. — Hová gondol ? — csattant fel a főamazon (de még ilyet! — súgnak össze a kevésbé fő amazonok is) — nálunk kérem rend van! Itt mindenki a maga dolgát végzi, ha eddig ezt nem vette volna észre. Hová jutnánk a fejetlenséggel? Anarchiát akar? Az amazonkar harcias pillantást futtatott körbe. Az ügyfél majd a föld alá süllyedt szégyenében és ez a lelkiállapot igencsak meglátszott rajta. No, meglátjuk, mit tehetünk — enyhült meg a főamazon az ügyfél őszinte kínlódását I látva. Az ügyfél arca felragyogott. — Csak csínján — szólalt meg mindjárt egy másik amazon, aki kevésbé szívlelhette a ragyogó arcokat. — Nem biztos, hogy sikerülni fog. Azt azért mégiscsak beláthatja, hogy a maga kulcsai miatt nem fogjuk a kolléganőt a szabadságáról visszahívni. Az ügyfél ezt be is látta, ami meg is látszott rajta. Ez volt a szerencséje. Két amazon egymásra nézett és egy nyomtatványt toltak elébe. — Kitölteni, aztán a nyilvántartóba — irányították el katonásan. — Első emelet, harminchat — toldotta meg valaki a sarokból. Az ügyfél hálásan hajtotta meg a fejét. — Adjon isten jó napot — köszönt mélabús megtörtséggel az ügyfél, és megállt a hatalmas íróasztal előtt. Az íróasztal mögött nem ült senki. — Kérem, a tizenkettesből küldtek — folyamodott az ügyfél az üres íróasztalhoz, pusztán megszokásból. A kulcsok ügyében jöttem — emlékeztette az íróasztalt alázattal. A telefonok megcsörrentek az asztalon, egyébként semmi nem mozdult. Az ügyfél zavartan pislogott. Egyszer csak meglátta az íróasztal elején a felírást: „A negyvenkettesbe". Nagyot sóhajtott és iszkolt kifelé. A szobában öten ültek és szemmel láthatóan elmerültek valamilyen fontos dolog megvitatásában. Itt-ott feljebb hágott a moraj, ám az ügyfél mindébből csak foszlányokat értett. A torkát köszörülte, mocorgott, megpróbálta felhívni magára a figyelmet, de a téma vasmarokkal tartotta fogva a beszélgetőket, akik csak néha hallgattak el egy-egy pillanatra, hogy hörpintsenek egyet a kávéjukból. Az ügyfél már mindent megpróbált, éppen azon gondolkodott, hogyan üthetné le legügyesebben a csillárt, hogy valamiképp felhívja magára a figyelmet, amikor valaki hirtelen hátrafordult és szigorúan rászólt: — Hát maga mit keres itt? — Én kérem a kulcsot szeretném... — felelte alig hallhatóan. — Nincs kulcs, semmilyen kulcs nincsen, már ezerszer megmondtam — vágott közbe ingerülten. — Számoljanak konstans négy egész huszonhárommal... — ... leadni — fejezte be az ügyfél meggyőződés nélkül és sími szeretett volna kínjában. — Nem itt — szólt mégis az egyik kifestett hölgy, földszint tizenkettő. — Onnan küldtek — szedte össze maradék bátorságát az ügyfél — hogy ezt a ... — Mutassa — zengett ércesen a hölgy hangja. — A tiéd — dobta oda az egyiknek. Az fölkelt, odaült az asztalhoz és írt valamit a papírra. Az ügyfél reménykedni kezdett. — Parancsoljon, foglaljon helyet, kedves ügyfél, mi a problémánk, mi a problémánk — fogadta a hatodikon a szimpatikus kétszáznegyvenegyes. — A kulcsot szeretném ... — Megoldjuk, megoldjuk — vágott közbe a szimpatikus kétszáznegyvenegyes és megveregette a vállát. — Volt probléma, nincs probléma, fuccs probléma — szellemeskedett a szimpatikus kétszáznegyvenegyes. — Megoldjuk, kérem, megoldjuk, azért vagyunk itt. Az ügyfél még hitetlenkedni is elfelejtett. Jóleső sóhajjal dőlt hátra a kényelmes székben. — Nos, mondjon el, kérem, mindent, szépen, sorjában, az elejétől — fordult felé mosolyogva a szimpatikus kétszáznegyvenegyes. — A kulcsot szeretném leadni, kérem ... — kezdte illedelmesen az ügyfél. — Megállni, megállni — vágott közbe a | kétszáznegyvenegyes. — A kulcsot, szóval a j kulcsot, értem, vagyis a kulcsot... — a... — Megállni, megállni, milyen kulcsot? — a ... — Ja, igen, a kulcsot, értem, a kulcsot, j folytassa... — ... szóval leadni és ideküldtek ezzel a j papírral... — Papíron a kulcsot? — nézett igazi érdek- I lődéssel hétdioptriás szemüvege mögül a szimpatikus kétszáznegyvenegyes. — Nem értem... Az ügyfél érezte, hogy elönti a forróság, arca bal felén az izmok rángatózni kezdtek. — A lakás kulcsát, könyörgöm, a lakásom kulcsát... — Értem, a lakás kulcsát, a lakása kulcsát, értem én, már hogyne érteném, folytassa kérem, folytassa, nagyon érdekes — fordult az ügyfélhez. — Kávé? Az ügyfél bólintott. — Ezt a papírt szeretném itt... — Megállni! — löttyentette ki a kávét a felfedezés izgalmában a szimpatikus kétszáznegyvenegyes. — Meg-áll-ni! Ha ön leadja a lakása kulcsát, hol fog akkor lakni ? — kérdezte, diadalmasan sandítva közben az I ügyfélre. Az ügyfelet a hideg veríték kezdte kiverni. Egész testében reszketni kezdett. A szimpatikus kétszáznegyvenegyes ráné- 1 zett, szótlanul firkantott valamit a papírra, aztán bátorítóan megveregette a vállát: — Nincs semmi baj, nem lesz semmi baj, most már csak a földszint tizenkettes van hátra, leadhatja azt a kulcsot, aztán hazamehet, lazítani egyet, hehehe ... — és kituszkolta öt az ajtón. A folyosó kellemesen hűvös volt, megnyugtatta az ügyfelet. — Hazamegy, hazamegy, de hova haza, ha egyszer leadja a kulcsot... — hallotta még az ajtón át a kétszáznegyvenegyes töprengő hangját. Az ügyfél elmosolyodott. Hirtelen nagyon nyugodtnak érezte magát. I * * * A földszint tizenkettesen egy tábla lógott: „Ebédszünet". Alatta kisbetűkkel, tán valamelyik látogató bosszúja: „Nem érdemes I várni ránk, munkaidő végéig úgysem jövünk | vissza." Az ügyfél elmosolyodott és pajkosan ingatni j kezdte a fejét. Még néhány huncutságot is I mondott, valami ilyesfélét: „Ejnye, ejnye, rossz kőikéi, hát bújócskázunk, bújócskázunk? Aztán vígan fütyörészve kilépett az ajtón. Az I utcán valószínűtlenűl szabadnak érezte magát: szinte súlytalanul lebegett a puha aszfalton. Hazafelé menet vígan dobálta a feje fölé és kapkodta el a kulcsot. Vidám volt, akár egy I kisgyerek. Otthon első útja a pincébe vezetett, ahonnan fütyörészve néhány kanna benzint vitt fel a lakásba. A szobákat gondosan mérte fel, I mint aki semmit nem akar elhibázni. Minden sarkat gondosan lelocsolt benzinnel, I aztán beállt az ablakba és elmosolyodott. — Mégiscsak én győzök — valami ilyesfélét gondolhatott. Alatta a főutca égett mindennapos izgalmában. I CSÁKY PÁL 23
