A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-26 / 26. szám
KARINTHY FRIGYES Tttm&jtiöSGÉe (azoknak, akik hisznek a misztikumban.) MINDIG HITTEM és éreztem, hogy vannak erők és titkos jelenségek, amelyek ott lebegnek értelmünk fölött, s melyek néha egy pillanatra felkapják a szegény és tudatlan emberi lelket, mint valami labdát, hogy a Homály és Sötétség borzongató ködébe lökjék s visszaejtsék megint a Földre, ahol mindennek értelme van, s mindenről tudjuk, mit jelent. Azokkal, akik a rideg, de korlátolt matematika várába zárkózva, gúnyos és lenéző mosollyal hallgatják megijedt dadogását valakinek, aki egy pillanatra látta a Rejtelmet, a Borzalmat és a Fiémületet, azokkal nem vitatkozom, ők nem értenek meg engem. De vannak, akik titkos sejtelmekkel jöttek a világra, s hisznek a Titokban: ezeknek mondom el életem legcsodálatosabb emlékét sietve, csak néhány szóban, mert még mindig megborzongat hideg lehelete, ha rágondolok. Abban az időben szegény diák voltam, s hónapos szobát gyakrabban váltottam, mint öltözetet, sokszor feküdtem le vacsora nélkül, és sokszor talált a hajnal holmi külvárosi kávémérés asztala mellett, ahol éjszakámat töltöttem. Egyszer lakást keresve, ismeretlen utcákba kerültem olyan vidéken, amerre sohasem jártam eladdig. Régi, nyomorúságos házak múltak el mellettem — különös, régi házak —, nem is hittem volna, hogy vannak még ilyenek. — De, úgy látszik, vannak. Vagy nincsenek?! ... Csak én hiszem, hogy vannak ... Az egyik ház előtt megálltam; nem tudom, miért álltam meg, mintha valami ismeretlen erő legyintett volna felém... Ezen a házon nem volt szám; valami vonzotta a szememet, hogy benézzek az ásító, fekete kapuba, mely olyan volt, mint egy izé, mint egy nagy, fekete denevér... szóval mindenféle volt, csak olyan nem, mint egy kapu. Nem tudom, mi volt az, valami húzott befelé, a kapu alatt meghökkenve álltam meg, öreg nö jött elém, és egyenesen a szemembe nézett. Kinyitottam a szájamat, hogy mondjak valamit, de a szó torkomon akadt, ez a tekintet a homályos kapuban, ismeretlen falak között, velőkig borzasztott, anélkül, hogy tudtam volna, mi van velem s miért ez. Képzelődöm — mondtam magamban aztán, s erőltetetten szilárd léptekkel elhaladtam mellette —, a szivem hevesen dobogott, de erőt vettem magamon, s nem fordultam vissza. Alacsony ablakok néztek a földszintre, az egyikben munkásféle ember állott, megkérdezte, kit keresek. Felriadva néztem rá, aztán valamit dadogtam, hogy hónapos szobát keresek. Rögtön az ajtóhoz jött, mondta, hogy ez a földszinti szoba kiadó, a konyha mellett van ugyan, de be lehet csukni az ajtót és ami a fö, tizenkét forint az ára. Lefoglaltam a szobát, aztán elmentem. Egész nap az egyetemen volt dolgom, megfeledkeztem az egészről, este hétkor kerestem fel új lakásomat, becsuktam az ajtót, és az ablak mellé állított kicsi íróasztal elé ülve, kinéztem az alkonyodó udvar kőkockáira. Aztán homlokomat tenyerembe hajtottam, s gondolataimba merültem: gyermekkorom, távoli izé... mint valami mély tó suhant el szemeim előtt. Odakint egyre homályosabb lett az udvar, és a homályból egyszerre mint régi, borzongató tengerek felől, lassan lopózott a szívembe a Borzalom. Erőlködtem, hogy elmúljon, s nehezen emeltem föl a fejem; ekkor jeges irtózat futott végig a hátamon: az ablak sötét rámájából mereven rám szegezett szemekkel egy arc világító körvonala vált ki — az öregaszszony arca, akit délelőtt láttam. Mozdulatlanul állt, és nézett rám, engem jéggé dermesztett az iszonyat; egy óráig tartott, vagy csak két másodpercig, míg így farkasszemet néztünk egymással, nem tudom. És ekkor megszólalt: egyetlen szót mondott csak, de engem még most is elfog valami halk, mély remegés, ha rágondolok a hangra, ahogy mondta: — A szemedet! Halk, de átható és intenzív volt a hang, parancsolóbb és fenyegetőbb, mint amilyennel a hóhér szólítja fel a kivégzendöt, hogy lépjen a zsámolyra. Tudtam, hogy nem hallottam még ilyen hangot, s nem fogok hallani soha. A szememhez kaptam, lélegzetem elakadt. Ekkor lassan megmozdult az öregasszony, s be nem várva válaszomat, nesztelenül, mint ahogy jött, eltűnt az ablak elől. Mikor egy kicsit magamhoz tértem, még dobogó szívvel ugrottam fel, s kidugva fejem az ablakon, körülnéztem a teljesen besötétedett udvaron. Az öregasszony sehol se volt többé. Becsuktam az ablakot és lámpát gyújtottam. — Beteg vagy kimerült — így szóltam magamhoz —, és íme, már víziókat látsz és hallucinálsz. Jól tudod, hogy csak hallucináció, hiszen az idegkórtani klinikán éppen a napokban hallgattad meg Ranschburg előadását e kóros lelki tünetekről. Emlékszel, milyen megnyugtató és világos volt előtted a kérdés? Nyilván hallucináció volt csak s talán vízió; lehet, hogy nem is láttad az öregasszonyt, csak látni vélted; vagy ha igen, azt amit mondott, csak te hallottad úgy, mintha mondaná. A szemedet! Karinthy Frigyes versei MÉNÉ, TEKEL... Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt: Versben mondom, hogy jobban megjegyezd. Szívedbevésem és füledberágom : Rossz volt embernek lenned a világon, E korban, melynek mérlege hamis, S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is. Délben az ember megkisértetett, Az éjben sírtak a kísértetek. Siratták Krisztus Gyötrelmes keresztjét. De a gyilkost megint hősnek nevezték. A férfi vért ivott s a nő velőt, Künt a költő bőgött a bolt előtt Halottra adtak selymet és brokátot. Az élő rongyos volt és vért okádott. Virággal hintették a síri vermet, Az élő künt a hó alatt didergett. NAGY ZOLTÁN Hangos szóval esküdtek a koporsón, illusztrációja Az élő halkan jajgatott a borsón. Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva, Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva. De szembeköpte mesterét a hitvány Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány. Hajók rohantak égő tűzveszélyben, A ringyók cifra rongya szállt a szélben. De a legszebb és a legékesebb Szemétdombon rohadt el, mint ez eb. Most már kezem tördelve, sírva kérlek. Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg. Tedd most szivedbe és füledbe el — Az értelmét majd megtudod, ha kell. MÉNÉ TEKEL — ha érted, vagy nem érted. Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted. Egykor sötétben elmondott dalom, Mint lángírás, világít a falon. Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek, De élni fognak, hogyha én nem élek S lesznek, ha nem leszek.
