A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-22 / 21. szám
— Csodállak, Jóska, s talán egy kicsit irigyellek is — mondta Erzsébet. — Aki ennyire erősnek érzi magát, és ennyire hisz a jövőjében, az megérdemli, hogy megtalálja a számítását, s hogy elkoptatott frázissal vagy közhellyel éljek: a boldogságát... Mégis azt tanácsolom, keresd fel a vegyészt. Laczkó kissé elszontyolodva nézett az aszszonyra. — Nem tudom ... lehet, hogy felkeresem, de hogy őszinte legyek, nem sok értelmét látom... — Ahogy gondolod, Jóska. Harag azért nincs? — Ellenkezőleg: jobban tisztellek, mint eddig — felelte a mérnök. — Jólesik, hogy aggódsz értem. Odakinn már teljesen besötétedett, csak a hó világított, a szentélyben pedig a hősugárzó, mint egy óriásira nőtt rózsa. Mikor bezárták maguk mögött a pince ajtaját, a fiatalember elmosolyodva körülnézett. — Ha most valaki meglátna bennünket kettesben, az isten sem mosná le rólunk a gyanút. — Téged izgatna, Jóska?... Engem egyáltalán nem. Ha az ember lelkiismerete tiszta, akor beszélhet ki mit akar. — Hát nem egészen, Erzsiként. Ha az embert ok nélkül befeketítik, nehéz tisztára mosakodnia — mondta a fiatalember, miközben megcsúszott és egyensúlyát vesztve elvágódott. Erzsiké akaratán kívül elnevette magát. Feltápászkodva a mérnök vele együtt nevetett, majd viccelődve megfenyegette: — Nevess csak nevess, még a te demizsonod is véresre festheti a havat, aztán valakit majd megvádolnak azzal, hogy embert ölt itt, a szoroskában. Leérve a főutcára, a templom előtt elköszöntek egymástól, s ment ki-ki a maga útján hazafelé. Erzsébet felemás érzésekkel szedte a lábát: nem tudja, jót tett-e vagy sem. Nem vette észre, hogy a templom falától elválik egy férfi alakja és a nyomába szegődik. Kiss Ferenc volt. Az utcaajtóban érte utói Erzsébetet. — Hol tekeregsz ilyenkor? — kérdezte érezhető dühvei. — És kivel? — Csak nem leskelödtél utánam. Ferikém? — Miért ne leskelődhettem volna, a férjed vagyok. Erzsébetnek jóféle érzések szaladtak a szive köré: féltékeny ez a nagy, mélák ember, istenuccse féltékeny. — Jóskával randevúztam a pincékben. Te nem voltál hajlandó vele beszélni, kénytelen voltam én. — Pontosan a pincénkben? — Jobb lett volna melegebb helyen, de azért ott sem fáztunk — mondta Erzsébet. — Vigyázz magadra, Erzsi, vigyázz, mert ha én egyszer megvadulok!... És a járáson mit kerestél? — Intézkedtem ... — Csak rá ne fizess a nagy igyekezetedre! Ugyanakkor Laczkó József kissé keserű szájízzel nyújtotta a lépést. Bárhogy legénykedett is a szentélyben, azért Erzsébet szavai ott zümmögtek a fülében, sőt a zümmögés egészen a szive közepéig hatolt. Elhatározta, hogy most azonnal Borbálához megy, és elbeszélget vele. Be sem nézett a „szálláshelyére", hanem folytatta útját a faluvégi házhoz, a majdani „saját lakásához". Erre a gondolatra melegség fonta körül a szivét, s abban a pillanatban minden más egyébről megfeledkezett. (Folytatjuk) ■■■■■■■■■■■■■■■■ MIKULÁŠ KOVÁČ A gyerek Napot rajzol Az éjszaka fekete táblájára. A reggel égszínkék táblájára. A jég arcára. Az óceán változó hátára. A gyerek Napot rajzol. A kerítés érdes, hirdetésekkel, rendeletekkel teliragasztott desíkájára. A középkori város kövezetére. Az országút meztelen reklámokkal szegélyezett aszfaltjára. A gyerek Napot fest A Nap vidám és szépen mosolyog, ha mosolyog az apu s az anyu dalol. De szomorú, ha nincs kenyér az asztalon s hiányzik a simogató kéz. Napot rajzol a gyerek. Ne nyúlj hozzá! A színes kréták pora belepi egészen, akár a lepkét a virágpor. Ne nyúljatok hozzá -nem szállhatna így a magasba. Éjszaka a herbáriumban Ha esteledik s a Nap mintha utoljára bukna a hegyek s a Földünk előtte derékig meghajol, mintha elmenne a nagy fekete ajtón túlra — ne higgy neki! A Föld velünk marad, arcunk ráncaiban, bőrünk pórusaiban, piszkos körmünk alatt alszik. A Nap is velünk marad! Testünk melegében rejtve, madarak tolla alatt, almamagocskában, üllő nehéz csöndjében, melyen reggelente a vasból szög kerekedik. mögé, Ma éjszaka a herbáriumban kinyíltak a préselt virágok. Fordította: Ozsvald , FOTÓ: KÖNÖZSI A gyerek minket rajzol. Elsőosztályos. Rombadőlt városok homokjába. Leégett háztetők hamujába. Elpárolgott folyók iszapjába. Az egymáshoz közelítő pólusok havába. Az utolsó ló bársonyos hasára. A rothadó szemétre. A gyerek csupasz ujjával Napot rajzol — már csupán emlékezetből. 15
