A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-23 / 4. szám
MIRŐL BESZELNEK A HARANGOK? Minden tudományágban, így az etnog- többször is fölcsendülő-konduló hang- Tiszta búza — jó kenyér! ráfiában is elengedhetetlen módszertani lépés a kutatástörténeti előzmények számontartása, eredményeik kritikai feldolgozása. Ez az eljárás egy-egy résztéma monografikus igényi* feldolgozásánál teljesen természetes. Nem is erre szeretnék én most utalni, hanem azokra a félig vagy teljesen elfeledett régi írásokra, amelyek valamilyen újszerű kutatási témát, lehetőséget vetettek fel annak idején, de lényegében végül is visszhang, folytatás nélkül maradtak. Érdemes bizony az effélékről lefújni a port (tehát alkalomadtán a régi kiadványokat is olvasgatni!), az általuk fölvetett lehetőségeket továbbvinni, hiszen ezáltal a tudomány kutatási skálája szélesedik. Végeredményben ezt tette Lukács László is, amikor Herman Ottó: A harangok szava és még valami c. 1891-ben az Ethnographiában megjelent írására, a témát újabb, saját kutatási eredményeivel kiegészítve, ismét fölhívta a figyelmet. Mivel mind Herman, mind Lukács írása a hazai olvasók számára viszonylag nehezen szerezhető be (igaz, az előbbi újraközlése megjelent a szerző Halászélet, pásztorkodás c. válogatott néprajzi tanulmányokat tartalmazó kötetében. Budapest, 1980), röviden ismertetem a probléma lényegét — kiegészítve néhány, a szerzők által föl nem használt, más publikációból nyert, valamint saját gyűjtésű helyi adattal, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy ezáltal kedvet csináljak a téma tájainkat érintő földolgozására. Régi falvaink és kisvárosaink embereinek életében a harangok, a naponta Barnus bátyó (Moyzes Ilona elbeszélései) 1965-ben, kezdő koromban, egy pályázat díjkiosztó ünnepségén ismerkedtem meg Moyzes Ilonával. Még ebben az évben megjelent első verseskötete, az Osztravai dalok, emlékszem, odakinn hullt a hó, amikor egy átvirrasztott, átbeszélt éjszaka után dedikálta ... Azóta odafigyelünk egymásra. De ha jól meggondolom, nemcsak az irodalom köt össze bennünket igazán, hanem valami más is: talán az, hogy láttuk egymást sírni. Én hatéves fiamat vesztettem el, ő a felnőttet — a főiskolást. A verseskönyvet meglepetésre novelláskötet követte: 1973-ban jelent meg a Harangok című prózagyűjtemény, melynek hősei nehéz sorsú, de meg nem alkuvó emberek. 1975-ben mesekönyvvel jelentkezik, Szél herceg szerelme címen. A kötet tizennyolc bájos mesét tartalmaz. 1983-ban az ifjúság számára írt kisregényé? a Szandi naplója lát napvilágot. Egy nyaralás történetét kapja meg a kis olvasó, humorosan elbeszélve. Moyzes Ilona ötödik könyvére, az 1986-ban megjelent Barnus bátyó-ra jukkái sokkal többet jelentettek, mint számunkra manapság. Egyrészt híreket továbbítottak: másképp szóltak ugyanis, ha tűz ütött ki és „félreverték" őket, másképp, ha halottnak „csendítettek" velük, azt is megkülönböztetve, hogy nö vagy férfi-e az elhunyt. Másrészt persze mindenkinek a saját faluja harangja szólt a legszebben, s ez bizony föl-fölcsendült a fülében akkor is, ha távol volt szülőhelyétől. És talán ez a lokálpatrióta büszkeség szülte azokat a tréfás harangszó-magyarázatokat is, amelyek a szomszéd falvak harangjait, ezeken keresztül persze inkább e települések népét gúnyolták ki. A rimaszombatiak (Rimavská Sobota) szerint például, Herman leírása alapján, a város öreg harangja mélyen, vontatottan ezt mondta: Búza — kenyér! Búza — kenyér! A közel fekvő, de csak rozstermö földekkel rendelkező Čerenčany szlovák népének harangja a „bátyiak" szerint viszont így szól: Žitný — chlieb! Žitný — chlieb! A Rimavské Brezovo-i harang viszont, ahol a föld szinte már semmit, még rozsot sem terem, a helybeliek tehát nemigen válogathattak a kenyérféleségek között, ezt mondja szaporán: Hocijaký — len by bolo! Hocijaký — len by bolo! A Tisza vidékén, ahogy arról Borsai Ilona és Kovács Ágnes könyve, a Cinege, cinege, kismadár (Budapest, 1975) tudósít bennünket, szintén hasonlóan feleselnek a harangok. A füzesabonyi: már nem kellett olyan sokáig várnunk. Az egy kisregényt és hat novellát tartalmazó kötetben ismét a felnőttekhez szól. A könyvet a címadó kisregény nyitja. A száz oldalon elmesélt történet a második világháború utolsó napjaiban játszódik. A falu lakossága menekülőben van a harcok elől, de a főhős, Barnus bátyó nem készül elhagyni otthonát nagybeteg felesége miatt. Bori, az aszszony hamarosan meghal, férje maga temeti el, a faluban az elhagyott állatokon, és Piroson — az özvegyen — kívül, aki nem fért fel senki kocsijára, nincs egy teremtett lélek sem. Piros és Barnus magányukban egymásba kapaszkodnak. A faluban meg hol az oroszok, hol a németek váltják egymást. A felszabadulást követően Barnus és Piros együtt élnek, új életet kezdenek. Barnus boldog, de hiába várja vissza Marcit, partizán fiát. Azután egy napon tudja meg Marci fia halálhírét, valamint Pirostól azt, hogy közös magzatukat hordja a szíve alatt... Sikerült figurája még a kisregénynek Zsiga doktor, Barnus hajdani harcostársa, barátja. Moyzes Ilona ebben a kisregényében lándzsát tör az Élet mellett — ennek rendeli alá a cselekményt, s szereplői Tiszta búza — jó kenyér! Erre a szegény, kicsiny Dormánd harangjai mit szólhatnak? Akárminő — csak legyék! Akárminő — csak legyék! A harangok szava a nép magyarázata szerint egyéb társadalmi különbségekre is utal. A kürti (Strekov) harang, ha szegény halottnak csendítenek vele, ezt mondja: Ringy —■ rongy, ringy — rongy de, ha gazdag a halott: Selyem — bársony, selyem — bársony. Szinte szó szerint ugyanezt jegyezték föl a gyűjtők Magyarhermányon is, Erdélyben. Viszont, ha nyugat felé tájékozódunk, ott szintén hasonló jelenségekre bukkanhatunk. František Bartoš múlt század végi gyűjteménye (Naše déti. Praha, 1880) szerint Észak-Morvaországban a szegény halottnak így szól a harang: Nie neméi — nie nemét! Bezzeg, ha mezőkkel, rétekkel, házzal rendelkező gazdag az elhunyt, a harang sem mondja, hogy semmije sem volt: Pole — lúky — dúm, pole — lúky — dúm! Sokkal keményebb társadalombirálat rejlik abban a szentesi harangszó-magyarázatban, amely szerint temetéskor a nagyharang vontatottan így szól: Meg — hah. — az — úr! Meg — halt — az — úr! A kisebbik, valamivel gyorsabban ezt mondja: Kár — ér — te! Kár — ér — te! S a legkisebbik szaporán minderre így szól: minden tettét, magát a kisregény optimista befejezését is. Barnus (szándékosan nem írom le a bátyó szót, hiszen a főhős még igen fickós!) olyannyira racionálisan gondolkodik és cselekszik, • hogy az már szinte bántó. A zavarbaejtő momentumok mellett (pl. felesége halálakor egy kis megrendülést sem érez, amit még akkor sem lehet megmagyarázni, ha tudjuk, hogy nem szerette az asszonyt), Moyzes Ilona erőssége, hogy néhány mondatával egész sorsokat képes az olvasó elé tárni. Moyzes Ilonát, mint alkotót, leküzcihetetlenül vonzzák a különleges művészemberek vagy a művészettel kacérkodók, akik müveiben vissza-visszatérnek. Lám, Barnus bátyó is (bármilyen valószínűtlen) művészi fokon készít kovácsoltvas-csillárokat, farag fakapukat, bútordarabokat. A fűzfá-ban üzen neki egy huszonöt éve nem látott fűzfa, s ő rohan meglátogatni, de elkésik, gyermekkora kedvenc fája nem várja meg; egy nappal érkezése előtt kidől, meghal. Nincs hát kinek elmesélnie annyi év történetét. A fekete madár hősnőjének a sorsa nem úgy alakul, ahogy szeretné. Művészi karrierjét feláldozza egy férfiért (az illető szobrász), aki elhagyja. Ezután Ördög — vigye! Ördög — vigye! A harangok hangja alapján, hogy még egy pillanatig e szomorú témakörnél, az elmúlásnál maradjunk, különféle jóslásokba is bocsátkoztak a helybeliek. Az Alsó-Garam menti Kéménden (Kamenín) például azt tartották, hogy ha szépen (vagy szomorúan) szólnak a harangok, rövidesén halott lesz a faluban. A fárnadiak (Farná) szerint viszont az jelent halált, ha a falu harangja kétszer megszólal magától. A harangokkal, harangszóval bensőséges viszonyban lévő helybeliek persze sokszor különféle helyi történeti vagy hiedelemmondákat is fűztek hozzájuk, melyek eredeti valóságmagvát ma már sokszor elég körülményes kibogozni. Kőszegen például naponta harangoznak délelőtt tizenegykor annak emlékére, hogy állítólag ekkor űzték ki a városból csellel a törököt. Ugyanezért szólal meg ebben az időben naponta az érsekújvári (Nové Zámky) harang is. Komáromban viszont állítólag a földrengés (melyik?) emlékére harangoznak tizenegykor. Tudjuk, a déli harangszó Hunyadi János nándorfehérvári győzelmére emlékeztet. Ugyanakkor persze, sok vidék tréfás népi harangszó-magyarázata alapján, az ebédidőre is felhívja a figyelmet. Észak-Morvaországban például így szólnak délben a harangok, hogy a mezőkön dolgozó legényeket ebédhez rendeljék: Cingilingi bőm, podme chlapci — dóm! Lukács László tudósítása szerint a Balaton nyugati partján fekvő Káli-medence falvaiban is erre figyelmeztetnek délben a harangok, imigyen: Tál mellé! Tál mellé! LISZKA JÓZSEF telepszik vállára egy fekete madár. Végül a kisfia (egy számára tulajdonképpen idegen férfitől szerzett gyermek) űzi el onnan. A barokk tükör című, több közlést megért novellája az emberi kapzsiságot pellengérezi ki. A Tejszinű köd számomra a kötet legjobb írása. Lekörözi a Barnus bátyó-t, és egy egész fejjel kimagaslik a többi közül. Sokáig megmarad az olvasóban. Aj. út végén-t elhibázottnak érzem. Azzal, hogy a szerző megemlíti az öreg grófnő családi krónikáját (mely a család terheltségére vonatkozó adatokat tartalmazza), agyonüti a novella mondanivalóját. Ahol meghaltak a fák című novellája a Liptói gát építése során régi környezetükből kiszakított, ám az újat, a városit megszokni nem tudó emberek fájdalmas sorsát írja meg. Moyzes Ilona prózai írásaiban mindvégig jelen van a költő. Már-már férfiasán sűrít, de amit elénk tár, azon érződik az asszonyi meglátás, s a meleg asszonyi szív. Nehéz lenne őt más szerzővel összetéveszteni. E kötetével irodalmi pályafutásának újabb állomására érkezett. ARDAMICA FERENC 11
