A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-18 / 3. szám
LOVICSEK BÉLA BORBÁLA Vince Miklós, a traktoros elismerően bólogatott: — Ezt nevezem szakszerű leírásnak. Szinte magam előtt látom ... — Ha tudta volna az a szerencsétlen teremtés, hogy kivel áll szóba, elmenekült volna előled, akárcsak én egy ágaskodó kobra elöl — jegyezte meg Balogh Karcsi epésen. Tudom, hogy az irigység beszél belőletek, azért gúnyolódtok — nézett körbe a fiatal mérnökember. — Ha tudni akarjátok, nemigen látszott rajta, hogy menekülni akar előlem ... — Nem hát, mert nem ismer. — Mit gondoltok, az ő ereiben talán víz folydogál? — Ha annyira tetszik, vedd feleségül. — Mondtam már, egy-két évig nem szándékozom megházasodni, meg különben is, mire mennék vele, hiszen még albérlete sincs. — Ahá, szóval innen fúj a szél? — kérdezte Balogh. — Feleségnek nem kell, azt viszont szívesen megnéznéd, honnan nőtt ki a lába, igaz? — Miért ne?... Csak csendesen mondom: meg is nézem. — Biztos vagy benne? — kérdezte Kiss Ferenc. — Akár fogadni is mernék! — Mi lenne a fogadás tétje, Jóska? — kérdezte Kiss Ferenc olyanformán, mintha tényleg bele akarna ugrani ilyen tisztességtelen játékba. — Ezt komolyan kérded, elnök? — Komolyan hát, vagy meggondoltad magad, inadba szállt a bátorság? Ezen aztán felpaprikázódott a fiatal mérnök, persze az ital is fűtötte. — Idefigyelj, Ferikém, ezen a gyönyörű heverön fog megtörténni, a dolog, ha leszel szíves kölcsönözni a kulcsot annak idején. — Elment a józan eszetek, bolondok vagytok! — szólt közbe újra Balogh Karcsi. Kiss Ferenc Balogh felé csapott a szemével: ne vedd komolyan pajtás, ugratás az egész. — Tehát, mi a tét, mérnök úr? — Ha én nyerek, elcseréled velem a belga puskádat. — És ha nem nyersz ? — Akkor meztelenül meghempergődzöm a csalánban. — Ilyet se pipáltam még — nyerített fel a traktoros. — Mi is itt lehetünk, ha arra a hogyishívjákra kerül sor? — Kirakodóvásárt azért nem csinálok, még mit nem! — vigyorodott el Laczkó. — Nos, elnök, áll a fogadás? — Nem ... eszembe sincs kockára tenni a kitűnő belga puskámat — felelte az elnök mindannyiuk megrökönyödésére. — Egy: nem ismerem a hölgyet... Kettő: nem vagyok az apja ... Három: a testőre sem akarok lenni, világos? — Szóval csak mézesmadzagot huzigáltál az orrom előtt? Jól kitoltál velem, nem mondom, pedig már vállamon éreztem a puskádat. No, mindegy, attól függetlenül a tancsi nénit megszorongatom — mondta Laczkó kedélyesen. Egyáltalán nem sértődött meg az ugratásért. Eldúdoltak még egy-két nótát, aztán szétszéledtek. A szoroskán leérve a főútra, már csak ketten maradtak együtt: Kiss és Laczkó. — Ugrattál bennünket, vagy tényleg találkoztál a hölggyel, Jóska? — Találkoztam, de csak néhány szót váltottunk. — És valóban olyan megnyerő teremtés? — Valóban, Feri. Ritkán lát az ember hozzá hasonlót... Vasárnap hajnalban eleredt az eső. A szél össze-vissza csapkodott, mintha nem tudta volna eldönteni végérvényesen, honnan hová, merrefelé iramodjon el. A mérges hangjából viszont arra lehetett következtetni, hogy hamarosan szétcibálja a felhőket és tovaűzi. — Korai vendég hamar eltávozik —mondta Mezeiné az eget kémlelve. Úgy is történt. Tíz óra tájban már kéklett az ég és sütött a nap. Igaz, már nem olyan fényesen, mint nyáron, de azért még mindig kellemesen melegített a szélernyében. Mezeiné a konyhában sürgölődött, főzte az ünnepi ebédet. Ha egyszer vendég jön a házhoz, akármit nem tehet elébe az asztalra. Jóféle illatokkal telt meg a konyha. — Segítsek, mamácska? — kukkantott be hozzá Alexandra. Nemrég kelt fel, igen borzas volt a feje. — Én már mindent odakészítettem ... Hozd magad rendbe, kislányom — vetett futó pillantást az unokájára Mezeiné, s elmosolyodott. — Alighanem szépet álmodtál, rózsás az arcod. — Igazán, mamácska? ... — kérdezte a kislány és az előszobában függő tükör elé ugrott. Nézegette magát egy ideig, aztán megkérdezte. — Én is leszek olyan szép, mint anyu? — Hogy leszel-e?... Leszel bizony, még szebb is talán — mosolygott befelé Mezeiné. — Csak azért mondod, mamácska, hogy örüljek... — Tudod, jól meg kell becsülni a természet ajándékát, kislányom — mondta Mezeiné elkomolyodva —, de azért azt is tudnod kell, hogy nem minden a szépség. Megboldogult nagyapád sem volt szép ember, nekem mégis ö volt a legszebb a világon ... Itt vagyok én. Nem voltam éppen utolsó lány a faluban, most meg, hogy megvénültem, el is fonnyadtam ... — Ugyan mamácska, ha kiöltözöl, most is aranyos, kedves, szép öregecske vagy ... —■ Ezt már nem a tükör előtt mondta Alexandra, hanem benn a konyhában, majd a nagyanyja nyakába csimpaszkodva össze-vissza csókolta. — Anélkül is szeretlek, ha nem beszélsz ilyen bolondságokat, kislányom ... — mondta Mezeiné, majd erélyesebben hozzátette: Menj már dolgodra, hozd magad rendbe. Ha beállít a tanító nénid és így talál, nem lesz valami jó véleménye rólad. Alexandra jókedvűen, majd hogy nem szelesen elviharzott, hogy kicsinosítsa magát. Kiss Ferenc a Ladával kitárolt a garázsból, s a motor fölé hajolva piszmogott valamivel. — Mi a baj, Feri? — állt föléje a felesége. - — Alighanem az egyik gyertya vacakol. Kicserélem. 14
