A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-15 / 20. szám
Lipót császár Munkács vára ezen a napon 3 elitéit „nyerte el méltó büntetését". A lefejezés szörnyű látványossága immár hozzátartozott a város életéhez. Május 14-én újabb áldozatokat kísértek a vesztőhelyre — köztük volt a város jegyzője, Weber Antal is, aki azzal próbálta menteni az életét, hogy saját testvére ellen tanúskodott ám mindhiába. Caraffa kegyetlenkedéseinek a híre még Bécsbe is eljutott. Az udvarban arról beszéltek, hogy foglyai belehaltak a kínzásokba. A tábornok ismét jelentést küldött a császárvárosba, s cáfolta a „rágalmat".........nem mesterségem a brutalitás" — irta cinikusan. Biztos volt benne, hogy öt nem találhatják vétkesnek semmiben, hiszen csupán megbüntette az ellenszegülőket, méghozzá — mint azt az Ítéletek szövege tudtul adta — „őfelsége parancsára". Május 27-én felszólítást kapott, hogy folytassa „dicséretes munkáját" és ezentúl is minden eszközzel akadályozza meg a „lázadást". A következő hónapokban Caraffa számos gazdag polgárt fogatott el — most már nemcsak Eperjesen, de más városokban is —, és igyekezett bebizonyítani, hogy mindannyian Thököly-párti összeesküvők, akik rászolgálnak a fővesztésre, s ami még ennél is fontosabb: a vagyonelkobzásra. Caraffa vérengzésének az 1687. október 18-án Pozsonyban összeülő országgyűlés törvénycikkei vetettek véget. A császár meg akarta nyerni az eperjesi vértörvényszék miatt zúgolódó magyar nemességet, ezért amnesztiát adott a generális foglyainak, feloszlatta az általa létrehozott bíróságot és elrendelte az elkobzott vagyonok visszaadását. S mi lett Caraffa sorsa? Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy felelősségre vonták. Az uralkodó méltányolta és megjutalmazta az altábornagy buzgóságát és „munkájának" eredményességét: tábornaggyá és titkos tanácsossá nevezte ki s az Aranygyapjas renddel is kitüntette. így szolgáltatott igazságot mindenkinek a császár. Caraffa 1688 januárjában elfoglalta a 3 évig hősiesen védett munkácsi várat, a kurucok utolsó erősségét, innen pedig Erdélybe ment. ahol az első „haditette" Brassó felégetése volt. Erdélybe jövetelét az a hír előzte meg, hogy szekémyi kínzószerszámot hoz magával. Alakja már ekkor a kegyetlenség és az igazságtalanság jelképévé vált. Hadvezér volt, de hóhérként tett szert gyászos hírnevére. A vértörvényszék ma is az önkényuralom embertelenségének szimbóluma. Emlékezzünk az áldozataira legalább most, tragikus haláluk 300. évfordulóján. G. KOVÁCS LÁSZLÓ Három évszázad nagy idő. Ennyi telt el azóta, hogy gróf Antonio Caraffa altábornagy, I. Lipót osztrák császár hű katonája beírta nevét a történelembe. Nem volt nagy csaták hőse, fényes győzelmek kovácsa, mégis könyvek sokasága emlegeti őt, nagy múltú városunkban, Eperjesen (Prešov) pedig emlékmű tanúsítja, hogy ott is járt a generális. De ez a monumentum nem Caraffa dicsőségét hirdeti: arra a 24 ártatlanul elítélt emberre emlékeztet bennünket, akiket az ő parancsára végeztek ki a város számára gyászt és oly sok szenvedést hozó 1687. évben, amikor Caraffa tábornok vértörvényszéke tartotta rettegésben Eperjes lakosságát. Miért, hogyan került sor erre a drámai eseményre? Vessünk egy pillantást a XVII. század 80-as éveinek Magyarországára. Romokat, pusztulást, fosztogató császári zsoldosokat, portyázó kurucokat, falvakat égető, rabokat terelő törököket láthatott a korabeli utazó. Az ország immár másfél évszázada az egymással hadakozó német, magyar és török seregek felvonulási területe, csatáik színhelye, ahol a keresztény osztrák császár katonái éppúgy rabolhattak, mint a „hitetlen" törökök. A Habsburgok a XVII. század végéig képtelenek voltak az oszmán birodalom hatalmának visszaszorítására, Magyarországot pedig meghódított tartományként kezelték, sanyargatták és kizsákmányolták. Lipót császár abszolutisztikus törekvései, a nemességre és a jobbágyságra egyaránt ránehezedő elnyomás és az egyre drasztikusabb eszközöket alkalmazó ellenreformáció elkeseredést, általános elégedetlenséget szültek, így nem meglepő, hogy a fiatal és tehetséges Thököly Imre 1678-ban kibontakozó Habsburg-ellenes felkelését jelentős erők támogatták, és Thököly — török segítséggel — néhány éven belül elfoglalta Felsö-Magyarország (a mai Szlovákia) területének nagy részét. Szerencsecsillaga azonban nem ragyogott sokáig. 1683-ban a Bécset ostromló törökök katasztrofális vereséget szenvedtek, a következő évben pedig — sok mulasztás és halogatás után — megkezdődött a „pogányok” kiűzése Magyarországról. 1686- ban osztrákok és a szövetségeseik visszafoglalták Budát; a törökök mindenütt hátráltak, sorra adták fel a valaha elfoglalt várakat és városokat. A félhold hatalmának fogyatkozása Thököly vereségét is jelentette. A császári hadak 1685 őszére Munkács várába szorították vissza a kuruc vezért, akitől a nemesség nagy része ekkor már elpártolt, katonái pedig tömegesen álltak át a császáriakhoz, hogy részt vegyenek a török elleni harcokban. Magyarország fokozatosan a Habsburgok hatalmába került, akik felszabadítók voltak ugyan, de hódítóként és elnyomóként viselkedtek. Caraffa tábornok egyike volt azoknak, akik tüzzel-vassal, semmilyen eszköztől vissza nem riadva szolgálták a bécsi udvar célkitűzéseit, melyeket — állítólag — ezekkel a szavakkal foglalt össze a kalocsai érsek, Kollonich Lipót: „Magyarországot rabbá és koldussá, majd németté kell tenni." Caraffa hamar bebizonyította, hogy sikeres megvalósítója ennek a programnak. Magyarországon 1685 decemberében mutatkozott be: az érvényben levő szerződést semmibe véve császári csapatokat küldött téli szállásra Erdély északi megyéibe. 1686 februárjában megsarcolta Debrecent, ami az ő esetében annyit jelentett, hogy könyörtelenül kifosztotta a várost, amelynek 15 000 lakosa közül több mint 10 000 elmenekült a zsaroló és harácsoló tábornok elöl. Részt vett Buda ostromában. 1686 decemberében pedig bevonult Eperjesre. A város lakóit „súlyos bűnök" terhelték: támogatták Thököly felkelését, két hónapig ellenálltak a császár katonáinak, evangélikusok voltak, s ráadásul — Caraffa szerint — még mindig kapcsolatban álltak az ekkor már török földön tartózkodó Thökölyvel, és feleségével, a Munkácsot védelmező Zrínyi Ilonával, s összeesküvést szőttek az uralkodó ellen. A tábornok néhány hét után, 1687. február 16-án börtönbe záratott öt gazdag és tekintélyes polgárt, s jelentést írt Bécsbe. melyben azt bizonygatta, hogy „a lázadás a hamuban lappang", ám ö képes megakadályozni a „makacs rebellisek" terveinek megvalósulását. Caraffának természetesen semmiféle bizonyítékai nem voltak, de bízott a kínzóeszközökben és hóhérainak ügyességében. Különbiróságot állított fel — melynek ő lett az elnöke —, s mivel az öt vádlott visszautasította az összeesküvés hamis vádját, a generális nemsokára elrendelte a kínvallatást, ám azután is csak ketten tettek beismerő vallomást. Közülük az egyik, a hatalmas vagyonáról hires Zimmermann Zsigmond rövidesen mindent visszavont, amit a kínzásokkal kicsikartak tőle, de ez Caraffát és a neki engedelmeskedő bírákat nem zavarta: március 3-án az öt letartóztatott közül négyet halálra ítéltek. Az ítélet szerint a „lázadó" Thököly és a törökök kezére akarták játszani a várost: a bíróság jól tudta, mennyire hazug ez az indoklás, de elrettentő példára volt szükség, s nem utolsósorban meg kellett kaparintani a polgárok vagyonát, akiket a fejvesztés mellett jószágvesztéssel is sújtottak. A négy elitéit sorsa hamarosan beteljesedett. Caraffa és a bíróság tagjai ablakból nézték végig a kivégzéseket. Néhány nap múlva ismét letartóztatásokra került sor. Ezúttal már nemcsak eperjesiek jutottak Caraffa tömlöcébe: az elfogottak között találunk Nyitra megyei nemest, besztercebányai polgárt és kassai mészárost is. A vád ugyanaz volt — „rebellió" —, s a „bizonyítási eljárás" sem változott: a véres kezű tábornok bakói mindent elkövettek, hogy a foglyok beismerjék: lázadást terveztek a felséges császár ellen. Caraffa mit sem törődött a foggal és a törvényességgel: március 22-én újra halálos ítéletek hangzottak el — a bíróság további négy vádlottat juttatott vérpadra. Három rab már a kínvallatás folyamán életét vesztette, egy pedig öngyilkos lett a börtönben, hogy megmeneküljön a kínpadtól. A hóhérok értették a dolgukat. Április 22-én folytatódtak a kivégzések: Eperjes látképe egy XVII. századi metszet alapján „ őfelsége parancsára... 23
