A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-09-04 / 36. szám

EMBERI SORSOK

MIRŐL BESZÉL A FŐKÖTŐ?

Aki értő módon faggatja, annak sok mindenről. Első, egyszerűbb változatai a középkorban készültek, aztán a fökötő az idők során mind cifrább, díszesebb lett. Gyönggyel, drágakővel, zománcozott aranyvirágokkal ékítették, szalagokat fűztek rá. Volt fökötő, amelyet drága csipkéből szabtak, volt gránátszemes, gazdagon hímzett, de még olyan is, amelyen száz aranyboglár csillogott. Volt szarvacskás fökötő és szárnyasfőkötö, és olyan is, amelynek a csúcsa lenyúlt a homlokig. Az utóbbit Stuart-főkötönek nevezték, mivel Stuart Mária szívesen viselte. A legelterjedtebb főkötő-fejdisznek a mühajfürtökkel, batisztcsipkével, masnikkal zsúfolt fontange-nak viszont XVI. Lajos egyik kegyencnője, Marie-Angélique de Fontanges a névadója. Úgy tartják, hogy a szép hölgynek.

Természetesen van, nem is egy. A legújabb divatmúzeum a divat fővárosának nevezett Párizsban nyílt meg. Ott sem akárhol, hanem a Louvre-ban. A termekben XVIII., XIX. és XX. századi öltözetek láthatók. A színielöadásra emlékeztető kiállításon, amelynek megszólalásig élethü bábuk a szereplői, megfigyelhetjük, hogyan öltöztette a budoárban úrnőjét a komoma, miként készült egy főúri család az udvari bálra, és milyen ruhákban szálltak be az Orient Expressz kupéiba az utasok századunk huszas éveiben. A jelenetek némelyike forgószinpadon teljesedik ki, a díszletek, a bútorok korabeliek, maguk

A TÜCSÖK

Az ablakon beragyogó szeptember délelőtti nap ferde sugarai szinte lángra gyújtották a tantermet. A résnyire hagyott nyílásokon nyarat idéző, csodálatos zsongás szűrődött be. Hiába volt szeptember, iskolai év, tanítás, csak testben voltunk jelen. Gondolataink messzire kalandoztak; el az osztályból, a friss borítólapú könyvektől, a még szép, sima talpú tiszta, margózott füzetektől, s távol az iskolaév eleji tanítói intelmektől, a szorgalomra és az egyes órákra való felkészülésre vonatkozóan.

Túl elevenek voltak még bennünk a nyári élmények, a szabadság, a kötetlenség érzése. Mindenre élénken felfigyeltünk, ami erre emlékeztetett. Épp ezért az egyik matematikaórán, amikor tanítónk az algebra alapjait magyarázta, más zenéhez szokott fülünk egy ismerős és kedves hangra figyelt Tel: tücsökciripelésre. Először azt hittük, kintről hallatszik, de másnap — esős idő lévén — az ablakok zárva maradtak, szentül meg voltunk róla győződve, hogy a tücsök az osztályban van. Az első szünetben mind a kályha köré tódultunk, onnan jött a hang — ott is volt. A kályha öntöttvas lábának szögletes sarkába húzódott. Egymás hátán tolongva igyekeztünk a közelébe férkőzni, hogy megláthassuk, esetleg megérinthessük. Volt, aki cérnát akart kötni a lábára, hogy meg ne szökjön, a többség azonban lehurrogta. Végül kineveztük házi, azaz osztálytücsöknek, s a találó Cili nevet adtuk neki.

Gyorsan a helyünkre rebbentünk, amikor a tanító megjelent az ajtóban — kezdődött a következő óra. A szünetben arról tanakodtunk, mit adjunk neki enni. Raktunk elé kenyérmorzsát, s valaki kitalálta, hogy hozzunk zöld fűszálakat, azt szeretheti, mert a réten is a fűszálak között ciripel. Minden nap

midőn egyszer a király társaságában kilovagolt, a nagy vágtában lebomlott a művészien föltomyozott frizurája. Erre merész mozdulattal lehúzta a combjáról a drágaköves harisnyakötőjét, és azzal fogta össze a repülő hajtincseit. Ez a harisnyakötő volt később Európa-szerte elterjedt fontange őse. Őfelségét ugyanis annyira elragadtatta kedvese találékonysága, hogy a kegyeire áhítozó többi hölgy is kedvet kapott hasonló fejdísz viselésére. így lett az ötletből divat, amely először csak a francia udvarban, majd később egész Európában elterjedt. A fökötő persze a népviseletekben is nagy szerepet kapott. Magyarlakta vidékeken hajadon nemigen viselte, csak asszony. A „fökötő alá került", kifejezés ma is azt jelenti nyelvünkben, hogy menyecske lett a lányból.

is vagyont érnek. S az egykori hölgyeket fulladásig szorító fűzők és a széles krinolinok mellett, amelyekkel kisebb ajtókon át sem tudta préselni magát viselőjük, ott látható a máig divatos, egyszerű Chanel-kosztüm is. Az a már-már örökzöldnek tűnő ruhadarab, amely meghazudtolni látszik Cocteau mondását, hogy „a divat fiatalon hal meg". A kiállítást, amelynek létrejöttét a divatot művészetnek tartó korábbi szocialista kulturális miniszter, Jack Lang szorgalmazta, a köztársasági elnök, Francois Mitterand nyitott meg.

más volt a fűszálfelelős, s amikor már késő őszbe fordult az idő és eltűntek a zöld fűszálak, más módot találtunk ki a táplálására. Előkerültek a pincékből a zöldségszárak, sőt a cserepesvirágok zöld szárai is az osztályunkban végezték. Persze, nem nagy menynyiségben; elég volt egy-kót vékonyka szál naponta. így ment ez hónapokig, s házitücskünk, Cili nem maradt hálátlan — kisebb-nagyobb szünetekkel bár, de ciripelt.

Az egyik decemberi napon azonban tragédia történt. Biológiaóránk volt. A kályha duruzsolva árasztotta a meleget. A táblára akasztott nagyméretű ábra alapján az élet körforgását igyekeztünk füzetünkbe rajzolni. Ebben a bensőséges csendben egyszercsak megszólalt Cili. Nem túl hangosan, csak úgy bátortalanul. Biológiatanítónk, mintha most hallaná először, felkapta a fejét;

— Mi az, ki szórakozik óra alatt?

Meglapultunk a padokban. Ez még nem

tudja, hogy van házitücskünk. A szomszédom felállt:

— Tanító bácsi kérem, Cili ciripel.

— Cili? Ki az a Cili?

— Cili, a tücsök. Mi neveztük el így. Ott lakik a kályha alatt, mindennap etetjük.

— Miket nem hallok! Ti ilyenekkel szórakoztok az iskolában? Majd adok én nektek! — A kályhához lépett, a piszkavasért nyúlt, kipiszkálta Cilit a kályha alól, a szeneslapátra toloncolta és egy jóvátehetetlen mozdulattal a kályhába dobta.

— így! És máskor meg ne tudjam, hogy ilyenekkel vonjátok el a figyelmeteket a tanulástól! Ez iskola és nem állatkert!

Mikor kicsöngettek, nem ugráltunk fel a helyünkről, csendesen oldalogtunk ki az osztályból és még sokáig nem mertünk egymásra nézni.

Azóta sok év telt el. Az osztály rég szétszéledt, ki erre. ki arra, az életbe. De a tücsök-esettől kezdve már sokszor bizonyossá vált: Az iskola mégis az életre nevel...

Csóka Gábor

A KÁBULAT ELLEN

Nehéz társadalmi gondként hazánkban is megjelent az egyébként világproblémának számító kábítószerezés, a drog valamennyi káros hatásával. E nyomasztó gond nálunk a hatvanas évek végén bukkant fel. A rendőrség jelezte elsőként, hogy a fiatalok között a színes álmokat kergető „szipózás" milyen veszélyeket rejteget. Az egészségügy — többnyire pszichiáterek, ifjúsági ideggondozóban dolgozó orvosok révén — a hetvenes évek legelejétől kapcsolódott be a drogproblémákba. Hol tartunk ma? — erről kérdeztük Prágában dr. Viera Dolezalovát, az Apolinárhoz címzett, alkoholizmus elleni és toxikológiai gyógyintézet egyik vezető orvosát.

— Tisztázni kellene, miért az alkoholizmus elleni tanácsadók és gyógyintézetek foglalkoznak a kábítószerezéssel ?

— Mert ez utóbbi csakúgy szenvedélybetegség, mint az alkoholizmus. Mindkettő ellen átgondoltan, hosszú távú programmal, társadalmi mértékben kell felvenni a küzdelmet. Az italozás és a kábítószerezés sok ponton találkozik és hasonló megoldásokat is kíván. így például a felvilágosító, nevelő rhunkában, vagy a rehabilitációnál. Szükség van önsegítő akaratra, a spontán kisközösségek céltudatos támogatására. E tekintetben az állami és társadalmi támogatásnak több irányúnak kell lennie. Az ezzel kapcsolatos megkülönböztetett feladatok közül az egészségügyre a gyógyítás szerepe, az ifjúsági szövetségre és a sportszervezetekre a közösségalakítás felelőssége, a művelődési, oktatásügyi és népjóléti tárcákra pedig a megelőző propaganda, illetve a gyermek- és ifjúságvédelem feladatai hárulnak. A kábítószerrel való visszaélés elkövetési magatartásainak megítélése részint a belügyi, részint az igazságügyi szervek feladata.

— Hazánkban milyen körre tehető a kábítószerezés, vannak-e pontos statisztikák ?

— Becsült adatok szerint évente nagyjából 25—30 ezer fiatal kerül ilyen-olyan kapcsolatba a droggal, és közülük mintegy ezer válik kábítószer-fogyasztóvá. Őszintén szólva, nehéz teljesen tiszta képet alkotni a hazai helyzetről, mivel sokáig nem volt szisztematikus adatgyűjtés. Ez a dolog természetéből is fakad, hiszen ez a szenvedélybetegség társadalmilag elítélt, így lappangó és sokak által titkolt is. Pontosan emiatt kell széles körű nemzetközi tapásztalatokra támaszkodva kialakítani a .kutatás, a megelőzés, a gyógyítás és az utókezelés formáit.

— Van olyan külföldön használatos, hozzánk szinte egy az egyben átvehető modell?

— A szakemberek véleménye szerint nincs. Sok részmegoldást viszont használhatunk, persze, ennek keretében ki kell alakítani a mi problémáink megoldását leghatékonyabban segítő saját rendszerünket. A droghasználat visszaszorítása és a megelőzés tekintetében viszonylag jó helyzetben vagyunk a nyugateurópai országokhoz, de akár Lengyelországhoz képest is. Igaz, hogy évről évre nálunk is bővül a veszélyeztetettek köre, de egy jól átgondolt programmal elejét lehet venni annak, hogy ez a gond az alkoholizmussal azonos problémává terebélyesedjen nálunk.

— Mi az eddig kidolgozott programok elvi lényege ?

— Megteremteni az együttműködés feltételeit mindazok között, akiknek közösen kell e szenvedély megelőzésére, illetve a nyomában kialakult betegség leküzdésére törekedniük. Nem csekélyebb jelentőségű feladat megismertetni és tudatosítani a társadalom legszélesebb rétegeivel, hogy milyen természetű ez a veszély, hogyan ismerhető fel a veszélyeztetett, hol kaphat a szülő, a hozzátartozó tanácsot és gyakorlati segítséget. Itt jegyzem meg, hogy több felvilágosító filmre lenne szükség ebben á témakörben, és egy „drogvonal" létesítésével a telefonos tanácsadás lehetőségeit is bővíteni kellene.

— A meglévő bizalomvonalakon kik keresnek segítséget a kábítószerekkel kapcsolatban ?

— Serdülők, fiatal felnőttek, sok esetben olyanok, akik már valamelyik könnyebb drog rabjai, akik már voltak elvonáson, de visszaestek. Telefonálni szoktak továbbá kétségbeesett szülők, aggódó hozzátartozók, tanácsot kérő pedagógusok és szociális gondozók. Ebből is nyilvánvaló, hogy széles a kör, ami szintén azt jelzi, mennyire fontos megteremteni a tapasztalatcsere és a megfelelő információkhoz való hozzáférhetőség lehetőségeit. Ennek érdekében, országos viszonylatban, a konzultációs csoportok hálózatának kiépítését szorgalmazzuk.

— Van-e elég jól képzett szakembere a kábítószeresek gyógyításának ?

— Az orvosok továbbképzése, szakosítása részint az egészségügyi, részint az oktatásügyi tárca feladata. Feltétlenül biztató az is. hogy mind az egészségügyi középkáderek, mind az ifjúságvédelmi és szociális dolgozók körében sok az érdeklődő az úgynevezett mentálhigiénés teendők tudnivalóinak elsajátítása iránt.

— Milyennek látja a kábulat ellen küzdő hazai intézményhálózat, tehát a különböző drogambulanciák és szanatóriumok színvonalát és sűrűségét?

— Bátran elmondhatom, hogy az ország szinte valamennyi felnőtt- és gyermek-ideggondozója egyre nagyobb számban lát el különböző korú és eltérő súlyosságú drogos betegeket. Az sem titok, hogy ma még sok esetben különböző elvek szerint, mert intézményhálózatunk eleddig az úgynevezett méregtelenítést tartotta, avagy tartja még ma is elsődleges feladatának. A mögöttes teendőkre, a hosszú időt igénylő utókezelésre, a társadalmi visszailleszkedés és főképpen a rehabilitáció különböző irányú feltételeinek megteremtésére egyelőre még kevésbé vagyunk felkészülve. E tekintetben |3éldául mielőbb védett rehabilitációs munkahelyekre lenne komoly szükség, ahol orvosi felügyelet

' van, és kedvező feltételek között alakulhat ki a gyógyítással párosuló óvó-segítő tennivalók közösségi együttese. Mindent egybevetve azonban szerveződőben van mind a megelőzés, mind a gyógyítással elegy rehabilitáció céltudatosan kialakított intézményrendszere. E tekintetben valóban ígéretes elképzelések láttak napvilágot és megfelelő kísérletek is folynak. Biztató az a társadalmi támogatás is, ami a drogok elleni eredményes harc és a megelőzés lehetőségeinek feltételeit teremti meg hazánkban. Remélhetőleg mindez az eredményességben is tükröződik majd.

(M-)

VAN-E DIVATMÚZEUM?

19