A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-12 / 24. szám

és igencsak dicséretes gondoskodásról tanúskodik, mégsem hiányérzet nélkül való, mert nem tud egyszerre mindent megmutatni.

Tudom, e maximalista elvárás irrealizmusa még a magamfajta rajongónak sem nézhető el egykönnyen, ezért szolgáljon mentségemre — mentségünkre — némi indoklás is: Szabó Gyula nemcsak egyik-másik müve alapján tekinthető elmélyültebb vizsgálódásra érdemes alkotónak, hanem elsősorban a teljes életmű szerint ígér szinte még felismeretlen művészi izgalmakat. A teljes rálátás a csontozatot is megmutatja, az önépítő és önpusztító folyamatok struktúráit rajzolja, a sejtelmeset tapinthatóvá varázsolja, érrendszereket tesz láthatóvá. Kétségtelen, hogy ezen belül vannak jelentős összegező alkotások, periódusokat, művészi küszködéseket, kereséseket lezáró müvek, amelyekkel azonosulni nem mindennapi élmény. De mert a pokoljárás nélküli menybemenetel vakhitű illúzió csupán, és mert a csúcsok sem a semmiben lebegnek. Szabó Gyula legjobb művei sem érdektelen előzmény nélkül valók. Ám többletük nem csak ennyi, ezért legjobb, ha a képletet visszafelé olvasva is megvizsgáljuk. Ily módon bizonyára jobban elmélyedhetünk a festő által oly szenvedélyesen megkísértett végtelenben, egyúttal pedig a folyamatban is. Nevezetesen a műtől elidegeníthetetlen és annak lényegét képviselő

alkotás folyamatában, mely folyamat sosem az ábrázolás csupasz igényéből táplálkozott. Alkotó ösztöneit mindig mély, olykor sajátosan rá jellemző gondolatiság motiválta, ami a képein tartalom, stílus, eszköz szerint is egy tőle elidegeníthetetlen esztétikai, festői igényességgel párosulva manifesztálódott. Mindig a progresszió, de soha a semmitmondó üres korszerűség sablonjai szerint.

Élete legnagyobb részét egy külsőleg elegáns, de belül feloldhatatlannak kezelt magányban élte le. Ami e magányosságból látható volt, az valahogy illett is hozzá. Ami pedig láthatatlan volt, az megjelent a képein s vált egyik értékhordozó részévé festészetének. Ez az, amit Szabó Gyulából máig a legkevésbé látunk s ami látszólag ellentmondásos módon takarni látszik a Szabó Gyulában oly szenvedélyesen izzó közösségi embert, aki önmagáért talán a negyedét sem teremtette volna meg annak amit ránk hagyott.

Teljes pályaképe, műve, vallomásainak sora, versei, jegyzetei, nyilatkozatai olyan egyértelműen támasztják alá ezt a megközelítést, hogy őszintén szólva nem is értem igazán, mért nem ismertük fel mindmáig az egész Szabó Gyulát? Miért csak jó festőnek, nagy festőnek, jelentős művésznek tartjuk, amikor árnyaltabb, többet eláruló jelzők illetik meg őt. Persze tudom, a lezárt művön már a legtalálóbb jelzők sem változtatnak, hogy nem is Szabó Gyulának van személyesen szüksége arra, hogy a helyére tegyük az általa teremtett értéket. Szükségünk inkább nekünk lenne rá, de úgy tetszik, kedvezőbb — mert kényelmesebb — ha nem bolygatjuk a dolgot. Különben is: ki az az alkalmas ember, aki megírja a monográfiát; hol van az erre alkalmas kiadó; melyik az az egyéb teendők kivitelezésére alkalmas fórum? Satöbbi, satöbbi.

Szlovákia fővárosában tavaly láthattuk a hazai Szabó-kiállítások egyik legjelentősebbjét, s egyben egyik leggazdagabbikját is. Más kérdés, hogy szívesen láttunk volna itt több képet a hatvanas éveket felölelő alkotói periódusból. Néhányunk személyes öröme így is nagyobb volt a várhatónál. A megnyitón igen szép számban jelentek meg s még csak a kéthavi nyitvatartás után felnyitott vendégkönyv bejegyzéseinek számát és tartalmát illetően sem elégedetlenkedett senki. Nekem mégis volt némi nem csekély hiányérzetem, ami abból eredt, hogy a nyitvatartás hónapjai alatt a szokásosnál többször és hosszabb ideig tűntem fel a Mirbach palota termeiben, a Szabó-képek előtt. A legtöbbször valakit kísértem — mitagadás: büszkélkedve, honiakat és külhoniakat kísérve. Ostobaság lenne azt kifogásolnom: kivel nem találkoztam, kinek a nevét nem találtam a vendégkönyvben. Személyes rákérdezések alapján viszont tudom, ki nem látta ezt a kiállítást azok közül, akiknek látniuk kellett volna — ha másért nem, azért, mert esetenként közülük került ki néhány olyan szerkesztő, akik netán a kiállításról készült írások, véleménynyilvánítások közlése vagy nem közlése fölött dönthetnek. Minek részletezzem: elszomorítónak találtam az ilyen viszonyulást.

Szabó Gyula életművének keresztmetszete egyelőre hiányzik. Pedig meggyőződésem, hogy ez a keresztmetszet tárná fel igazán a teljes mű tágasabb értelmezésének lehetőségét, mert nemcsak a rétegeket tudná megmutatni, hanem a rétegeződés sorrendjét is. Azt a struktúrát tehát, melynek ismerete nélkül aligha értelmezhető, aligha látható az általa megteremtett galaxis.

Igen, csillagrendszerről beszélek, amely azonban korántsem lakatlan, mert minden objektumán ember él, mégpedig az a mindennapi földi ember, akihez e nyolcvan éve született művész egy életen keresztül olyan nagy rácsodálkozással tudott közelíteni. A teljes embert csodálta s annak minden titkát, minden rejtelmét művészetének központi kérdésévé tudta avatni.

Legyünk e mű iránt nyitottabbak, készebbek annak tágasabb befogadására s ismerjük fel annak szintézisét. Mert önmagunknak vagyunk vele adósai — mi mérsékelt müélvezők. KESZELI FERENC