A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-18 / 3. szám
■4 A madridi spanyol Nemzeti Múzeum Vasárnap délután Madridban tűk, hogy a madridi polgármester „nagy megtiszteltetésnek veszi meghívni bennünket" fogadásra és hogy van szerencséje üdvözölni bennünket a fasizmus elleni harc és a nemzetközi brigádok megalakulásának 50. évfordulóján. Ekkor támadt először az a gondolatom, hogy a haladás néha-néha megtorpanhat ugyan, de megállítani nem lehet, tehát a mi vesztes csatánk sem volt Spanyolországban hiábavaló, mert újból szárba szökkent az 50 évvel ezelőtt elvetett mag. Benyomásom még jobban megerősödött a spanyol polgárháborút és annak történelmi hátterét bemutatni hivatott kiállítás megnyitásán. A nagyon gazdag képanyag, az eredeti dokumentumok, plakátok, röplapok, felhívások meggyőzően igazolták, hogyan fogott össze az egész világ imperializmusa a spanyol nép szabadságának megdöntésére. El kell mondanom annak az eredeti zászlónak a történetét is, amelynek nagyított fényképmásolatát átadták Madrid polgármesterének, azaz a város múzeumának. A XI. nemzetközi brigád, Edgár André nevét viselő zászlójáról van szó, amelyet egy nyolcéves kisfiú rejtett el, amikor szüleit a Gestapo elhurcolta, és így került aztán a fasizmus leverése után az NDK Hadtörténeti Múzeumába. A második napon, október 18-án már kora reggeltől hosszú sorokban kígyózott a tömeg a város peremén a temetőben, ahol egy szerény emléktábla hirdeti, hogy ezen a helyen nyugszanak azon internacionalista hősök is, akik Madrid védelmében életüket áldozták a spanyol nép és a saját népeik szabadságáért. Az ünnepségeket előkészítő bizottság elnöke itt újból köszönetét mondott az egész világról meghívott interbrigádistáknak részvételükért és örömét fejezte ki, hogy 50 év után újból spanyol földön együtt emlékezhetünk meg azon hős napokról, melyeket a hős madridi és az egész spanyol nép nagy többsége vívott a lázadó generálisok fasiszta hordái, a német és olasz intervenciós csapatok, de az egész világ imperializmusa ellen is, több mint két és fél éven át nagyon egyenlőtlen harcban. A város több szerve és szervezete helyezte el a kegyelet koszorúját az említett emlékműnél. A világ különböző tájairól érkezett önkéntesek nevében az egyik volt lengyel generális mondott pár szóval köszönetét a SPANYOL FÖLDÖN „Jobb állva meghalni', mint térdre kényszerítve élni!" „Inkább leszünk hősök özvegyei, mint gyávák feleségei." „No Pasa ran!" — „Nem törnek át!" Ezek és ehhez hasonló jelszavak hangzottak el 1936—39-ben a rendkívüli tehetségű, legendás hírű Dolores Ibárruri — a mi „La Passionáriánk" szájából; ezekből sok jelszó fennmaradt örökre és előbb-utóbb meg is valósult. Mikor megtudtam, hogy mint az Antifasiszta Szövetség tagját engem jelöltek azon háromtagú küldöttség vezetőjének, mely küldöttség az egykori csehszlovák önkénteseket lesz hivatott képviselni az Interbrigádok Világtalálkozóján Madridban, nagyot dobbant a szívem. Hogy miért? Azt talán nem is lehet leírni és szavakkal kifejezni, hiszen 50 év múltán módom nyílt arra. hogy újból láthattam azt a hős várost, azt az országot, melynek szabadságáért én is harcoltam, a véremet ontottam közel 50 évvel ezelőtt. Mi tagadás a megbízatást nagyon vegyes érzelmekkel fogadtam el. Arra gondoltam, hogy milyen is jelenleg a helyzet Spanyolországban? Ott, ahol még a II. világháború után is majd három évtizedig nyílt fasiszta rendszer uralkodott, ahol tűzzel-vassal irtották és nyomták el a szabadság, a demokrácia gondolatának még a csiráját is. Hogyan is fogadnak majd ott minket?! Másrészt örültem, hogy újból találkozhatok sok volt harcostársammal, más nemzetiségű volt interbrigadistával, „a szabadság nemzetközi önkénteseivel" — és újból azon a földön járhatok, mely földben sok bajtársunk örök álmát alussza. Már a prágai, majd a bécsi repülőtéren is feltűnt több ismerős arc, akik szintén a madridi járatra vártak. De hiába, ötven év az ötven év. Bizony azóta nemcsak a világ változott meg. Az akkor még javakorabeli emberek is már ráncokkal telített arcú bácsik lettek. így nem is mertük egymást megszólítani. Madridban azonban már ismerősökként üdvözöltük egymást. A madridi repülőtéren a csehszlovák nagykövetség két diplomatája várt bennünket, és pár perc múlva az útlevélvizsgálat után (ami sánte megkülönböztetett előzékenységgel ment végbe) máris Madrid gyönyörű utcáin robogtunk a követség épülete, szállásunk felé. Az első nap reggelén, október 17-én a nagykövetünk fogadott bennünket, nagyon szívélyesen, az első és második tanácsos jelenlétében. Részletesen tájékoztatott a spanyolországi helyzetről. Ismertette azt a programot, melyen részt kell majd vennünk. Mi tagadás, meglepődtünk, amikor megtud-20
