A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-26 / 26. szám
Minek neki a te szemed? Mire kellene neki a szemed ? Nyugodj meg, a középkor elmúlt, és nincsenek boszorkányok. Nyugodj meg, nincsenek földöntúli erők a Földön. II. Minek neki a te szemed? Ezt a kérdést ismételgettem magamban egész nap, váratlan időközökben, az egyetemen, előadás közben, a laboratóriumban. Nyugtalan, sötét zavar borzongott bennem. Pillanatra úgy rémlett, mintha a katedrán előadás közben, megállna a tanár: riadtan kaptam föl a fejem, s akkor úgy láttam, mintha mereven és mozdulatlanul felém szúrná tekintetét és mintha meszsziről, végtelenül messziről suttogva lebegne felém a szívet remegtető suttogás : „A szemedet..." A szemedet... Estefelé megnyugodtam valamicskét. Kimerült voltam és bágyadt. Elhatároztam, hogy átnézem jegyzeteimet, és korán lefekszem. Hazamentem, s asztalom elé ülve, buzgó munkába merültem. Langyos, nyáreleji szellő szaladgált körülöttem, idegeimet jóleső zsibbadás olajozta. Néhány perc múlva könnyű félálom nehezedett szempilláimra, hátradőltem székemben. Különös, idegenszerű érzésem volt. Mintha régi és távoli dolgokra emlékezném, amik nem történtek velem s amerre soha nem jártam. Egyszerre úgy volt, hogy valaki lefogja két vállamat, s két sötétkék láng közeledne arcomhoz. Nyöszörögve nyitottam ki szemem. Az ablakban ott volt az öregasszony feje. Egy pillanatig tartott az egész. Rám nézett az ólmos homályból, addig csak, hogy nem volt időm felállani, meggyőződni róla, valóság-e; de a hangot, a hangot ezúttal világosan hallottam. — A szemedet! Most éles és parancsoló volt, mint egy rövid vércsekiáltás, mint a halálos hírt hozó sürgönykihordó ujja alatt a csengő kurta, jajongó szava, éjjel, az alvó előszobában. Felemeltem a kezemet, de már nem tudtam tartani, elvesztettem eszméletemet. Esővel, borult éggel virradt rám a másnap. Úgy éreztem, mintha szívem meg volna törve, mintha mindaz, amit cselekszem vagy gondolok, nem a saját akaratomból történnék. Lassan öltöztem föl, és elvánszorogtam az utcára. Egy kirakat tükrében riadtan láttam meg petyhüdt, sárga arcomat és a szememet. Nyirkos félelem szorongatta a torkom: ez a szem idegen volt nekem most, és mintha a színe is megváltozott volna. Tovább siettem, és ekkor világosan éreztem valami szúró fájdalmat a szememben. Igen, mintha belülről emésztené e szemet valami sorvasztó láz. Délelőtt az egyetemen voltam, délután nem bírtam már magammal, bementem a szemklinikára, és megkértem egy ismerős asszisztenst, vizsgálja meg a szemem, mert különös idegfájdalmat érzek. A doktor megvizsgált, s azt mondta: egyelőre nem lát semmit, jöjjek fel később. Valami azt súgta, hogy ö nem értheti ezt; ekkor erőlködve kapkodtam magamban : menekülni, menekülni, ezt súgta bennem egy hang. Egyszerre eszembe jutott valami; felmentem az egyetemi könyvtárba, és kikértem egy régi könyvet a tizenharmadik századból. mely kabalisztikával és okkult tudományokkal foglalkozik. Mintha idegen kéz vezetné a kezemet, úgy lapoztam benne: egy fejezetnél megálltam, mintha villám sújtott volna. Ez a fejezet a szemmel való veréssel foglalkozott, megállapította, hogy főleg öregasszonyoknak megvan gyakran a mágikus erejük, hogy szemveréssel megvakítsanak. A szerző hosszan foglalkozik a kérdéssel, s a végén megállapítja, hogy egyetlen védekezést tud a szemveréssel történő megvakítás ellen, de ez is csak akkor hat, ha az áldozat észreveszi a pillanatot, amikor a szemverés történik, s a szemveréstől számított három másodpercen belül ideje van kimondani ezt a három szót: „Alopex, lopex, opex" háromszor egymás után. Utána macskaszörrel kell megdörzsölni a szemet. Estig különös emésztő láz borzongatott ; magam sem tudom, hogy jutottam a macskaszőrhöz, amit kezemben szorongattam, mikor beléptem szobámba. Odaültem az ablak mellé, s kihagyó szívveréssel mereven bámultam az udvarra. Nem maradt el: pontosan hét órakor megjelent az öregasszony kísértetarca és harmadszor hallottam a mágikus szót: — A szemedet! — „Alopex, lopex, opex! Alopex, lopex, opex! Alopex, lopex, opex!” — kiáltottam hangosan, s szememhez dörgöltem a macskaszőrt. A fej riadtan nézett rám. Megdöbbenés látszott vonásain. — Nyomorult! — kiáltottam magamon kívül és diadalmasan, mert abban a pillanatban úgy tűnt, megszűnik a fájás, amit egész nap éreztem. — Ugye, jó lett volna, ugye, kellett volna a szemem! Az én világot látó szemem! Ó, ti sötétség fantomjai! Tettette magát, mintha nem értene. — A szemedet! — ismételte hangosabban — tessék kiadni a szemedet! — Takarodj! — ordítottam vadul. — Távozz sátán cimborája! Nem adom! Nem hallottad ? Alopex, lopex, opex! Az öreg boszorkány most végre megijedt : talán belátta, hogy itt az ö sötét, földöntúli erejénél nagyobb erőbe ütközött véres szándéka. Elhúzódott az ablaktól, sietve hátrált az udvar másik vége felé. — Ne tessék rá haragudni — szólalt meg ekkor a házmester mellettem —, egy kicsit süket, meg nem is ért jól magyarul. Majd én szólok neki. És hangosan rászólt az öregasszonyra: — Hallja, vicéné, nem látja, hogy az úr albérlő, nem partáj? A konyhán kocogjon be máskor, mikor a szemetet kéri. — Dobzse — vigyorgott görnyedezve a vénasszony —, edig mindig idén szokdam... A konyhához ment — és ekkor utoljára hallottam megtörtén és békésebb hangon: — A szemedet!... Azóta nem láttam többé, nem jelent meg. Még egy hétig laktam ott, aztán elköltöztem. Elmondtam ezt a történetet azoknak, akik velem együtt hisznek abban, hogy vannak dolgok ... PITYPANG Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok ?! — mindegyre kérded. Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán Mért nem szelíden simogatva Ahogy szokás, ahogy mások teszik. Miért kapkodva, csillogó szemekkel És mit nevetek hozzá — szemtelenség! Ilyen csúnyán, fülsértő élesen! Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemre ütsz! Pitypang, ne hagyj itt. Inkább megmondom Megmondom — várj, füledbe súgom, Hajtsd félre azt a tincset Kezed felé Kezed, hajad felé Kezed, hajad, szemed felé Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé — Mi kapkod így — hát mégse jut eszedbe ? Mi kapkod így — még mindig nem tudod? — Pedig ily bosszús arccal Próbálod elhárítani akkor is Hajad, szemed, szoknyád lefogva. Porzód felé Porzód, bibéd felé Porzód, bibéd, szárad felé Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé Mi kapkod így, pitypang? — A szél! A szél, a szél, a szemtelen bolond szét Vígan visítva bosszúságodon. Pitypang, mi lesz? Ez még csak a szellő Ez még csak kapkod és fütyörész De én még nem is beszéltem neked a családomról, Hallod-e, hé! Füttyös Zivatar Úr volt az apám — anyám az a híres arkanzaszi Tájfun Tölcséres vihar a sógorom — Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan — áléivá Felhőbe fúró forgószél tetején ? Jobb tesz, ha nem ütsz a kezemre. 15