A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-04 / 36. szám
„GYÖKÉR HOZTA. FÁJÁT...” A szálastakarmány begyűjtésének két alapvető eszköze a villa és a gereblye. Eredetileg a kettő kizárólag fából készült, éppen ezért keletkezésük kezdeteit nehéz megfogni. A favillára csakúgy, mint a gereblyére érvényes, hogy kezdeti fokon a természetes faágakat használták, amelyek elágazását a célnak megfelelően vágták le. A favilla legegyszerűbb formája a kétágú természetes faág, amelyhez a megfelelően elágazó fát még lábon választották ki, s ágait gúzsolással, közözéssel szoktatták. Előfordult a természetes háromágú villa is, de ritkaságnak számított. Gyakoribb volt az a háromágú megoldás, amelynek két változatáról fényképet is közöl Paládi Kovács Attila (A magyarság rétgazdálkodása, Bp. 1979) a Csermosnya-völgyi Barkáról (Börka). Az egyik egy hegyezett végű farúd, amelyhez két oldalról megfelelő vastagságú, elhajló „fogakat" kötöztek, a másik egy természetes elágazású kétágú villa, amelyhez az előbbihez hasonló módon egy harmadik ágat kötöztek. A két- és háromágú villák további készítésmódja a hasított technika volt, amikor a megfelelő vastagságú egyenes faágat az alsó harmadáig két- illetve háromfelé hasították, s az így keletkezett ágak szétf eszű lését ékekkel segítették elő. A nyél felé való továbbhasadást széles vasgyűrükkel akadályozták meg. „A hasított, ékelt favillák előállítása, európai elterjedtsége arra enged következtetni, hogy a készítés elve Kárpátmedencei újítás, amely aligha tehető a középkor végénél — újkor elejénél korábbi időre." (Paládi-Kovács A.: idézett munkája) A hasított villáknál szélesebb körben terjedtek el a toldott villák. Alkalmazásuk a magyar nyelvterület nyugati részén kezdődött (német hatásra), de a 18. századtól kezdve már az Alföldön is megtalálhatók. Toldott villák alatt nem a már említett kezdetleges toldású, kötözött villákat értjük, hanem azt, amikor a masszív nyélbe csapolással állítják be a villa fogait, s ezt még keresztpánttal megerősítik. A hasított villák készítése magasabb fokú technikai felkészültséget követelt. Általában fás vidékek villakészítö központjai látták el vele a gazdaságokat. A szálasgabona és takarmány betakarításának másik fontos eszköze a gereblye. Annak ellenére, hogy alapvető formájában nem találunk eltéréseket, elnevezésbeli és funkció szerinti változatossága igen nagy. Paládi-Kovács Attila idézett munkájában kísérelte meg a funkció szerinti csoportosítást a következőképpen: a) kisméretű mezei szénagereblye FAVILLA ES Hasított és toldott villa a galántai Járási Honismereti Múzeum gyűjteményéből Gereblye és természetes kétágú gereblyenyél a galántai Járási Honismereti Múzeum gyűjteményéből A szemtisztitásnál használt kezdetleges garmadahúzó gereblye Békés megyéből. A galántai Járási Honismereti Múzeum gyűjteményéből (forgatás, gyűjtés); b) nagyméretű mezei tarlógereblye (gabona- és szénatarló hulladékához); c) hosszú nyelű kazalozó, boglyatetejező gereblye; d) gabona szemnyerésekor használt szérügereblye (vágógereblye, rugdalógereblye); e) aratáskor a kaszára szerelt kisgereblye takaró; f) a rendre vágott gabonát marokba gyűjtő (veretelő) kisgereblye; g) egyéb célokat szolgáló kisgereblye, vasgereblye (csaritgereblye, réttisztítás, udvartisztítás, kertészet). E helyen nincs módunk az egyes csoportok részletes ismertetésére, csupán a gereblyekészítés néhány alapvető mozzanatára kívánjuk ráirányítani a figyelmet. A gereblye alapvető részei a gereblyefej (gereblyefő), a fogak és a nyél. A gereblyét főleg a levágott széna vagy tarlón elmaradt szálasgabona összehúzására (hárítására) használták. Úgy igyekeztek tehát elkészíteni, hogy minél nagyobb területet „foghassanak" vele: minél szélesebbre a gereblyefejet, minél hosszabbra a nyelét. A gereblyefej hossza s a beléje ültetett fogak száma vidékenként változott. A ritkább fogú gereblyét (10—12 vagy kevesebb foggal) a sík vidékeken, a sűrűbb fogazatú, szélesebb gereblyét (20—22 fog) a Dunántúl nyugati és a nyelvterület északi peremén (tájainkon), illetve a Mecsekben és Erdélyben használták. A fogak sűrűsége tehát a füvek minőségével is összefüggött. Jól példázza ezt a csucsomi (Cuőma) gereblyehasználat, ahol az apróbb hegyi szénához a sűrűbb, a síkvidéki vastagabb szálú szénához a ritkább fogazatú gereblyét használták. Vidékenként változott a fogak beerősítésének a módja is: a gömöri és abaúji tájakon (de a Felföld más vidékein is), valamint Erdélyben az ún. csörgősgereblyét használták. A fogakat úgy illesztették a fejbe, hogy „játékuk" volt, 1 —2 cm-t elmozdulhattak vertikális irányban. Más tájakon a mozdulatlanul becsapolt fogú gereblye volt használatos. A favillák, illetve a gereblyék behatóbb vizsgálatával máig adós a néprajztudomány. Paládi-Kovács Attila, illetve Balassa iván munkái jó kiindulópontot nyújtanak az önkéntes gyűjtőknek is egy-egy villa-, illetve gereblyekészítő központ feldolgozására, amelyeket éppen tájainkon kell keresnünk. Tudunk arról, hogy ilyenek voltak a Zobor-vidéken, a gömöri Szilicén (Silica), a Torna megyei Ájban (Háj), de munkájukról máig nem született pontos leírás. Rajtunk áll tehát, hogy ezt elvégezzük SZAIMYI MÁRIA (JURÁS DÁNIEL FELVÉTELEI)
