A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-22 / 21. szám
LOVICSEK BÉLA BORBÁLA 23. Női hang jelentkezett. Erzsébet rögtön felismerte. — Szervusz, Katinka! Laczkóval szeretnék beszélni. , — Az előbb még itt volt... mindjárt megkeressük. Néhány perc múlva előkerült a fiatalember. — Laczkól — lihegte bele a kagylóba. — Szervusz, itt Erzsi! — Mivel szolgálhatok, Erzsikém? — Ráérsz? — A te számodra mindig. — Szeretnék veled találkozni. — Mikor és hol? — Most azonnal, ha lehet... a pincénkben. — Viccelsz? — Beszélni akarok veled. — Máris indulhatok. — Én is indulok... de Ferinek ne szólj! — A világért sem! — mondta a mérnök huncutkodva, majd suttogva még hozzáfűzte. — Gatyát is váltsak? — Miért ne, ha van ... Igyekezz! Mezeiné látva a lánya készülődését, gyanús szemmel méregette, s megkérdezte: — Hová mész? — Estére forralt bort akarok inni pirítóssal. — Mi a fene! — nézett nagyot Mezeiné. — Úgy tudom, van még itthon bor. — Van, csakhogy én vörösbort akarok inni, az pedig elfogyott. — Felkapta a demizsont és elsietett. — Miben sántikálsz te lány? — szólt utána Mezeiné számonkérő hangon. — A csizmámban — felelte Erzsébet nevetve. — Ugyanis kissé nyomja a bal lábamat. A pincéhez vezető szoroskában jókora hó volt. Szerencsére kétfelé kotorta a hótúró eke, így Erzsébetnek nem kellett bukdácsolni a térdig érő hóban. Majdnem egyszerre értek a pince elé. Erzsébet elővette a kulcsokat, hogy ajtót nyisson. — Majd én — kapta el a kulcsokat a mérnök. — Persze, persze, neked nagyobb gyakorlatod van benne — mondta Erzsébet csipkelődve. — Van háľ istennek ... — s az ajtó kitárult. — Most hová: le a pincébe, vagy föl a szentélybe? — kérdezte Erzsébet némi tanácstalansággal. — Ha nem tévedek, heverő csak odafönn van — jegyezte meg a fiatalember kaján mosollyal az arcán, s egyre azon törte a fejét, mit akarhat tőle a szépasszony. — Milyen igazad van! — mosolyintotta el magát Erzsébet. — Csakhogy a szentélyben most olyan hideg van, mint a jégveremben. — Bekapcsoljuk a hősugárzót, elibe húzzuk a foteleket, egyben is elférünk ketten,, meg aztán ... — nézett a mennyezetre a mérnök — a gyapjútakaró alatt két emberi test hamar felforrósodik ... — Te, Jóska, olyan veszedelmesen villog a szemed, mint a kiéhezett vadkannak, ha makkot érez. Kezdek félni tőled. A fiatalember felnevetett: — Nem rossz a hasonlat — mondta. — Tudod, Erzsikém, mióta azzal a csinibabával hozott össze a sors, kénytelen vagyok koplalni. Rólam lehetne megmintázni a „Hűséges férfi" szobrát. Ilyet se pipáltam még! Hogy mi lett velem!? — Sajnállak, Jóska ... Viszünk fel bort? — Tudod, hogy én csak töményét iszom. Erzsébet előbb megtöltötte a demizsont vörösborral, s csak azután mentek föl. A fiatalember bekapcsolta a hősugárzót, elibe húzta a két fotelt, majd hozta a barackos üveget meg két poharat, s töltött. — Kicsit átmelegít. Szia! — Szia! — koccintott Erzsébet, ivott, s elkomolyodva nézte a mellette ülő fiatalembert. — De elkomolyodtál, Erzsiké!... Azt mondtad, beszélni akarsz velem, még predig komolyan. Szóval...? — Előbb kérdezni akarok valamit? — Tessék! — Feri nem beszélgetett veled Borbáláról? — Sok mindenről beszéltünk, beszélünk — vonogatta a vállát a fiatalember —, de Borbáláról soha egy szót sem.- Értem ... — mondta Erzsébet maga elé nézve. — Nem szeretném, ha félreértenél: aggódom érted, Jóska. — Ezt jólesik hallani. — A kisebb-nagyobb hóbortjaidat leszámítva, nagyon rendes embernek tartalak. — Ugyan, Erzsikém, vásott pasas vagyok én. — Amit kifelé mutatsz, az nem az igazi éned, Jóska. Az csak külső, csalóka máz, s aki aszerint próbál értékelni, vagy ítélkezni feletted, mélységesen téved. — Nem ismerek rád, Erzsiké — mondta a fiatalember csodálkozva. — Honnan szeded ezeket a csacsiságokat? — Aki manapság a nem éppen miniszteri fizetéséből rendszeresen támogatja a szüleit, olyan bizonyítványt állít ki magáról, amit csak egyféleképpen lehet értékelni és értelmezni. Le a kalappal előtted! — Túlozni azért nem kell, Erzsiké. Több hibám van nekem, mint égen a csillag. — Kinek nincs?... Rosszak az emberek, rosszak vagyunk. — Egyébként... honnan tudsz te a pénzküldeményekről ? — Néha én is elmegyek a postára, és hát Lilla a barátnőm, ha nem tudnád — felelte az asszony mosolyogva. — Feri is tud róla? — Kötve hiszem ... én nem szóltam neki. — Még az a szerencse. Nem kell neki minden apró-cseprő dologról tudni... — mondta a fiatalember, s hosszan fürkészte az asszony arcát: vajon mit akarhat tőle? Csupán azért akart vele találkozni, hogy égre-földre dicsérje? Meg is kérdezte: — Ezért akartál velem találkozni, hogy mindezt elmondd? — Nem, korántsem ... Borbáláról akarok beszélni... a kapcsolatotokról... terveitekről... Valóban feleségül akarod venni? — Az a szándékom. — És neki? ... Neki mi a szándéka? — Nem tudom ... igen is, nem is, bizonytalan ... Nehezen tudok eligazodni rajta, pedig... — Pedig ...? Laczkó József újratöltötte a poharakat. — Annak idején, amikor együtt utaztunk haza Pozsonyból, megígértem, hogy te leszel az első, akinek elmondom, hogy milyen céllal jártam ott. Megígértem? — Meg. — Hát most eljött az ideje, hogy elmondjam. Eszter néni fiával találkoztam és beszéltem a ház ügyében, mivelhogy ö az egyedüli örökös ... Akkor azt mondta nekem, hogy ha megbízható vevőre akad. eladja, természetesen csak az édesanyja halála után ... Karácsonykor hazajött látogatóba a feleségével, s akkor meg is egyeztünk. Azt mondtam neki, hogy mihelyt összeházasodunk Borbálával, ami tavasszal esedékes, megköthetjük az adásvételi szerződést. — Milyen összegben egyeztetek meg? — Kétszázötvenezerben ... — Csak? — nyílt kerekre Erzsébet szeme. — Az a ház félmilliót is megér. — Igen ám, csakhogy mi írásban köteleznénk magunkat arra, hogy eltartjuk az édesanyját, illetve élete végéig gondoskodunk róla. — Így már érthető — mondta Erzsébet elgondolkodva, miközben az is átsuhant az agyán, hogy itt már aligha tehet valamit a fiatalember érdekében. — És azt a nagy összeget honnan teremtenétek elő? — Vennénk fel kölcsönt. — Hát persze ... — mondta Erzsébet bólogatva. — Szép, reális tervek, megvalósíthatók, csakhogy ennek az elképzelt álomvilágnak van egy kis szépséghibája. — Micsoda? — kérdezte a fiatalember meglepetten. — Nem micsoda, hanem kicsoda. — Borbálára gondolsz? — Igen. — Mi a kifogásod ellene? Erzsébet elgondolkodott: most mi tévő legyen? Kitálaljon mindent, amit tud, vagy hagyja az egészet haladni a maga visszafordíthatatlan útján? Mit csináljon? Egyáltalán van joga gátat vetni a szépen megálmodott és megtervezett jövő elé? Nincs joga, viszont kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a fiatalembert, amíg nem késő. — Nagyon szépen kérlek, ne érts félre — kezdte Erzsébet a mondókáját. — Én szeretlek téged, mint embert, mint barátot, s éppen azért aggódom érted ... Őszinte leszek: nekem nagyon rossz a véleményem Borbáláról. Ne kérdezd, hogy miért, rossz ... Természetesen tévedhetek, hiszen tapasztalatból tudhatod, hogy a tévedés lehetősége mindig fennáll... Távol áll tőlem még a gondolata is annak, hogy bele akarok avatkozni az életedbe, hiszen felnőtt, értelmes ember vagy, van saját véleményed és ítélőképességed, amit számtalanszor bebizonyítottál már, azt viszont kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztesselek ... — Folytasd, Erzsikém! — Mielőtt véglegesen döntenél, menj el a városi kórházba és keresd fel Kertész Tibor vegyészmérnököt, aki a laboratóriumban dolgozik. Beszélgess el vele, mint ember az emberrel, férfi a férfival. — Ki az a férfi, és egyáltalán mi beszédem lehet nekem vele? — kérdezte a mérnök, s kissé zavart tekintettel nézett Erzsébetre. — Borbáláról tud valamit? — A Bodrogközből jött... Laczkó a poharat tartó kezét nézte. Mintha elveszítette volna a nyugalmát, sűrűbben pislogott a kelleténél. — Hát jó, köszönöm a figyelmeztetést, Erzsikém. Biztos vagyok benne, hogy jó szándékból fakadt, de azért volna hozzá megjegyzésem ... Borbálának már megmondtam, most neked is megmondom: egyáltalán nem érdekel a múltja. Az én angyalinak látszó arcom mögött is vannak sötét foltok, az övé mögött is lehetnek, hát aztán, legyenek! Engem egyedül a jövő érdekel, és az olyan lesz, amilyenné közösen alakítjuk... 14
