A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-03 / 27. szám
kintetben a távbeszélő készülék használóján múlik. Sőt! Az egyén szerepe olyannyira fontos, hogy például Svájcban iskolában tanítják, miképpen kell telefonálni. Nálunk viszont sokan nem tudják, hogyan kell felhívni a vidéket vagy külföldet, s nemritkán a tájékoztató hangokkal sincsenek tisztában. Ehhez kapcsolódó adat, hogy a hívások hatékonysági aránya országonként változó. A fejlődő országokban száz hívásból harminc, a közepesen fejlettekben (e tekintetben hazánk is ide sorolandó) harminc és hatvan között, a fejlettekben pedig hatvan és nyolcvan között eredményes. A sikeres távbeszélgetések adatainak alakulásában a vonal, a készülék, vagy valamelyik átviteltechnikai berendezés meghibásodása éppen úgy szerepet játszik, mint a központok túlzsúfoltsága, esetleg a mellétárcsázás. Ezzel szemben javíthatná e statisztikát, ha már nálunk is természetes lenne, hogy a hívott fél távollétében üzenetrögzítőre legyen fölvehető a beszéd. Ugyancsak a javulás ügyét szolgálná, ha számottevően változna a nyilvános telefonautomaták egyelőre bizony siralmas állapota. Már csupán azért is, mert mind a laikusok, mind a szakemberek körében sokan azt állítják — és hadd fűzzem hozzá, nem alaptalanul! —, hogy az utcai telefonok gyakorisága és minősége számos vonatkozásban jellemző az adott ország gazdasági viszonyaira s kulturáltságára. Sajnos, egyelőre még inkább fordítottnak tűnik a helyzet, hiszen országszerte egyre több a rongálás. 1987 januárjában Csehszlovákia egész területén 13 562 volt a nyilvános telefonautomaták száma, s ezeknek karbantartására, illetve a sűrűn több mint A TELEFON, a szó legnemesebb értelmében, szinte uralni látszik életünket. Épp úgy szolgálja azt a zsarolót, aki váltságdíjat követel az elrabolt gyermekért, mint hírlapíró kollégámat, aki egyre kétségbeesettebben, fünek-fának telefonálgatva próbál tengelykapcsoló-tárcsát fölhajtani makacskodó Skodájába. Telefonon találkát is megbeszélhetünk kedvesünkkel, de az is előfordulhat, hogy lakásunkban éjjeli fél kettőkor csörren meg a távbeszélő készülék, s egy malíciózus férfihang emígyen szól bele a kagylóba: „Ember, ébredjen, hát forr a vize!" Amikor az álmából fölserkent „ember" riadtan visszakérdez: milyen viz forr és hol, az illető derűsen belevigyorog a vonalba: „A maga fejében, apuskám!" — és ezzel lecsapja a kagylót .. . Száz szónak is egy a vége: a telefon tényleg összenőtt mindennapi életünkkel, ám a használatának bőven van árny- és fényoldala is. Mind emberileg, mind műszakilag. Az utóbbi szemszögből valóban kényes jószágnak tűnik. Bizonyíték erre a rengeteg téves kapcsolás, az üresbe szaladó, a tárcsázás után meg sem mukkanó, meddő hívások tucatjai és még hosszan sorolhatnám ilyen-olyan telefonbosszúságaimat. Ehelyett, némi irigységgel, hadd jegyezzek meg csupán annyit, hogy annak idején könnyű dolga volt Graham Belinek, aki 1876. október 9-én a világon elsőként létesített telefonkapcsolatot, hiszen azon a bizonyos napon mindössze két ilyen készülék létezett a világon ... Azóta a földkerekség több milliárdnyi lakója, több milliónyi készüléket használ. Magántelefonokat, közületi készülékeket és nyilvános automatákat egyaránt. Apropó, nyilvános telefonok! Jobbára bizalmatlanul szoktunk odalépni egy-egy előforduló hibák kijavítására ötmillió koronát kell fordítani évente. Ez is jelzi, hogy az utóbbi években egyre emelkedik a súlyosabb káresetek száma: gyakoribbá váltak a perselylopások, a készülékek és a telefonjegyzekek vandál pusztítása. Az igazi veszteséget azonban a szolgáltatás kiesése jelenti, hiszen köztudomású, hogy a telefon életet menthet. A rongálások önmagában is elszomorító ténye egyéb tekintetben is jellemző képet ad az országról: annak ellenére, hogy az utcai telefonok fele vidéken található, a rongálások mintegy 80 százalékát a nagyvárosokban követik el. Gondolom, ez is jelzi, hogy jóval szigorúbban kellene büntetni a tetten ért telefonrongálókat. Erről jut eszembe: remélem működik a sarki telefonfülke, mert három nap alatt másodszor kell leszaladnom bejelenteni, hogy lakásomban negyedik napja süket a telefon. látottságunk színvonala közismerten elmarad az európai átlagtól, így aligha mindegy, hogyan használjuk azt a néhány készüléket, amelyek lakásunkban, a munkahelyen és az utcakon rendelkezésünkre állnak. E témához kapcsolódó kérdés, hogy vajon hol szeretünk inkább telefonálni: otthon vagy a munkahelyen? — Annak ellenére, hogy egyre több magántelefon, a hívásoknak csaknem kétharmadát a közületi vonalakról bonyolítják le az emberek — mondja Emil Lieskovsky mérnök, a Postaigazgatóság távközlési főosztályvezetője. — Ez nemcsak azt mutatja, hogy ily módon is törekszünk a „takarékosságra", hanem azt is, hogy gyakran munkaidőben végezzük a családi és személyes ügyeink elintézését is. Csupán egyetlen példa a sok közül: a pontos időre, érdekes módon, elsősorban a munkahelyeken kíváncsiak a dolgozók . . . A telefonálás eredményessége sok tebosszankodásra ingerlő rossz tapasztalatok sokasága. Persze, mindemellett látni kell azt is, hogy sok esetben mi magunk, az ilyenolyan telefonok használói sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál. Ebben a tekintetben szintén bőven akad példám. Itt van rögtön az a kísérlet, amelyet a posta szakemberei a közelmúltban végeztek hazánk fővárosában. Egyszerűen arra voltak kíváncsiak, hogy a telefonálók tudják-e, érzékelik-e: egy-egy alkalommal hány percet beszélgetnek ismerőseikkel, rokonaikkal A vélt és valódi időtartam közötti legnagyobb eltérés egy hölgynél mutatkozott. Ö úgy érezte, csupán hathét percig telefonált — valójában azonban 31 percig tartott a „legfontosabb" dolgok megbeszélése. Ez az adat nemcsak arra utal, hogy a szükségesnél többet fecsegünk a kagylóba, hanem arra is, hogy telefonálási szokásainkon volna még mit javítani Már csak azért is, mert telefonelilyen fülkéhez, mert az innen kezdeményezett hívások zöme sok esetben bizony felér valamiféle kisebb kalanddal . . . Például azért, mert a hívások jelentős hányada egyszerűen „félreszalad", avagy azért, mert az automata simán elnyeli aprópénzkészletünket. Természetesen, dolgavégezetlenül. És ha az embernek okvetlen beszélnie kell valakivel, de már csak az utolsó egykoronását szorongatja az ujjai között — igaz, eredetileg hat ilyen értékű fémpénze volt, ám ebből ötöt már elzsebeltek a téves kapcsolások és a környék meghibásodott automatái —, akkor bizony nem mindegy neki, vajon legutolsó próbálkozása célt ér-e?! Hogy ön, kedves olvasóm, nem ennyire izgulós típus? Nos, csak jusson eszébe, hányszor lépett be úgy egy-egy telefonfülkébe, hogy megkérdezte az onnan kilépőtől, vajon müködik-e az a franya masina . . . S ebben a kérdésben, óhatatlanul is, ott sűrűsödik a bizalmatlanság, nomeg a MIKLÓSI PETER 12
