A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-15 / 20. szám

Tisztelt olvasóink! Popturmi­xunkban most Szikora Ró­­berttel az R-GO együttes ve­zetőjével készített beszélge­tésünket olvashatják. „Te azt mondod rám. hogy én egy bunkó vagyok..." — és én azt válaszolom, hogy azért nem vagyok bunkó, mert tudok beszélni; vitatkozzunk erről! Vitatkozzunk, mert a vita mindig egy egységre törekszik. Ez volt az ötvenes évek egyik legszebb mondása: Vi­tatkozzunk, hogy egyetértsünk! — Szerinted ki a bunkó ? — Az a sötét ember, aki nem kíván­csi mások véleményére, s amit ő a másikról elképzelt, azt állandóan hajtogatja. A bunkó embert se szóval, se érvekkel nem lehet meggyőzni. Ez az intelligenciának egy mai megnevezése, s az intelligenciát nem lehet iskolában tanulni! Vannak ismerőseim, akik „száz évig tanultak”, mégis nagy bunkók, tehát unintelligensek. — Egyik dalodban azt énekled. hogy sok év elteltével semmit sem változtál. Az R-GO megala­kulása óta tényleg semmit? ♦ * M R«QO / ¥ nem tituláltak így tíz évvel ezelőtt, hiszen akkor ugyanannyit tudtam, sőt, fiatalabb vol­tam, helyesebb, jobb! — Jelenleg tehát döntő, amit fi­atal korodban megtanultál? — Csak az a döntő! Ha ajánlhatom a fiataloknak, akkor most igyekezzenek, most mindent megtanulhatnak a zenében is és persze más területen is. — A különféle zenei stílusok na­ponta, hetente változnak, talán egyszer az R-GO stílusa, a csiki­­dam is átformálódik? — A mi stílusunk is folyamatosan fejlődik! Egy zenésznek egyébként is „min­denevőnek" kell lennie. Ő azért zenész, mert szereti a dallamokat, a keménységet. A zene megfoghatatlan, lélekhez szól; ez ott benn vagy meleg lesz, vagy nem. Azt nem tudom elmondani, hogy miért tetszik a Beatles, és miért tudtam bőgni rajta, mint egy hülye gyerek; egyszerűen olyan belső érzéseket váltott ki belőlem, amik elmondhatatlanok. Másoknál ez a vers, és egy József Attila-köl­­teménytöl földre dobják magukat. Engem minden zenéből valami eltalál; tet­szett az iszonyatos kemény rockból is vala­mi, meg az új hullámból is; a fejemben ezek impulzusok maradtak, s ezekből egy egység alakult. Ezt mi csiki-damnak neveztük el. A csiki-dam az, amit én kitaláltam, amit sze­rettem: a dobzene és a Beatles dallamvilá­gának a keveréke. Mert a Beatles volt az én tankönyvem! — Magad tanultál meg zenélni? — A zene az, amit az ember a mag­nóról „leszed". Tudom, vannak zeneiskolák, de azok nem sokat érnek. Csak magadtól tudsz tanulni, ha ott állsz órák hosszat a magnó mellett, gyakorolsz, izzadsz! — Hova tűnt az R-GO koncertek exotikus látványa, hol a sok pál­mafa ? — Változnak a korok, az Ízlések. Nézd, gyermekkoromban öngyilkos lettem volna, ha meg kellett volna ennem a spenó­tot, ma szeretem. Gyönyörű visszanézni a múltra, arra, amit idáig alkottunk, de hogy legyen mire visszatekinteni, valami újat is létre kell hoznunk. Ahogy levágom a hajam, mert az tetszik, most szőrös vagyok, mert az tetszik! Az ember soha ne zárkózzon be önmagába! Nekünk az első hónapokban be kellett futni, ezért csináltunk látványos kon­certeket; a közönség mindig érezze, hogy a zene és a látvány egybe tartozik. Mert ha csak kimentünk volna ilyen tropical ruhában, s közben fekete a háttér, úgy hatott volna, mintha egy cowboy filmben ló helyett sza­máron lovagolnának. De lehet, hogy néhány hónap múlva megint lesznek pálmafák. — De, sokat változtam! Külsőleg és belsőleg csak annyira, ahogy mindenki meg­változik, és annyira, ahogy senki sem tud megváltozni. Alapjaiban az ember nem vál­tozik; az életben mindig van egy választó­pont, amikor az ember őszinte lesz önmagá­hoz és ahhoz az egy-két ismerőséhez, akiket mindig szeretett. Akkor jöttem rá, hogy az alapdolgokban én nem változtam, ugyanúgy szeretem a szüléimét, a feleségemet; szere­tek hazamenni Rákospalotára az egyszerű emberek közé. Jó leülni és elbeszélgetni egy régi baráttal még akkor is, ha nincs közös témánk. Nekem mindig az esik a legrosszab­bul, ha egy régi osztálytársam, akivel nyolc évig együtt jártam, azért, mert látott a tévé­ben, már azt hiszi, hogy más ember vagyok. — Tatán sztárnak képzel? — Igen. Pedig hát az ember csak attól válik sztárrá, amit mások mögé képzel­nek. Én fiatal gyerekként sokat tanultam akkoriban az amatör együttesekben, de a Hungária kezdete óta ez lezárult. Akkor az ember bekerül egy hajszába, s attól kezdve már nem tanul egy fikarcnyit sem. Csak azt hasznosítom ma, amit régen elsajátítottam; most már nem fejlődöm, nem válók sztárrá, illetve azért leszek sztár, mert azt mondják rólam, hogy én sztár vagyok. De akkor miért — Ha kapnál három percet a té­vétől, Te ezt mire használnád fel? — Ha a mi tevékenységünk reduká­lódik a könnyűzenére, akkor én behívnám a stúdióba Pataky Attilát, Nagy Ferót és a többi rockzenészt, s a közönségnek, aki azt hiszi, hogy mi véres ellenségek vagyunk, megmagyaráznánk, hogy ez egyáltalán nincs így! Ők játsszák az ő zenéjüket, mi meg a miénket. Kár lenne ezen vitatkozni, vesze­kedni. Mi csak egyszerűen azt szeretnénk, hogy e téren is egyetértés, béke legyen! KOLLER SÁNDOR (Fotó: Hajdú Eridre) Paloma, Picasso legkisebb gyermeke, a művész világszerte ismert békegalamb­jával egy esztendőben, 1949-ben szüle­tett, innen keresztneve, a galamb spa­nyol megfelelője. A művész kedvenc gyermeke szíve szerint a képzőművésze­ti főiskolát választotta volna, de ideje­korán rájött, hogy Picasso lánya lévén, ez képtelenség lenne. Ezért kényszerült a dekoratőri, iparművészeti főiskolára. Tehetségét apjától, szorgalmát viszont anyjától örökölte. Először Yves Saint-La­urent figyelt föl ékszereire, aztán a híres New York-i cég, a Tiffany. Jelenleg is ennek dolgozik. Kölnben, a Schauspielhausban vendégsze­repeit a budapesti Nemzeti Színház. A társulat nagy sikerrel mutatta be a Csík­­somlyói passiót és az István, a királyt. Nem óriás szivar — fahéjnyaláb Viet­namban, exportra készen. 8

Next

/
Thumbnails
Contents