A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-14 / 33. szám
náltam, amit csak kaptam, de mindig agysebész akartam lenni. Mit is mondtam ? Attól tartok, hogy nagyon zavarosan beszélek. Teljesen el is feledkeztem arról, hogy agysebészként dolgoztam. — Szóval agysebész volt? Mit csinált azután? — Hosszú zárt folyosókra emlékszem és rácsos ablakokra. Hogy is hívták? Bizonyára elmegyógyintézet volt. Igen, már eszembe jut — a Mere ... Mere .. . Meredith Járási Elmegyógyintézet. Illinoisban van, ugye? — Azt hiszem, ott van. Nem emlékszik a város nevére? — Buckminster. Nem, nem Buckminster volt. Most jutott eszembe, Leominster volt. — Igen, Így van, Leominsterben van. Hány eves volt, amikor oda került ? — Harminc körül. — Emlékszik, melyik évben volt ? — 1931-ben volt. — Egyedül ment oda? — A feleségemmel. Nős vagyok, ugye, az vagyok? Mi történt a feleségemmel? Itt van, ugye, itt van? Ó, istenem! Martha ... Martha! Hangja értelmetlen sikoltásba fulladt. Waterman megjegyezte: — Azt hiszem, még egy kevés nyugtatószert kell beadnom neki. Olyan enyhe adagot, hogy éppen csak lecsillapítsa. Nem akarom elszalasztani ezt az alkalmat, hogy valamivel többet megtudjak róla. A beteg izgatottsága lassan lecsillapodott a gyógyszer hatására. Néhány percig túlságosan kábultnak látszott ahhoz, hogy beszéljen. Majd megszűnt zavara, és Waterman újra folytatta a kérdezgetést. — Segítenie kell nekünk, ha azt akarja, hogy segítségére legyünk — szólt a beteghez. — Szedje össze magát. Hány éves házas volt, amikor Leominsterbe került? — Nem egészen kétéves házas. Martha ápolónő volt a chicagói közkórházban. Martha Sorensonnak hívták. Minnesottábó! származott, emlékszem. Apjának farmja volt valahol az észak-dakotai határ mentén. Oda utaztunk az esküvőnkre. — Voltak gyermekeik? — Egy fiam volt... Paul. Igen, most már mindenre emlékszem. A karjára hajtotta a fejét, és zokogásban tört ki. Értelmetlenül kiáltozott: — Hol van Paul ? Hol van Paul ? Szinte szégyelltük magunkat ilyen szörnyű fájdalom láttán. Waterman ott állt a dívány végénél, amelyen Cole feküdt. Mindig úgy jelent meg előttem, mint aki a társaság lelke — vidám, szellemes és csípős humorú. Sohasem láttam addig Watermant, az orvost. Most méltóságteljes volt és nyugodt, és a hangja sokkal megnyugtatóbb, mint bármiféle fájdalomcsillapító. Maga Aesculapius állt előttünk, a gyógyítás istene. — Nyugodjon meg, dr. Cole — mondta. — Segíteni szeretnénk önnek, de ön az egyetlen, aki megmutathatja nekünk, hogyan tegyük. Meséljen valamit a járási kórházról. Bent lakott a kórházban ? — Néhány hónapig. Azután kibéreltünk ■ egy régi farmházat körülbelül egy kilométernyire a várostól. Martha úgy gondolta, hogy lakhatóvá tehetjük, bár én magam el sem tudtam képzelni, hogyan szabadulunk meg attól a sok piszoktól és szeméttől, amellyel az egész ház tele volt. Martha azonban még egy disznóólát is lakályossá tudott tenni. Hogy is volt ? A ház előtt haladt az országút, emlékszem. Kezébe temette arcát, vállát rázta a zokogás. — A fékek! — mondta. — Most is hallom, hogyan csikorogtak a fékek. A karambol! Az autó felborult. Vér folyt az országúton — folyt a vér! Láttam, és semmit sem tehettem! Waterman intett, hogy hallgassunk. Szégyelltem magam, hogy tanúja vagyok egy ember szenvedésének és kiszolgáltatottságának. A zokogás fokozatosan elcsitult. Waterman tovább folytatta a kérdezést. — Nos, ne gyötörje magát az összefüggésekkel — jegyezte meg. — Csak a kérdéseimre feleljen. Sokkal könnyebben megy így. Lássuk csak! Miféle hely volt ez a Leominster? — Olyan mezővároska, szinte csak úgy magától nőtt a prérin. Olyan mezőgazdasági központ volt; azaz volt egy gyár is benne. — Gyár? Milyen gyár? Mit készítettek benne? — Nem jöttem rá soha. A város lakosai azt beszélték... de hát az ember egy szót sem hitt el abból, amit mondtak. Ismeri már, mennyi pletyka terem egy kisvárosban.1 — Miféle pletyka? — Azt beszélték, hogy a gyár a szeszcsempészek főhadiszállása, mások meg azt mondták, hogy kábítószereket gyártanak. Különben is, nekem sohasem tetszett az a hely! — Miért? — Omladozó betonépület volt, még az első világháború idejéből. Egyszer arra sétáltam. Mindig azt éreztem, hogy valaki figyel, és nem mertem túlságosan közel menni az épülethez. Körös-körül embermagasságban nőtt a gaz. nadálytő meg afféle, és mindenütt tele volt piszkos, zöldes pocsolyákkal. Autóroncsok is hevertek ott meg elhanyagolt, megrozsdásodott mezőgazdasági gépek. Néha hetekig nem járt senki arra, de időnként, estefelé néha egy nagy kocsi hajtott el a gyár irányában. — Miféle kocsis? — Igen drága személygépkocsinak látszott, de olyan volt a hangja, mint egy teherautónak... és a férfi, aki benne ült... — Mikor látta a férfit? — Akkor történt, amikor az a kocsi behajtott a hozzánk vezető útra legalább nyolcvanmérföldes sebességgel... Ó, istenem! Láttam, hogyan esik szét a kocsim, mint valami kis papirosénak, és hogyan zuhan át az út másik oldalára. Martha ült benne és Paul, ők voltak benne ... az én kisfiam. Cole beszéde megint értelmetlenné vált. Egész testében remegett. Hasonlított egy kísérleti nyúlhoz, amelyet egyszer a műtőasztalon láttam. Waterman megint beadott neki valami gyógyszert, nem tudom, kábítószer volt-e vagy izgatószer, és Cole lassan megnyugodott. — Beszéljen arról a férfiról, aki az autóban ült. — Magas, kövér és jól öltözött. Egy vörös forradás húzódott a szeme sarkától a szájáig. — Nem emlékszik arra, hogy hívták? — Azt hiszem, Macalusónak. De sohasem emlegették a nevét. Az emberek alig beszéltek róla, de ha szóba került, „az Agy"-nak hívták. — Ö volt az, aki a kábítószereket készítette? — Azt hiszem, de egy barátom azt mesélte, hogy nagymenő volt a bankrablók között is. Úgy mondták, hogy igen dörzsölt alak. A rendőrség már régen nyomozott utána, de semmiféle bizonyítékot nem találtak, és nem tudtak vádat emelni ellene. — Mi történt a baleset után? A beteg szólásra nyitotta a száját, de nem jött hang a torkából. Az ideggyógyász nyugodtan várt, amig Cole szemmel láthatólag összeszedte magát. Keserűen beszélt, a foga között, látszott, hogy kényszeríti magát a beszédre. — A feleségem gerince eltört. Attól fogva, a halála napjáig, egy lépést sem tudott tenni. A fiam koponyája a bal oldalon betört; az első ülésnek zuhant. Amikor megláttam, majdnem lapos volt a feje, egészen formátlan. A kórházi kollégám kiváló sebész volt, megmentette az életét. Vagyis amit megmentett, csak egy vak. süket, béna, de egyébként életképes hústömeg volt. Az intézetben, ahol elhelyeztem, jól gondozzák, és valószínűleg túlél minden más gyermeket. Tudja, mit jelent ez. Olyan gondozást, amit egy állami intézetben nem kapna meg, és ami sok pénzt igényel, sok-sok pénzt. Vagy pedig azt, hogy életem végéig néznem kellene ezt a szörnyűséget. Istenem! Nem lehet igaz! Nem is igaz. — Nem fizettek kárpótlást a baleset miatt? Persze nem hiszem, hogy bárki is kárpótolni tudná önt. de hiszen sok pénzre volt szüksége, hogy a feleségét és a gyermekét ellássa. — Természetesen kárpótolni akartak. Néhány nappal a baleset után egy helybeli ügyvéd hívott fel, Petersonnak hívták. Petersont a kisvárosban elég dörzsölt fickónak tartották. Peterson azt akarta tudni, van-e jogi képviselőm, akivel érintkezésbe léphetne. Volt egy Epstein nevű barátom, aki a kórház néhány jogi ügyletét is intézte, Így hát megadtam a nevét Petersonnak. Epstein azt tanácsolta, hogy ne vegyem fel a telefonkagylót, és kerüljem el Petersont, amíg vele nem beszéltem. — Mi történt azután? — Epstein eljött hozzám, és megkérdeztem, miért ilyen óvatos. Elmondta, hogy Peterson egy húron pendül Macalusóval, és ö intézi a jogi ügyleteit. Beszélt még arról is, hogy jó kapcsolatban van a járási hatósággal. Úgy látszott, semmit sem tehetünk ellene. Peterson hamarosan beállított, Epstein még be sem fejezte mondanivalóját. Csinosan kífent bajusza volt, szalonkabátot hordott, és a nyakából fekete zsinóron monokli lógott. Nem tetszett nekem a külseje, de meg kell mondanom, hogy udvariasan viselkedett. — Ajánlatot tett önnek, ugye? — Nem közölte, ki a megbízója, és tagadta, hogy ügyfele bármiben is felelős lenne. Felajánlott 30 000 dollárt, amennyiben minden követelésemről lemondok. Nagyon sima volt a dumája, de nem utasíthattam vissza a pénzt. El is fogadtam volna, ha Epstein nem közli vele, hogy semmi esetre sem írom alá az okmányt 50 000 dolláron alul, mivel a hosszú ideig tartó kórházi kezeléshez tetemes összegre kell számítanom. Peterson szinleg tiltakozott, és én józan eszemre hallgatva nem szóltam egy szót sem. Végül is felajánlott 50 000 dollárt, és Epstein azt tanácsolta, hogy fogadjam el. — Nos, ez a kártérítés rendezte az anyagi helyzetét. Mi történt azután? — Paullal semmit sem tehettünk. Enni tudott, és elég életképes is volt, olyan vegetatív módon, de nem volt már a gyermekünk. Ágyhoz volt kötve, vakon, süketen és bénán. Az értelemnek még csak egy szikráját sem lehetett rajta észrevenni. Elintéztük, hogy felvegyék egy intézetbe, ahol az ilyen eseteket gondozzák, de aligha tekinthettük emberi lénynek, és csupán nagy időközökben látogattuk meg. IBefejezése következő számunkban) Norbert Wiener (1894—1964), a kiváló amerikai matematikus volt a kibernetika megalapítója. Cybernetics (Kibernetika) c. korszakalkotó könyvén kívül több tanulmányt és szakcikket írt. emellett a sience-fictiont (a scifit) is művelte. Itt közreadott elbeszélése ennek a műfajnak sajátos darabja. GÁL SÁNDOR A hallgatás kapuja nem az árnyék hanem a fölötte kinyíló szárnycsapások suhogás az oszloptalan csarnokok kupolái alatt denevér-csapongású esték tompa szürkesége gondolhatnék közben a közelítő halálra a fegyelmezett távolságok múló emlékezetére mert lehetségessé vált immár a lehetetlen s közeleg ami elmúlt vagy ami sohasem volt csak bennem támadott fel önnön árnyéka mögül és szárnyta/anul emelkedik a belső táj fölé és leégett és megfeketedett akár e sohase-va/ós történelem kicsapottan az árkok menti a/konyatok roppant holdtöréseiben világok gyalázatára Nagy Zoltán illusztrációja 15
