A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-15 / 20. szám
JNNÄKľ HAILOTTHK-OLmSTUK-LATTUK A francia ügetőpályák sztárja, a hétesztendős Ourasi, több hazai és külföldi díj birtokosa tizenhat versenyen vett részt az elmúlt évben, s minden alkalommal legyőzte generációjának legjobbjait. Trénere és lovasa, Jean-René Gougeon megértéssel, gyöngéd figyelemmel kezeli kivételes tehetségű paripáját, ezért nyújtja oda dolgozószobája ablakán át kedvenc gyümölcsét, az almát Ourasinak. Száz évvel ezelőtt hunyt el Alekszandr Borodin, a kiváló orosz zeneszerző; mindössze ötvennégy évet élt. A képen Jevgenyij Nyesztyerenko az Igor herceg címszerepében, a Bolsoj színpadán. Az olasz tévé január végén közvetítette a Garibaldi életéről készített legújabb, négyrészes filmsorozatot. A Luigi Magni rendezte film főszerepét Franco Nero alakítja. A sorozat fél esztendő történetét eleveníti fel. Ez a néhány hónap azonban Garibaldit hatalma és népszerűsége tetőpontján mutatja, majd bukását és visszavonulását az önkéntes száműzetésbe, Caprera szigetére. FRANTIŠEK ŠVANTNER: ARCCAL HARMATBAN A korán, harmincnyolc évesen elhunyt František Švantner novelláiból jelentetett meg közösen egy kötetnyit a Madách és az Európa Könyvkiadó „Arccal a harmatban" cím alatt, Karol Wlachovský értő válogatásában, Ján Stevček előszavával. František Švantnert (csakúgy, mint elődjét, Dobroslav Chrobákot) a lírai próza képviselőjeként tartják számon a szlovák irodalomban, azzal a különbséggel, hogy őmaga már nem epigón. A szerző nyolc, balladisztikusan megírt novelláját olvashatjuk a könyvben. A kötet első részébe (Kísértetek) felvett írások exotikumuk miatt — gyanítom — inkább a magyarországi olvasónak fognak külön élményt jelenteni, cselekményük a bérceken, a havasokban játszódik, ahol még farkástörvények uralkodnak, s nem ritka a gyújtogatás, rablás és emberölés. A „Kísértetek"-ben például Bemard — az apa — így vélekedik fiáról; „Az anyatej hódítja még. De ha egyszer-kétszer embervért szagol, és öszszeroppant egy-két emberi csontot, életrevaló férfi lesz belőle."... Švantner tolla alatt nagyszerűre sikeredett a „Malka" című novella is, a „Gyalázat" meg páratlan virtuozitásról tesz tanúbizonyságot. Minket, csehszlovákiai magyar olvasókat, gondolom a kötet második részében (A hölgy-ben) szereplő, magyarul először olvasható novellák fognak meg mindenekelőtt. „Az emberi játék"-ot kivéve František Švantner itt — humanista elkötelezettséggel — a háborús témák felé fordul. „A hölgy"ben az öregecske botanika-tanár felesége — a hajdani tanítvány — úgy szabadul meg férjétől, hogy följelenti tiltott fegyvertartásért. „A pap"-ban a felkelőkkel egyáltalán nem rokonszenvező lelkipásztor magára vállalja egy német katona meggyilkolását és miután kivégzik, „arccal zuhan a friss harmatba". (Innen a novelláskötet címe ...) „A paraszť'-ban a paraszti racionális gondolkodás- és cselekvésmódnak az önzéstől egészen az embertelenségig és gyilkolásig fokozódó stációiról nyújt megrázó képet. František Švantner novelláit magas művészi fokon Bábi Tibor, Kopasz Csilla és Hideghéty Erzsébet fordították. Ardamica Ferenc LISTA Régi és fájó kérdés: külföldön nincs a magyar könyveknek keletje. Valljuk be őszintén — sohasem volt. Sokan és sokszor keresték az okát, de eleddig nem találták meg. Többen azzal magyarázták, hogy a magyar nyelv rokontalan a latin, a szláv és germán nyelvek világában, egyedülálló és nehéz. Kevés ember fanyalodik rá az elsajátítására, így hát a magyar kultúra iránti érdeklődés is minimális. Egyedül talán a magyar zene számít kivételnek. A magyar irodalom iránti érdektelenségnek azonban lehet más oka is. Egyszer majd kiderül. Jovánovics Miklós író, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója a Népszabadság 74. számában Hiányzunk a listáról című cikkében írta meg aggodalmait. Tudniillik a kezébe került egy népszerű olasz képes hetilap „Száz külföldi regény, 1900—1943" című ajándékkönyvecskéje, amely fölsorolja négy évtized leghíresebb regényeit. A könyvben Jovánovics egyetlen magyar regényeimet sem talált: „Nézem ezt a reprezentatív listát, és azon tanakodom, vajon miért maradtunk ki belőle, hogyan lehetséges az, hogy a mi irodalomtörténetünkben aranykornak tekintett jó négy évtized magyar regényterméséből egyetlen igaz sem találtatott... Nem könnyű tudomásul venni, hogy hoppon maradtunk, hogy lecsúsztunk a világ irodalmi térképéről” — írja. Közép-Európából ott szerepelnek a könyvben a németek, románok, csehek, horvátok, lengyelek és más népek regényírói, csak éppen a magyarok hiányoznak. Mindez arra a következtetésre vezet, hogy az 1900-tól eltelt 43 esztendőben egyetlen magyar regény sem került be a külföldi olvasók tudatába. Bár az is lehetséges — és erre Jovánovics nem gondol —, hogy ha egy másik országban készülne hasonló névsor, talán a magyarok is benne lennének. A kesergés azonban jogos, hiszen ez az olasz lista egyfajta értékmérő, ha nem is értünk egyet vele: „Igaz, hogy itt is, ott is kiadnak valamit tőlünk, s az idegen nyelvű megjelenéseket kísérő visszhangok hallatán igazi sikernek, dübörgő tapsviharnak vélünk néhány összeverődő tenyeret... Aztán jön egy olasz képeslap... És akkor mi sehol sem vagyunk, eltűnünk a nagy, gomolygó ködben, Krúdystul, Móriczostul, Kosztolányistul ..." A magyar irodalomban egyedül Jókainak sikerült áttörni a korlátokat, s nemcsak Európát, de Ázsiát és Amerikát is meghódította romantikus történeteivel. De az már régen volt.-Dénes-A budapesti közönségnek is bemutatkozott Tóthpál Gyula azon a kiállításon, melyet hetven felvételéből állítottak össze. És megérdemelt sikert aratott a Fiatal Művészek Klubjában rendezett kiállításával, melynek megnyitásakor a klub igazgatója. Sánta Áron. nem véletlenül hangsúlyozta: „Örvendünk, hogy az ö személyében olyan fotóst köszönthetünk, aki egyike a csehszlovákiai fotóművészet képviselőinek." Vele örvendtünk, mert a köszöntő szó nemcsak a fotós üdvözlését, minősítését jelezte, hanem az őt nevelő közösség iránti tiszteletadást is. Érdekes és tanulságos volt a budapesti közönség megnyilvánulása. Az emlékkönyvbe rótt sorokból és egyéni beszélgetésekből kitűnt: főleg a figurális fotók tetszettek. Vagyis Az elementáris szimmetria című, Szlovákiában már többször is kiállított sorozatnak a jelentősebb felvételei. Együttérzés, szeretetteljes érdeklődés, az emberi sorsok iránti fogékonyság jellemzi zsánereit és portréit, minősítették többen. Másoknak az tetszett, hogy szerencsés szemmel fedez fel vonzó szerkezeteket, érdekes formai együttállásokat ott is, ahol más nem találna fotografálni való témát, s mindezt egyéni stílusban valósítja meg. Méltánytalan lenne, ha meg nem említenénk, hogy 5—6 újabb, eddig még sehol sem kiállított fotóját is láttuk. Ezek egyikének Tóthpál Gyula ezt a címet adta: Irány a képzelt vonulás. Furcsa a cím, érdekes a felvétel. Sokat sejtető. Elképzeléseket, gondolatokat sugall a nézőnek. Talán a fotósnak is. Reméljük, hogy igen, mert most vele együtt örvendünk a budapesti sikernek, de szeretnénk ha itthon, újabb fotóival, újabb kiállításával bennünket is megörvendeztetne. Mert itthoni, hazai kiállítását már évek óta hiányoljuk. Flajdú András A színikritikusnak is igazi öröm, ha előre tudja, hogy kitűnő darabot fog látni. Moiiére klasszikus vígjátéka: a Don Juan ilyen darab. Nem azért klasszikus, mert olyan régen íródott, hanem azért, mert idötállóan remek. Szerzője 1665-ben írta s témáját a spanyol mondakörből merítette, de hősét páratlan lélektani hűséggel a Napkirály eleven francia donjuanjai után mintázta meg. Sietek mindehhez hozzáfűzni, hogy a bratislavai Új Színpad Stúdiójának legfrissebb bemutatója mindenképp amellett szól, hogy Moiiére a szó legnemesebb értelmében kell a mai közönségnek. Szemlélete mindmáig sem veszített vonzásából és időszerűségéből, ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy a Fösvény, a Képzelt beteg, a Nők iskolája és számos más kitűnő darab írójának egész életműve kihívás a hazugság, a képmutatás, a társadalmi igazságtalanságok ellen. A Don Juan könynyed meséje és vígjátéki bonyolítása is játékos könnyedséggel tárja elénk a súlyos eszméket. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy hatásának titka éppen ebben a játékosságban rejlik. Az Új Színpad Stúdiójában látható előadás rendezésének kulcsa a címszereplő ösztönéletének feltárása. Ha tehát az erre irányuló rendezői és színészi törekvések alapmotívuma a vígság, ha ezerféleképp nyilvánul meg benne a humorérzék, ha a könnyed szellemesség és a csípősen szatirikus él, az ellenállhatatlanul mulatságos és főképpen jó ízlésű komikum alkotják alapelemeit, akkot helyben vagyunk s az igazi, az örök, tehát a mai Moliére-t kapjuk. A rendező: Vladimír Strnisko érdeme, hogy ez az előadás ilyen. A hangvétel, a játékstílus és a -modor egyensúlyához a színészi teljesítmények kidolgozottsága is hozzájárul. A címszerepet, kettős szereposztásban, Boris Farkas és Milan Lasica játsszák. Mindkettőjük játéka élvezetes, bár úgy érzem, Milan Lasica mozdulataiban több a karakterértékü poén. A rendező gondos színészvezetésének érdeme, hogy a többi figura gazdája is szerepének szinte teljes színskáláját nyújtja. Funkcionálisan tökéletesek Karol Baron díszletei s jelmezei, de Jaroslav Filip zenéje nem kisebb hitellel szolgálja ezt a figyelemre méltó előadást. Miklósi Péter 9
