A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-04 / 36. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA A SZÖVEGSZERKESZTŐ SZÁMÍTÓGÉP 2. SZÁMÍTÓGÉP A NYOMDÁBAN A számítógépek nyomdai alkalmazása már egy évtizede a napirenden szerepel és nem mentes a fejlett tőkés országokban a súlyos konfliktusoktól sem. Nem is oly rég játszódott le az egyik legnagyobb angliai nyomdász-sztrájk, amelynek következtében csaknem két évig nem jelent meg a világ egyik legpatinásabb napilapja, az újságok egykori „királya", a londoni Times. A számitógép alkalmazása ugyanis olyan mértékben forradalmasítja a nyomdaipart, hogy hagyományos értelemben vett nyomdászra már nincs is szükség, helyét számitógépszakemberek és néhány műszaki szerkesztő veszi át. Az újságot egyébként elejétől a végéig maguk az újságírók, a szerkesztők készítik. Általános folyamat, hogy egy berendezés minél bonyolultabb, tökéletesebb, annál felkészültebb szakemberek szükségeltetnek a karbantartásukhoz, a hibák beméréséhez és eltávolításához, viszont műszakilag egyre képzetlenebb kezelőszemélyzettel is kiválóan működik. A nyomdai számitógép kezelése is minden komolyabb előképzettség nélkül elsajátítható, nem sokban különbözik a gépírástól. A szerkesztő közönséges irógépbillentyűzeten üti be az írásművet a gépbe. Ehhez előzetesen megválasztja a főcím és az egész cikk betűtípusát és -nagyságát. Az újságlapszerüen megnyújtott képernyőn a szöveg és annak egyes részei szabadon mozgathatók, csúsztathatok bármely irányba, Így szedés közben egyúttal a tördelés is elvégezhető, tehát a szöveg abban a formában jelenik meg a képernyőn, ahogyan kinyomtatásra kerül. Ugyanezzel a módszerrel helyezheti el a képszerkesztő — szintén elektronikus úton — az egyes képeket. Az egész újságoldal memóriában, illetve mágneslemezen tárolható, kábelen továbbítható, sornyomtató segítségével kefelenyomat készíthető róla, így még átmásolás előtt kijavíthatok az esetleges hibák és leiterjakabok. A digitálisan tárolt információt aztán — eredeti újságoldal formájában — filmre viszik át. Erről az előhívott filmről készülnek — ugyancsak fotografikus úton — a nyomólemezek, amelyekkel papírra nyomják ki az újságot, folyóiratot vagy akár könyvet. Mint a leírtakból is kiderül, kisszámú kezelőszemélyzet képes bármilyen jellegű publikációt előállítani. Eközben semmi akadálya annak, hogy a központi számítógépet a nyomdában helyezzék el, míg az egyes szerkesztőségekben egy-egy terminál mellett ülve a szerkesztők elkészítsék az egész lapot, ezt kábelen — villamos jelek formájában — juttassák a nyomdába. Persze a terminál-rendszer a legdrágább megoldás, így csak ott alkalmazzák, ahol a nyomda és a szerkesztőségek egyetlen épületkomplexumot alkotnak, tehát nincs szükség hosszú, drága kábelhálózatra (pl. a bratislavai Presscentrumban). Ellenkező esetben inkább egy kisteljesítményű számítógépet érdemes elhelyezni a szerkesztőségben, ahol a lapot ugyancsak képernyőn tördelik, ezt mágneslemezre viszik, amiről aztán csak a nyomdában készítik el a filmet és a nyomólemezt. A ma használatos nyomdai számítógépeket két csoportba oszthatjuk: szövegszerkesztő és képszerkesztő gépekre. Bár többen is gyártják, hazánkban ezek közül legismertebbek két NSZK-beli gyár: a Berthold termékei, illetve a Dr. Böger GMBH Scantext és Scangraphic rendszere. Mindkettő elektronikus úton állítja elő a szöveget és az ábrákat, a munkafolyamat képernyőn követhető. A televíziós technika egyik fő hátránya, hogy a képfelbontócsövek és a képernyők meglehetősen „durva" felépítésűek: mindössze ötszázhetvenöt sorra bontják a képet (további ötven sor a sötétszint és a szinkronjelek számára van fenntartva). A negyven centiméter magasságú átlagos képernyőn ez azt eredményezi, hogy a tévéképsorok több mint fél milliméternyire vannak egymástól, ugyanígy az egymást követő képpontok is. Ha a folyóiratokat megközelítő képfelbontást várnánk el a tévétől, akkor ezt a képet bélyegnagyságúra, 4X5 centiméteresre kellene kicsinyítenünk. Tehát a tévélánc közvetlen alkalmazása nyomdai munkákra nem lehetséges. Viszont a lézerletapogatású felvevő (laser recorder) és nyomtató (laser printer) berendezések teljesítik a nyomdatechnikai elvárásokat: milliméterként tíz vonal megjelenítésére alkalmasak, ami azt jelenti, hogy négyzetcentiméterenként tízezer képpontot tudnak megjeleníteni. Természetesen a nyomdai szedőmunkát közönséges képernyőn követi figyelemmel a kezelőszemélyzet. Ez úgy lehetséges, hogy a lézeres berendezés által feldolgozott képpontokat a számítógép átlagolja, tíz nyomdai képpontból állít elő egyet a képernyőn, aminek fő előnye az olcsóság: közönséges színes tévén ellenőrizhető a feladatok elvégzése, nincs szükség speciális berendezésekre. A betűgeneráló gépek általában két-háromszázféle betűtípust tartalmaznak. Az már csak természetes, hogy minden gépbe beépíthetők a latin, a görög, cirill, arab ábécé betűinek legkülönfélébb változatai. A betűk nagyíthatók, kicsinyíthetők, gombnyomásra negatívba váltanak, meghatározott alakúra torzíthatok, árnyékbetűkkel és kontúrokkal láthatók el. Az elektronikus nyomdagépek műszaki lehetőségei — láthatólag — messze meghaladják az újságok, folyóiratok és könyvek átlagos igényeit, alkalmasak a legváltozatosabb, fantáziadús gépek esetében is: nincs az a csapongó plakáttervezői ötlet, amelynek megvalósítására ne lennének képesek. Az alapanyagként szolgáló képeket, grafikai ábrákat a digitális tévétrükköknél már megismert bármelyik eljárással fel lehet dolgozni. A képek egymáshoz viszonyítva elcsúsztathatok akár hagyományos eljárással — munkalápon — is, viszont a számitógépes szerkesztögép arra is képes, hogy csak az egyik méretet változtassa meg. A „végtermék" kialakításához tetszőleges számú képösszetevőt használhat: akár tíz-tizenöt képből állhat össze a folyóiratban megjelenő illusztráció. Mindez a számítástechnikában már jó évtizede használt szabadon hozzáférhető (RAM — Random Acces Memory) tárlóknak és a digitális montázstechnikának köszönhető, mivel a tárlókba beírt képinformációt tetszőleges módon lehet kiolvasni. Ennek a — szakmai nyelven szólva — kulcsnak köszönhetően változik meg a kép alakja, formája. A rendszer természetesen képszinezésre is alkalmas, Így akár fantáziaszínekben is megjelenhetnek azok a képösszetevök, amelyeket a fotós előzőleg realista módon ábrázolt. Az így kialakított képanyagot aztán mágneslemezre viszik át, melynek tárlókapacitása a 100 MB-ot is megközelítheti. Erről filmre vihető át, amelyről aztán a nyomólemez készül, vagy pedig kábelen továbbítható egy másik nyomdába, ahol szintén előállíthatok a nyomólemezek. Bár még távolról sem merítették ki a szakemberek az elektronika nyújtotta lehetőségeket, már a mai helyzet is lehetővé teszi a plakátkészítés és a nyomdai illusztráció forradalmi megújulását a számítógépes képszerkesztő berendezések alkalmazása révén. De legalább ilyen mértékben átalakulhat már a közeljövőben a folyóiratkészítés és az újságkiadás is, mivel — elektronikus mivoltából következően — rendkívül gyors eljárás, percek alatt készíthető vele bármilyen fantáziakép, így tudja tartani a lépést az egyre rövidülő nyomdai átfutási időkkel. A rádió és a televízió már évtizedekkel ezelőtt alaposan feladta a leckét az újságkészítőknek: naprakész hang- és képinformációikkal, helyszíni közvetítéseikkel rendkívül nehéz felvenni a versenyt. Viszont az újságnak is megvan a maga varázsa, a tévében már egyszer látott helyszíni közvetítésről a nézők szívesen olvasnak az újságokban riportot, ismertetést, tudósítást. Elsőrendű fontosságú viszont, hogy ez minél gyorsabban történjék meg, a lehető legkevesebb idő teljen el az esemény közvetítése és a róla megjelenő újságtudósítás között. így a jövőben — a megfelelő műszaki háttér kiépítése után — már az sem fog ritkaságszámba menni, hogy az újságíró nem telexgépbe pötyögteti helyszíni tudósítását, hanem nyomdagépének termináljába. Ezzel nemcsak leírja a szöveget, hanem egyben elrendezi — szerkeszti —, sőt a képanyagot is elrendezi^ hozzá. Vagyis egyben a tördelési és képszerkesztési munkákat is elvégzi. A kész újságoldalt — vagy a számára fenntartott oldalrészt — aztán esetleg épp telefon- vagy telexvonalon juttatja el a nyomda számítógépéhez, amely a vétel befejeztével azonnal előállítja a nyomólemezt és máris indulhat az újság nyomása. Ezzel rendkívüli módon lerövidül az újság kiadási ideje: optimális esetben a cikk „leadását" követően egy órán belül is az utcán lehet a legfrissebb kiadás, szép, esztétikus betűtípussal nyomva, fantáziadús, érdekes képanyaggal illusztrálva. Az új eljárások természetesen újfajta újságírói és szerkesztői munkastílus bevezetését is megkövetelik. A televíziózás hőskorából jól emlékezünk arra az időre, amikor a helyszíni tudósítás felvételéhez teherautónyi technikával műszakiak és szerkesztők garmadája érkezett. A kor műszaki színvonalának megfelelően ez nehézkes felvételtechnikát, bonyolult utómunkálatokat eredményezett. A könnyű, képmagnóval egybeépített, nagy érzékenységű tévékamerák (camcorderek) megjelenésével a riportot készítő tévéstáb két emberre redukálódott: a szerkesztő riporterre — akinek kezéből már rég eltűnt a mikrofon, hiszen azt a kamerára erősítik — és az operatőrre, aki a kép- és hangfelvételt elkészíti. Bár a kétszemélyes stáb személyautón jár — a mobilitás biztosítása érdekében —, de annak sincs akadálya, hogy akár gyalog menjenek riportra. Ez viszont megköveteli mindkettőjük sokoldalúságát: minden olyan szakmai fogást ismerniük kell, ami nélkül tudósításuk fabatkát sem érne, hiszen a tévéközpontban már csak vágásra van lehetőség, rossz alapanyagból pedig aligha lehet jó riportot készíteni. Ugyanez vonatkozik az újságíróra is, ha a képszerkesztő vagy a nyomdai számítógép terminálja mellé ül. Nemcsak az újságírásnak kell a kisujjában lennie, de egyben jól is kell szerkesztenie, mindamellett ismernie kell a műszaki szerkesztés és a tördelés csínját-binját is. Sokan azt hiszik, hogy ezek a berendezések a jövő zenéje. Pedig már ma is teljes mértékben bevezethetöek, elterjedésüknek nem műszaki, csupán anyagi akadályai vannak. A későbbiek folyamán — elterjedésük ütemében — az ár minden bizonnyal mérséklődik. Hiszen a bölcs mondás szerint a haladás ellen nincs orvosság. OZOGÁNY ERNŐ 16
