A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-18 / 3. szám
— Készülsz valahová? — Kiugróm a pincéhez egy demizson vörös borért, ha már vendég jön a házhoz, — Csak nehogy hosszú ugrás legyen belőle, nálad sosem lehet tudni. Könnyen az est vethet haza. — Arról szó sem lehet, — egyenesedett fel a férfi. — Nem venném a lelkiismeretemre, ha szomjúhoznátok ... Tudja már, hogy hol lakunk? — Megmagyaráztam neki, biztosan idetalál. — Elugorhattál volna érte kocsival. — Látod ez eszembe se jutott. — Még nincs késő ... Egykettőre visszajövök a pincéből, aztán dél tájban elmehetsz érte. Világos? — Igenis, kapitány úr! — kapta magát vigyázzba Erzsiké, s nagyot nevettek. — De igyekezzen az úr, különben... — mondta még, s játékosan hátbavágta a férjét. Kiss Ferenc térült-fordult, s máris megjött a demizson borral. A kocsit kinn hagyta az utcán, a ház előtt. — Itt vagyok, ragyogok! — állította a demizsont az asztalra. — Elég rövid volt az ugrásom, Erzsiké? — Pályatévesztett ember vgy, Ferikém. Autóversenyzőként komoly eredményeket értél volna el. — Arról már sajnos lekéstem, de ha netán egyszer feltámadunk és újra elölről kezdünk mindent, csakis versenyző leszek — mondta Ferenc szokatlan vidámsággal. — De jó kedved van, vőmuram! — nézett rajta végig az anyósa huncutkodó szemmel. — Csak nem valami földre szállt angyalka legyintett meg a szárnyával odakinn a hegyen? — Flát ha az öreg Bozókiné angyalka!... Ugyanis vele találkoztam össze a pince előtt — felelte a férfi, majd felcsillanó szemmel megtoldotta. — Csalogattam befele, de nem állt kötélnek. Ha ötven évvel fiatalabb volna, mondta, egy percig sem tétovázna. Mit szól ehhez, kedves anyósom ? Mezeiné felnevetett: — A vén banya!... Megérte a pénzét fiatalkorában, mindig csak a nadrágosok közt érezte jól magát. Aligha akad pince a hegyen, amelyiknek ne látta volna a belsejét. — Hát már akkor is fajtalankodtak a pincékben ?, — Jó néhány gyereknek ott rendelték meg a keresztelőjét... Felétek a Csallóközben talán nem Így volt? — Ott nem voltak szőlőhegyek, sem pincék, kedves anyósom! — felelte a vö incselkedve. — De voltak pelyvások, csűrök, erdöszélek meg kukoricások! — Azok voltak ... — No látod, kedves vöm!... Mindig egyformák voltak az emberek. Sokan akkor is a gatyaszárban hordták az eszüket, akárcsak most. Nincs semmi különbség, hacsak az nem, hogy manapság sokkal nyíltabban és szégyentelenebbül csinálják, mint akkoriban. Bolond világ ez, Feri! — Mondjuk, mondjuk a ^magunkét, közben az ebéd meg a vendég ...! — Az ebéd elkészült, felőlem már be is állíthat a vendég. Nem tíz óráig nyomtam én az ágyat, Ferikém! — Hányszor mondtam már, hogy olyan anyósa nincs senkinek a világon, mint nekem. Mondtam, vagy nem mondtam!? — Az a baj, hogy sokszor mondod. — Miért volna az baj, kedves anyósom!? — Gyanússá válik a folytonos ismételgetés ... — Kételkedik az őszinteségemben, mamácska ? — Valamit csak kell mondani az embernek — mosolyintotta el magát Mezeiné. — Tudom én, hogy rendes ember vagy, nem lehet rád semmi panaszom. Persze, ha egyszer mégis beléd bújna az ördög és megbolondulnál, aligha tűrném el szó nélkül. Olyat tennék veled, hogy belebámulna a világ! Alexandra éppen akkor futott le az emeletről, amikor a nagyanyja utolsó szavai elhangzottak. — Mibe bámulna bele a világ, mamácska ? — kérdezte. — Apádat ijesztgetem. — Reszketek, mint a nyárfalevél, nem látod? — mondta az apa mókásan. — Legalább te kelj a védelmemre, kislányom. — Végignézett a lányán. Apai büszkeségtől csillogott a szeme. — Hű, de csinos vagy! Ha fiú lennék, nyomban beléd esnék! Alexandra egészen belepirult a dicséretbe. — Ne ugrass, apu! Mezeiné csípőre tette a kezét: — Most aztán elég legyen! Semmi keresnivalótok nincs a konyhában, menjetek dolgotokra! ... Te is indulhatnál már, Erzsiként, hiszen elmúlt dél. — Szabad a kulcsokat, uram? — Parancsoljon, hölgyem! — Veled mehetek, anyu? — kérdezte Alexandra. — Maradj, kislányom, jövünk rögtön. Erzsi startolt és elindult. Csupán néhány percig tartott az út az iskoláig. Az iskola mellett állt Várhelyi Béla igazgató szolgálati lakása. Diósi Borbála éppen akkor lépett ki a lakás ajtaján, mikor Erzsi odakanyarodott. Meglepődve állt meg a kocsi mellett. Erzsi ajtót nyitott: — Szervusz Borika, szállj be! — Nem ártott volna meg egy kis séta — mondta Borbála beszállás közben. — Alig mozgok valamit egész héten, lassan berozsdásodnak a járókáim. Futni kellene, vagy valamit sportolni. Valamikor kézilabdáztam ... — Igen?... A férjemék éppen kézilabdacsapatot akarnak alakítani, de nincs aki foglalkozzék velük ... Nagyon csinos vagy. Borika. — Kár, hogy nem reggel mondtad — nevetett fel Borbála. — Én komolyan mondtam ... — Elhiszem ... Senkit nem akarok megszólni a kolléganők közül, de némelyikük olyan lehetetlenül öltözik, hogy az nem közönséges . .. Erzsébet kissé elkomolyodott: — Nyilván rólam is megvan a véleményed ...? — Ne vedd hízelgésnek, de te egészen más vagy, mint a többiek — mondta Borbála kedvesen és őszintén. — Szerintem a jó ízléshez adottság kell. — Meglehet... — Közben a ház elé értek. Kiss Ferenc szélesre tárta előttük a vaskaput. A kocsi begördült az udvarba. A két nő kiszállt. Kiss Ferenc előbb becsukta a kaput, aztán elindult a vendég felé. Laczkó Jóska meséjét a pincében túlzásként könyvelte el magában, most azonban, hogy szemtől szembe állt a tanítónővel, nyomban megállapította, hogy egyáltalán nem túlzott az a szoknyahajcsár fiatalember. Ezen a lányon valóban minden a helyén van, ismerte el magában. — A férjem .. — Diósi Borbála! — Kiss Ferenc ... üdvözlöm minálunk! — Köszönöm! — mondta a tanítónő minden különösebb megilletődöttség nélkül. — Körülnézhetek? — Nem tiltja a törvény ... Diósi Borbála körbe-körbe hordozta a tekintetét: Ez nem igaz .. valóságos csodalak! — Kerti törpéink nincsenek, sem színes karóhegyre tűzött üvegbúráink — mondta Kiss Ferenc érthető iróniával. (Folytatjuk) A CSEH IRODALOM NAGYASSZONYA (EMLÉKEZÉS BOŽENA NÉMCOVÁRA) Božena Némcová szellemi érlelődése abban az időben kezdődik, amikor a cseh irodalom kezdi fölfedezni a népet, a nép életének sajátságos vonásait. Az ifjú írónő hazafias versekkel indul, de amikor elvetődik Északkelet-Csehországba, ahol szülei élnek, a népmese felé fordul a figyelme. Szülei falucskájában, Ratiboficében jegyzi föl az első meséket amelyek közül hármat meg is jelentet a Česká Včela (Cseh Méh) című lapban. Előbb ösztönösen, majd egyre tudatosabban vállalja azt a feladatot hogy felszínre hozza népe legelrejtettebb kincseit, ráirányítja a figyelmet a föld népének sorságra. Érdeklődése így talál utat a népmesék és regék világához, amelyekből hétkötetnyit gyűjtött és dolgozott föl. Mert ő nemcsak, hogy elleste népe ajkáról a mesét de nagyrészt kiegészítette és átköltötte, megszövegezve azt a végső formát amelyben patinás színt és ragyogást kapott. Kare/ Jaromir Erben és mások ösztönzésére 1845-ben megjelentette Népmesék és regék című kétkötetes gyűjteményét. Ekkor már híreneve kerekedett a cseh irodalmi körökben, és egyre többen segítették törekvéseiben. Božena Némcová, eredeti nevén Barbara Pankl 1820-ban született Bécsben. Apja, aki német származású volt, urasági kocsisként tengette életét anyja, a cseh születésű cselédlány már alig-alig váltott szót anyanyelvén. Leányuk is csak akkor kapott rá igazán a cseh szóra, amikor anyai nagyany- jához készült Batiboficébe. Itt, az északkeleti cseh hegyvidéken, a néphagyományokban gazdag ratiboficei völgy kunyhóiban kapott szárnyra a kislány képzelete, itt termékenyítették meg lelkét angyali jóságú nagyanyjának meséi. Némcová életében ezek az évek voltak a legboldogabbak, itt került közvetlen közelségbe a falu népével, itt fürdette meg szellemét a jóság, szépség és igazság fényében. Elvégzi a népiskolát, s még csak 17 éves serdülő lány, amikor szülei hozzáerőltetik Josef Némechez, egy majdnem húsz évvel idősebb pénzügyőri hivatalnokhoz. Férje száraz, hivatalnok típus, nem érti meg az ifjú nő vágyait, a szabadság és felemelkedés utáni sóvárgását, az irodalomért való rajongását. Először németül kezd irogatni, de a néppel való közeli együttlét hatására a cseh nyelvre vált át Férjét, aki öntudatos cseh hazafi, gyakran helyezik át különböző vidékekre, így gyakran ■ kell változtatni lakhelyüket. Már három gyermekük van, amikor 1842-ben Prágába kerülnek. Itt új barátok, költők, írók, cseh hazafiak veszik körül a vidékről felkerült szép fiatalasszonyt, lelkesen buzdítják s magasztalják írói kísérleteit. A prágai élet azonban nem tartós, hamarosan vidékre kell költözniük és megint kezdődnek a megélhetési, gondok. Némcová érzi, hogy írónak szemelte ki a sors. Ekkor jelenteti meg a már említett népmesegyüjteményét Tudja, hogy jó úton jár, amikor a mesék feldolgozásával a küszködő nép irodalmi kincseit hozza felszínre. Ugyanakkor szociográfiai színezetű műveket is papírra vet, mert meg akarja mutatni, föl akarja tárni, hogyan él és küszködik a föld népe, amelynek vállára rakták mind a társadalmi, mind a nemzeti elnyomatás terhét. Némcová terhe is egyre nehezebb, betegségek gyötrik, szorongatja a szegénység. Férjét büntetésből Magyarországra, Miskolcra helyezik. Ő, négy gyermekével Prágában marad, s egyedül igyekszik számukra megkeresni a kenyeret Flajdani tisztelői is mindinkább elfordulnak tőle. Az írónő azonban nem adja föl eszményeit. Az ötvenes évek elején meglátogatja férjét a távoli Miskolcon. Útjáról, élményeiről színes útirajzot ír: Vzpominky z cesty po Uhŕích (Magyarországi útiemlékek) címmel. Mikor férjét Balassagyarmatra helyezik, oda is utána megy, s közel félévet tölt vele. Élményeit hosszabb írásban teszi közzé: Uherské mésto: Óarmoty (Egy magyar város: Gyarmat) címmel. Másodszor is ellátogat Gyarmatra, de fia betegsége miatt — aki meg is hal — sürgősen vissza kell térnie. Némcová rokonszenwel ír a magyar népről, a nemességet azonban lustának és haszontalannak találja. Útjai során a szlovák földre is el-ellátogat, népmeséket gyűjt és kiadja Szlovák népmesék és regék címmel. Gyermeke halálával és férje idő előtti nyugdíjazásával élete még tarthatatlanabbá válik. Ha eddig a szegénységgel küszködtek, most már a nyomorral kell hadakozniuk. Pedig még hátra van legjelentősebb művének, a Nagyanyónak (Babička) megírása. Ez a könyv lett Božena Némcová legmaradandóbb műve, amelyet csak cseh nyelven közel négyszázszor jelentettek meg. Talán azért született meg lelkében ez a csodálatos ifjúsági könyv, mert elhagyottságból és nyomorúságból napfényes, boldog tájakra vágyott, vissza a serdülőkor biztonságába, melegébe. Ez a könyv négy évszak keretében mesél a falu világáról, nehéz, de igaz életéről, a falusi nép még romlatlan erkölcséről. Ebből a szép, idillikus háttérből emelkedik ki nagyanyó felejthetetlen alakja, jóságos tekintete, mindent kedvesen elrendező gondoskodása. A könyvön nemzedékek nőttek fel, s nőnek fel, hiszen fénye ma is töretlen és magával ragadó. Szegénységben és magárahagyatottan halt meg 125 éve, 1862-ben, mégis a cseh föld, a cseh nép kiválasztottja, nehéz, háborús időkben reménye és vigasza lett. DÉNES GYÖRGY 15 /
