A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-28 / 35. szám

A faluban megélénkült és szebb lett az élet, lassacskán megint minden a régi kerékvágásba került, úgy, ahogy az a háború előtt volt. Mindenkinek megvolt a maga dolga és kötelessége, senkire sem vonatkoztak többé tilalmak és korlátozások, mindenki tetszése szerint szabadon mozoghatott.

És mégis valami súlyos, fenyegető dolog lógott a levegőben: a németek embertelen dolgokat müveitek, és fennállt annak a veszélye, hogy visszatérnek.

A hegyekből lassan oroszok, magyarok, szlovákok és csehek csoportjai szivárogtak le, és szilárd szövetségre léptek a lakossággal. készen arra, hogy együtt harcoljanak a betolakodók ellen.

Egy nap megpillantottuk Tonót, orosz géppisztollyal felfegyverezve. Alig töltötte be tizenhetedik életévét.

— Tono! — kiáltott rá Klement.

Tono megállt. Szinte úszott a boldogságban, amikor látta, hogy bámuljuk.

— Te már katona vagy? — kérdezte csodálkozva Klement.

— Partizán! — húzta ki magát büszkén Tono. (Attól kezdve csak Partizán Tonónak hívtuk.)

Nekünk van fegyverraktárunk — kezdtem dicsekedni.

— Ugyan, Dugó! — mosolygott fitymálóan Tono. — Hisz nem is tudod, mi az a fegyverraktár.

— Még hogy nem? — kiáltottam sértődötten.

— Nem.

— Akkor gyere!

Odavezettük a bükkfarakáshoz. Időközben szereztünk még két rövid csövű puskát (Klement magyar karabélynak nevezte őket) és géppuskához való töltényhevedert.

— Ehhez mit szólsz? — kérdeztem kihívóan.

— Csupán azt, hogy a fegyver nem gyerek kezébe való — mondta komolyan, és máris birtokába vette a gránátot és a karabélyokat.

— Komolyan gondolod ? — kérdeztem rémülten.

— Hát hogy másképp? — mondta Tono fontoskodva. — Ha a milicisták megtalálnák mindezt, javítóintézetbe vitetnének benneteket — folytatta. — Azt mondom majd, hogy a fegyvereket a babföldön találtam — tette hozzá. — No meg aztán el sem tudjátok képzelni, mit művel egy ilyen puska.

— Nem kell, hogy oktass bennünket! — mondtam.

— Ugyan, Dugó — csitított Tono. — Hisz a közönséges puskapor is majd kivitte a szemed!

— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte dühösen Klement.

Tonót bántotta, hogy így magára haragított bennünket, megpróbált hát barátságos húrokat pengetni.

— Ha majd vége lesz a háborúnak, akkor lőhettek a géppisztolyomból. Mindegyiktek egy egész sorozatot.

Sértődötten hallgattunk.

— Rágyújtotok? — kínált meg bennünket cigarettával. ■

Kis ideig tétováztunk. De csak egy kis ideig. Azelőtt még soha nem cigarettáztunk, jó lett volna kipróbálni. Tono mindkettőnknek meggyújtott egy-egy cigarettát. FojtogaGYERMEKKORUNK

ALMAFÁI

PETER KOVACIK

tott bennünket a füst, pedig le sem szívtuk. Tono leszívta, mégsem köhögött tőle, s ez növelte előttünk a tekintélyét. Minden haragunk elpárolgott. Meg aztán a milicistáktól is féltünk, akik újra átvették a hatalmat. Fegyverek után kutattak, s bár kemény fagyok köszöntöttek ránk, éjjel-nappal őrjáratot tartottak, ügyeltek a rendre, megállítgatták az ismeretlen és gyanús személyeket, és kihallgatták őket.

A puszta föld jó fél méter mélyen megfagyott. Onnan tudom ilyen pontosan, mert meghalt nagyapa, s a sírásó kegyetlenül szitkozódott az embertelen munka miatt. Hordtuk neki szünet nélkül a pálinkát, mégis egyre csak káromkodott. A csákány úgy visszapattant a fagyos földtől, mint a sziklától, a sírásónak csuklóban elzsibbadt a keze, s a fagyos földszilánkok az arcába csapódtak. Fél méter után már könnyebben ment az ásás, úgyhogy már nem káromkodott, és nem is ivott annyit.

A kiásott gödör falai simák voltak, s a mélysége volt vagy két méter. A sírásónak leadtuk a létrát. Korholt bennünket, mert föld is csúszott vele a gödörbe. Előbb lapáttal kihányta a földet, csak aztán mászott fel a létrán.

A temetésről siettünk haza, mert majd lefagyott a kezünk és a fülünk. A tisztelendő úr is sietett, s egy-két miatyánkkal kevesebbet mondott el. Az asszonyok még be sem fejezték a „Letesznek a sírba, sötét gyászos boltba", kezdetű éneket, a sírásók már eresztették is le a koporsót. Miután kihúzták a kenderköteleket, egyenként a sírhoz léptünk, és egy-egy marék földet dobtunk a koporsóra. A fagyos föld úgy zuhogott a fakoporsó tetején, mint a kalapácsütés. S akkor odalépett a sírhoz a nagybátyám, egészen a gödör fölé hajolt, és nézte, nézte a koporsót, nem bírt megválni tőle.

— Apám! — hördült fel egyszer csak fájdalmasan. Hangja élesen szakadt föl a melléből, szinte hasogatta a dobhártyákat. Közvetlenül a gödör szélén állt, egy rossz mozdulat, s a koporsóra zuhan. Nem bírt többé uralkodni magán, a csonka keze kicsússzam zsebéből, és ide-oda himbálódzott, mint az óra ingája. — Apám! Édesapám! — üvöltötte, s arcán sűrűn ömlöttek a könnyék.

Az emberek dermedten nézték. Akik már elindultak, megálltak, és várták, mi lesz most.

Nagybátyámnak mindeddig sikerült elrejtenie érzéseit, akár a csonka karját, amit szégyellt, de most, mintha valami felszakadt volna benne, szinte fuldoklott a hangos zokogástól, szemét elborította a könny, és patakokban folyt végig az arcán. A régóta halogatott sírással most minden keserűség kikívánkozott belőle, mintha nagyapa halálával azt a képességét is elvesztette volna, hogy elnyomja, palástolja érzelmeit.

A frissen ásott földre apró pelyhekben hullani kezdett a hó, mintha segítene a sírásónak betakarni a gödröt.

Ez már az igazi tél kezdete volt. A dombok végeláthatatlan fehér lepelbe burkolóztak, a hótakaró valahol a távolban beleveszett a látóhatárba, s a mindent elborító fehérség kifehérített gyolcs gyanánt terült a világra.

A fuvarosok élesre vasaltatták az igavonó állatok patáját, s a szekereket felváltották a

szántalpak. A hó szilárd alapra hullott, bizonyos volt hát, hogy megmarad. A fagy egyre csípősebb és erősebb lett, s éjszakánként jégvirágfüggönyt varázsolt az ablakokra.

A hegyekben bujkáló partizánokra rossz idők köszöntöttek, s mi sem tudtunk zavartalanul örülni a télnek, mert az a hír járta, hogy visszajönnek a németek, meg akarják akadályozni, hogy a partizánok lehúzódjanak a környező falvakba. Ez nem látszott éppen lehetetlennek, a falu férfiai tehát tanakodtak, mitévők legyenek. Egyelőre vártak.

Nem vártak azonban a dolinaiak és a hegyi tanyák lakói. Lejöttek a faluba a rokonokhoz meg az ismerősökhöz, és biztos menedékre találtak náluk. A veszély összekötötte az

embereket, mint a zsinór a rózsafüzér szemeit. .

Hozzánk is betoppant Anőiőka.

Odaült a tűzhely mellé, kezét a fejemre tette, hangosan nevetgélt, és összevissza borzolta a hajamat. (Még mindig nem hagyott fel ezzel az ostoba szokásával.) Gyermekded arca, amelyen már otthagyta nyomát az idő, tele volt kék foltokkal és véraláfutásokkal. Édesapám azonnal észrevette.

— Megvert? — sziszegte dühösen.

— Azért jöttem — kezdte vékonyka hangján —, mert állítólag újra visszajönnek a németek.

Édesapám hallgatott.

— Ha valami lenne — folytatta bátortalanul —, megint eljöhettek hozzánk. — Majd mindjárt hozzátette: — Már elő is készítettem mindent.

— Sok mindent hall az ember — mondta édesapám komolyan. Még mindig Anőiöka arcát vizsgálgatta.

— Most nem tudnak átgázolni a havon — folytatta az vékony, sipogó hangján.

— Miért tűröd, hogy megverjen? — kérdezte ingerülten édesapám.

— De hisz nem bántott — füllentette Ancicka.

— Nem bántott? — csattant fel édesapám. — Nézz a tükörbe, milyen vagy!

Anőicka azonban nem ment, úgyis tudta, hogyan fest.

— F*edig nem rossz ember! — sóhajtott fel bánatosan. Rájött, hogy hiába is próbálná leplezni a dolgot. — Csak szerencsétlen, amiért nincs gyerekünk — törölte le a könynyeit, de az arca fájdalmas maradt. — Megszakadtam a munkában, azért nem lett.

Megint erőt vett rajta a sírás. Nem sok kellett hozzá, hogy egészen nekikeseredjék.

Örökké gyerek után vágyott, s ha eszébe jutott, hogy neki nincs, elfogta a boldogtalanság és a kétségbeesés.

— Én nem tehetek róla — zokogta fuldokolva Ancicka. — Imádkoztam én eleget. Szent Annának is vittem ajándékot, de semmi sem segített rajtam.

— Más családok is vannak, ahol nincs gyerek — mondta most már nyugodtabban édesapám. — És mégis jól megvannak.

— Igyekszem én is.

— Te igen — bólintott elismerőleg édesapám. — De ö? — Mihelyt Anőiöka férjére gondolt, mindjárt kitört. — A munkából egyenest a kocsmába megy, szánostul, lovastul, s vedel, mint a barom, amíg csak bir. Úgy rakják fel aztán a szánra, mint egy zsák zabot!

Édesanyám egy bögre meleg tejet tett Anőicka elé, hogy átmelegedjék egy kicsit.

— Látod, Marka, egyedül te szeretsz engem! — zokogta elérzékenyülve Anőiőka, ahogy édesanyám kezét nézte.

— Te rontod el! — folytatta édesapám. —

14