A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-15 / 20. szám
VÍZIMOLNÁROK 492 11 íhíI iéW 1 A vízimalmok nagyobb folyókon, tehát ' a Dunán is használt formája a hajómalom volt, amely két fő részből, az ún. házhajóból és a völgyhajóból állt. A kettőt gerendákkal erősítették egymáshoz, s közöttük helyezkedett el a lapátos hajtókerék. A parthoz közelebb álló és nagyobb házhajóban volt a malommű. A kisebb, fedetlen völgyhajó a hajtókerék tengelyének, a gerendelynek a megtartására szolgált. A hajómalmokat a mederbe levert karókhoz, a malomszeghez, vagy pedig a vasmacskához lánccal, néha közvetlenül a parthoz kötötték, lehetőleg úgy, hogy megfelelő vízsodrásban legyen, de a hajóforgalmat ne akadályozza. A kora tavasz-Tarnok Dezső vízimalma 1910 korul A tallósi (Tomášikovo) vízimalom tói késő őszig üzemelő malmokat leggyakrabban ősz felé keresték fel az őröltetők, amikor már az új termést is betakarították. Ekkor volt igazán sok dolguk a molnároknak. Ezért terjedt el az a szólásmondás, hogy „Nagyot hall, mint molnár ősszel". Ezt a betegséget a vidékről járó őröltetők finom ételekkel és jó borocskákkal igyekeztek gyógyítani. A víz folyása által állandóan és ingyen szolgáltatott energiát a lapátkerék, illetve annak tengelye juttatta be a malomház belsejébe. Mivel a vízimalmok belsejéről nemigen olvashattunk a különböző tanulmányokban, lássuk azt most részletesebben, először egy általános leírás segítségével. A malomba benyúló vízikerék előbb a fő transzmissziót, majd a melléktranszmiszsziót forgatta. A kőpad a malomépület hosszában haladt végig, s azon helyezkedett el a sima őrléshez és a daráláshoz való 4 darab kőjárat, és ugyancsak a sima őrléshez való 2 db hengerszék. A kőpad előtt 4 szitahengert, állítottak fel. amelyek közül kettő töretrázó szitával is fel volt szerelve. Az emeleten egy kombinált gabonatisztító és -koptató gép volt a hozzávaló porkamrával és egy daratisztító géppel. A gabonaelevátor a földszinten levő garatba öntött gabonát felszállította a tisztító és koptatógépbe. A 4 elevátor közül az egyik a tisztított és koptatott búzát a kőjáratokba s a hengerszékbe, a többi pedig az őrleményeket a szitahengerbe emelte. Ha a malomban a fehérebb liszt készítése céljából a búzát részben darálták, akkor a darát a daraelevátorba öntötték, amely azt a daratisztító gépbe emelte. A fő transzmisszió közvetlenül a kőjáratokat, a hengerszék eket és a melléktranszmissziót, ez utóbbi pedig a tisztító- és koptatógépet, a szitahengereket, a daratisztító gépet és az elevátorokat hajtotta. A malomberendezés néhány fontosabb részéről is érdemes lesz szólnunk. A malomkövek közül, legalábbis a 19. század vége felé a francia La-ferté volt a legkeresettebb, amelyekkel azonban a sárospataki kövek eredményesen versenyezhettek. A malomkövek őrlő felületén kőbarázdákat és ún. csákányvágásokat képeztek ki. A kövek a kőjáratban foglaltak helyet. A felső, forgó kövön nagyobb nyílást alkalmaztak, amelyen át a gabonát a kövek közé vezették. Régebben a kőjárat felső részébe, a garatba öntötték fel a gabonát, amely a kövek között megőrlődve, az ún. lisztlyukon keresztül egy facsövön át az elevátorba, onnan pedig a szitálógépbe került. A kőjáratok évszázadokon át egyedüli munkagépei voltak a malomnak. A 19. század közepétől majdnem teljesen kiszorították őket a hengerszékek. Ezek a székek rendszerint vasállványból készültek, s beléjük a hengereket különböző számban és módon ágyazták be. Ganz és Társa 1874-ben kezdte meg a hengerszékek gyártását, s hamar élretört, mert a híres kéregöntvényét alkalmazta hengeranyagul. A hengerszékeket a következőképpen osztályozhatjuk: daráló, feloldó, kiőrlő. s végül a simára őrlő. TOK BÉLA Fotó: Kontár Gyula és Bíró Béla
