A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-12 / 24. szám
csupán az az egy dolog fűt, hogy a látszólag apró munkát is becsületesen el kell végezni, mert azzal gyakran nagyobb hasznára vagyunk a társadalomnak, mintha örökké csak elérhetetlen célokon törnénk a fejünket. Mégis, e szerény elveket hangoztató, immár ismert és elismert nyelvi szaktekintély a „rettegett" tanár hírében áll, akivel a végzős hallgatók mumusként ijesztgetik a kezdőket: Majd megtudjátok, mi az, ha a Jakab tanár úr keze alá kerültök! — Igaz ez? — faggatom öt hatodik emeleti lakásában, amely tágas, szellős, és szerény berendezésű. — Szigorúnak tartanak — mondja dolgozószobájában, könyvei sokasága között —, mert a hallgatóimtól megkövetelem a rendszeres munkát. Pedig inkább csak következetes vagyok, Ha én előadom és gyakoroltatom a tananyagot, akkor joggal számon is kérhetem, hiszen felelősséggel tartozom a társadalomnak. Nem mindegy, milyen, mennyire felkészült embereket bocsátók a magyar iskolákba. A huszonhat év alatt kiépítettem egy követelményrendszert, és ezt optimálisnak tartom. Azt tapasztaltam eddig is, hogy egyetemi tanulmányokra alkalmas fiatalok eleget tudnak tenni követelményeimnek. Akiknek viszont a középiskolai alapjuk nem kielégítő, és az egyetemen sem tudnak a többiekhez felzárkózni, azok bizony vagy feladják a harcot, vagy ismétlik az évfolyamot, esetleg kihullnak a rostán. Tisztában vagyok azzal, mit kell tudnia egy középiskolai tanárnak, magam is tanítottam alap- és középiskolában, sőt igazgató is voltam mindkét iskolatípusban Nagymegyeren. Másképp nézek a dolgokra, mint azok, akik az egyetem elvégzése után rögtön katedrára állnak. Anélkül, hogy a gyakorlatból ismernék az általános Dr. Jakab István a nyelvtudomány kandidátusa, a Kômenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara magyar nyelvi és irodalmi tanszékének ötvenkilenc éves adjunktusa. Huszonhat esztendeje áll egyik legfontosabb intézményünk katedráján. A mai magyar nyelvet és a nyelvművelést adja elő. Később került Bratislavába, mint én. Egy évvel később jeletkezett a pedagógiai kar akkor megnyílt magyar tágozatára is. Másokkal, évfolyamtársakkal tette bizonytalan lépéseit a nagyvárosban, amelynek hosszú hónapokig csak a történelmi múltja volt ismert. Másokkal és velem együtt becsülte az olyan nagy tekintélyű tanárokat, mint Sas Andor, Mayer Imre, Orbán Gábor és mások. Már első találkozásunkkor is ismerős volt az arca, mintha más város is szálláshelyünk lett volna évekig, s nem volt nehéz rájönnöm, hogy ugyanúgy összefuthattunk már a sárospataki híres-nevezetes iskoiakertben, amelyet a magyar irodalom és történelem megannyi nagy alakjának a szobrával népesítettek be, az ősi diákváros gimnáziumának dísztermében, amelyben hazai és külföldi neves személyiségek előadásait hallgattuk, vagy a Rákóczi-vár parkjában, ahol szívesen töltöttük kimenőnket. Vargabetűs utat tettünk meg a Duna-parti nagyvárosig, és ennél nem is tanár és középiskolai oktatást és követelményeket. Déi-Szlovákia minden részéből jönnek hozzánk hallgatók. Ismerjük az iskolákat is, a magyar szakos tanárokat is. És azt is tudjuk, hogy egy-egy iskola növendékétől mit várhatunk. Nem az iskolától függ, hogy a hallgató mit tud, hanem attól, aki tanította. Szerencsére van jó néhány olyan magyartanárunk, aki jól felkészíti tanítványait az egyetemre. Sajnos, akadnak olyan hallgatók is, akik nálunk veszik észre, mi mindenre nem tanították meg őket. Középiskoláink egy részében még ma is mostohán kezelt tananyag a nyelvtan. Formálisan tanítják, grammatizálnak, nem a nyelvet ismertetik meg a tanulókkal. A tanárnak csupán az a célja, hogy a tanítványa tudjon valamit az érettségi vizsgán a nyelvtani tételről is, ne égjen le. Az ilyen nyelvtanítás nem sokat ér! — Szerinted milyen középiskolásaink nyelvi felkészültsége? — kockáztatom meg a kérdést, miközben a feleségére pillantok, aki a Csehszlovák Rádió magyar adásának főszerkesztőségében iskolai adást szerkeszt, kéziratokat javít nyelvi szempontból, és aki most üdítőitallal kínál bennünket. — Sajnos, nem állnak a kívánt színvonalon! — mondja Jakab István gondterhelt arccal. — Az utóbbi években már gyakorlattá vált, hogy aki hozzánk vagy igen tudtunk többet egymásról. A kérdezősködést kölcsönösen illetlennek tartottuk. Mostanáig a véletlen vagy szükséges találkozások jellemzik életünket. Látjuk egymást a Csemadok KB székházában, a Kazinczy Nyelvművelő Napokon s más jelentős magyar rendezvényen, és olvassuk egymás nevét a lapokban. Sárospatakon is csak úgy összefutunk, amikor az ott tanuló diákok osztály- vagy világtalálkozóját megrendezik. Az alkalomszerű találkozásoktól soha nem léptünk tovább, de ismerjük egymás megszokott útját. Az övé több mint negyedszázada az egyetem épületébe vezet, valamelyik szerkesztőségébe vagy a rádióéba. Tanárként hallgatókat nevel, magyar szakos pedagógusokat készít fel az életre; a sajtóban, rádióban pedig egész olvasói közvéleményünk figyelmét hívja fel a nyelvi vétségekre. A csallóköziek közül sokan hétvégeken látják őt Trabantján „száguldani" nagymegyeri (Čaiovo) hétvégi házukba. A gépjármű tizenkilenc éves, s Kelemennek keresztelték el, mert van egy olyan kezdetű nóta, hogy „Kelemen, maga a múltam és a jelenem". Mindig is csendes, visszahúzódó, zárkózott embernek ismertem. Olyannak, aki látványosságtól mentesen teszi a dolgát. Talán a kelleténél is puritánabbul, mint akinek nagy igényei nincsenek. Aki nem panaszkodik, de nem is dicsekszik, az elégedett ember benyomását kelti, akit Talán mm is vagyok annyira „rettegett
