A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-28 / 35. szám
Ez a baj! — vágta oda dühösen. — Az ablakból lesed, várod, s ahogy elnyeriti magát a ló, majd hogy össze nem töröd magad a nagy sietségben. Ágyba fekteted az urat, s ha magához tér, kiszolgálod. , — Amig bízott benne, hogy lehet gyerekünk, jó ember volt — motyogta keseregve Anciéka. Időnként elfogta a görcsös sírás, és már nem is nagyon igyekezett palástolni a bánatát. — Minden amiatt van, hogy nincs gyerekünk — tette hozzá, majd rám nézett, s ettől gyötrődő tekintete egy kissé megenyhült. — Gyere, Palkó, gyere, legalább te! — Szorosan átöleltem édesanyámat, és a távozó Ancickát utánozva hangosan sipogtam. — Miért csúfolódsz? — kérdezte szigorúan édesapám. Látszott rajta, hogy nincs tréfálkozó kedvében, hát válaszolnom kellett. — Ha beszél — magyaráztam —, úgy sipog, mint a mormota. — Minden ember olyan, amilyen — védte meg édasapám Anőiőkát. — Te meg kerepelsz, mint a géppuska. — De nem sipogok! — Ha valakire rájár a rúd, azért még nem kell kinevetni — tartott ki a maga igaza mellett édesapára — S azonkívül — folytatta minden neheztelés nélkül. — Ancicka szeret téged. Mi az, hogy szeret? Örökbe akart fogadni! — tette hozzá. Kimeresztettem a szememet, s rémülten szaladtam édesanyámhoz: — Mondd, hogy nem adtok! Édesanyám apámra nézett. — Nézd Dugó — kezdte édasapám. Valami kaparta a torkát, s egy korty pálinkával akart segíteni rajta. — Figyelsz rám? — Még mindig nem múlt el a kaparás, s amikor észrevette, hogy az üveg kiürült, fogta magát, és kiment az udvarra. — Persze hogy nem adunk — csitítgatott édasanyám, és kötényével törülgette a könynyeimet. — Édesapám se? — Ö se. — A testvéreim se? — Azt mondták, hogy verje ki a fejéből. — Igazán azt mondták? — Igazán. — És te? — kérdeztem édesanyámat. — Mondd, te mit válaszoltál? — Azt mondtam, hogy még ha sokat fogunk is nélkülözni, akkor sem adunk téged — mondta komolyan édesanyám, de aztán elmosolyodott. — Ki pajkoskodna akkor a házban? Csönd állt be. Csupán a tűzhelyben pattogott a tűz, és az ajtó nyílásain apró széndarabkák hullottak ki. — Miért akartak örökbe fogadni ? — kérdeztem hirtelen. Édesanyám lehajolt egy parázsló széndarabért. — Félnek az öregségtől — magyarázta. A parazsat visszadobta a tűzbe, és folytatta: — Attól félnek, hogy ha megöregszenek, nem lesz, aki gondjukat viselje. Halkan nyílt az ajtó, s mint egy szellem, beosont Anciéka. Nagyon messze járhatott már. Kimerült volt, s arcát pirosra csípte a hideg. Édesanyám azt hitte, hogy valami nagy veszedelem hírét hozza, és a szívéhez kapott. De Anciékának mintha jobb kedve lett volna, s különösen mosolygott. A bácsi az erdőn van — csicseregte nekem vékony hangján. — A lóval meg az új szánnal, s azt üzeni, hogy elvisz magával. Este várj rá! Ennyit mondott, és olyan észrevétlenül, ahogy jött, elment. (részlet) Vércse Miklós fordítása Viktor Gajnij A TOKAJÍK EMLÉKMŰ ELŐTT Ján Brocko VISSZHANG Hallod a sírást: Az erdő zokog... S anyaként a szél a sírt búsan átöleli. A hatalmas hegyek, komor bosszúállók, felnyúlnak az égig. Mintha e pillanatban az egész világ nyugtalan szeme itt lenne. Állok s olvasom a rengeteg nevet, melyet a szobrász könnyes szemmel a márványba égetett. A hold csapatostól hajtja őket ide, mint parti hullámokat, elfordítom tekintetem. Tokajik, Tokajik! Könnyek, örök fájdalom... A fülemüle sírása is megható — hiszen az árvaság sebének is van oka. Fénylik a vérem s a csillagokig röppen A szlovák hegyekben halljátok zeng a szó Vessétek a tűzbe szívetek köröttem Bennünk él a hős majd s pusztul az áruló Szegények jogáért nyomorgók talpra állnak Kik annyit sírtak a sok kormos éjen át Kik ostorcsapástól körmükkel porba vájtak Míg torkukat sakál harapta mélyen át Míg a nemzet bilincsek között haldokolt S az átkos nyugalomban fölparázslott a vád A bosszú hasztalan lázában fuldokolt De sasok álmodták a harcnak hajnalát S magasba szökkent a szívek tűzvirága Le le a völgyekbe gördültek lavinák Szökellt a néma táj hogy bilincsét lerázza Győzni a bűn fölött minden halálon át Forró vérünk föl föl a csillagokig száll A szlovák hegyekben halljátok zeng a szó A harcban meg ne állj inkább a pusztulás Bennünk él a hős majd s elvész az áruló DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSA OZSVALD ÁRPÁD FORDÍTÁSA Nagy Zoltán illusztrációja 15
