A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-18 / 3. szám
meghívásért, azért, hogy itt, spanyol földön a hős város madridi temetőjében leróhattuk tiszteletünket az elesett bajtársaink előtt. Nagy meglepetés volt, amikor a német elvtársak kibontották és felmutatták a már fentebb említett zászlót eredetiben, Edgar André, azaz a XI. nemzetközi brigád zászlaját. Aztán pár szóval még ismertették annak történetét is. Az óriási tömegben nagyon sokan vitték a népi demokratikus országok és a volt milíciák zászlóit, vörös lobogókat, melyekkel — és a feliratokkal — azt hirdették, hogy az 50 évvel ezelőtti eszme él, és utat tör magának a szabadság, a népi demokrácia felé. A nagyszabású felvonulás az Intemacionálé hangjaival ért véget. Lehet, hogy a spontán megnyilatkozás nem mindenkinek tetszett a városban, ám figyelmeztetett: a nép nem felejt. A temetőből utunk a spanyol szabadságszoborhoz vezetett (a Bourbonok megdöntése emlékművéhez), ahol a város egész vezetősége újból üdvözölt bennünket és a fasizmus elleni harc minden résztvevőjét. Az állami fúvószenekar hangjai mellett megkoszorúztuk ezt a nagyon szép, monumentális emlékművet, amelyet annak idején nem láthattunk, mivel a fasiszta bombázások és a tüzérség lövedékeitől óvandó befedték azt. Délután meglátogattuk a szovjet elvtársakkal (három pilótával, a Szovjetunió hőseivel, akik szintén interbrigádisták voltak) és a szovjet dokumentációs fiimezőkkel azt a kis kávéházat, ahová annak idején, 50 évvel ezelőtt a szovjet pilóták jártak. A volt tulajdonos fia most is büszke arra, hogy őhozzájuk jártak 50 évvel ezelőtt a szovjet pilóták. Részemre és azok részére, akik részt vettek az amerikai lincolnisták kérésére a volt JARAMAI front meglátogatásán, ez a délután volt a legemlékezetesebb és a legmeghatóbb is. Hogy miért ? Azért, mert itt védtük mi is az amerikai lincolnistákkal együtt a XV. nemzetközi brigádon belül a Dimitrov nevét viselő zászlóaljban a Žižka géppuskás századdal az utolsó Madridba vezető, a madrid-valensiai utat. FÁBRY ISTVÁN GYERMEKEKNEK PAVEL SRUT fj Világgá indult Janek, az istenadta — lyukas csizmájában lyukas volt a kapca. Meghizlalt útközben sok legyet s egeret, hosszú útja során mégsem lelt kereket. De az egérkirály váráig eljutott, hol őt üdvözölni ezer egér futott. Etették, itatták az éhes Janeket, mégsem tudtak adni alá egy szekeret. Szólt az egérkirály: „Magam kísérlek el — míg csak meg nem leljük, ki veled egybekel. Ráadásnak pedig e sótartót adom, szűkös helyzetekben hasznát veszed nagyon." Mentek, mendegéltek hat-hét dombon által, ahol trombitások fújták teli szájjal — romos bástya fokán, hol a király lánya, szende szemmel bámult Janeknek utána. Hol a király így szólt: „Váram már csak várrom. Építs nekem újat s neked adom lányom! lsedig lányom féltem, mert ő egyetlenke. Megmondom a nevét, neve Szőke Lenke." Bűvölte Janeket Lenke szende szeme, haja és ruhája, az egész külleme. Előkapta rögvest bűvös sótartóját, belefújt egy nagyot, szétprüszkölve sóját. És a sófelhőben — csodák csodájára — egy új vár pompázott, ezer volt szobája. Volt benne szobalány, nagyorrú lakáj is, kertjében száz páva, tornyán papagáj is. Ámde ez a lakáj ravasz volt, ebadta, Janek sótartóját magához ragadta. És e pillanatban — jaj, micsoda csapás! —- rút istállóvá vált a királyi lakás. Szitkoktól, szikrázott szegény Janek feje s üvöltött a király: „A tömlöcbe vele! Nem lesz már esküvő, nem lesz már lakoma, táncra kerülsz te is, szürke egérkoma. Ha azt a sótartót vissza nem hozzátok, nem leszek én többé irgalmas hozzátok!" Nagy búnak ejtette jó Janek a fejét, nem remélhette már szép Lenkében nejét. Ám az Egérkirály kilesté a kulcsárt s mikor az szunyókált, ellopta a kulcsát, így szabadultak ki s folytatták az utat, míg csak el nem értek egy mélységes kutat. E mély kútnak mélyén Békakirály honolt, ki Egérkirálynak legjobb barátja volt. Elmondták, mi gondjuk s megvárták az apályt . .. ezer béka indult keresni a lakájt. De az ezer béka hasztalan kereste, abba is hagyta mind, mire jött az este. Folytatta hát útját Janek és az egér, magas szírt fokáig, mely a felhőkig ér. Ahol a Saskirály trónol sziklakövön, túllát hét tengeren s mindegyik délkörön. Neki panaszolták: mi járatban járnak — sótartót keresnek s hűlt helyét egy várnak. „Sós tenger közepén egy várat látok én! Abban keressétek egy láda fenekén!" Dagályra se vártak, úgy szálltak bárkára s ráleltek a várra, ládára, lakájra. Aztán gyorsan vissza szép Szőke Lenkéhez, sokatpróbált Janek szende szerelméhez. Majd egy irtás szélén, tölgyek lombja alatt, tetőt ácsolt Janek s rakott elébb falat. Épített a falba az egérnek lyukat, meg az udvarára a békáknak kutat. Áll a kicsike ház — nem kastély, nem is vár, — ott él Lenke s Janek, meg az Egérkirály. Kastély és vár nélkül is boldogok nagyon, nem vágynak aranyra, nem kell nekik vagyon. Fordította: Keszeli Ferenc ZSEMBERI ETELKA Mese az útról Egy ember, aki alighogy felnőtté érett, úgy határozott, hogy teljes életét az utaknak szenteli. S valóban. Az ifjú elbúcsúzott szüleitől és ütött-kopott tarisznyájával útnak indult. Sok-sok fura emberrel találkozott, de Amarja — mert így hívták öt — nem sokat teketóriázott. Úgy vélte, az út hoszszú, az ő élete pedig rövid. A pihenésre is legfeljebb akkor szánta el magát, midőn már a lábai teljesen elerőtlenedtek. Ilyenkor gyérülö hajzatát fésülte, s a szakállát simogatta, majd ment, ment tovább. Egy alkalommal azonban hátrapillantott. Ettől számítva, mintha lassabban érkezgetett volna. Mihelyt másodszor is hátratekintett, egy fuvallat sodorta őt oda, ahonnan évekkel korábban elindult. Amarja nem tudta, mire vélje ezt. Már-már azt gondolta, hogy lemond a hivatásáról, midőn egy kopasz és szakállas ember vállon tapogatta: — Ne bánkódj emiatt, testvérem! — mondta. — Sok-sok földivel megtörtént már ugyanez. Mentek, mentek, de olykor-olykor visszaleselkedtek. így aztán sehová sem érkezhet meg az emberfia. A haladás lényege. Amarja, az előrelátásban van. Ama dűlőket kell szemügyre vennünk, melyeken még nem haladtunk túl... Ettől fogva a bölcs öregember és Amarja egymás mellett haladt... Számoljátok meg hány kocka látható a képen! 21
