A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-09 / 2. szám
EMBERI SORSOK JAROSLAV HASEK Beszélgetés a kis Milossal Négy hónapja ülök vizsgálati fogságban, de még mindig nem vallottam be, mit műveltem az én kis unokaöcsémmel — a négyéves Milossal. Attól félek, ha megmondanám, hol hagytam el Milost, és megtalálnák, többé nem szabadulnék tőle. Tudom, az első kérdése az lenne: Miért ülsz itt ? Ó. azok a szerencsétlen miértjei! Több mint négy hónappal ezelőtt a szülei megígérték Milosnak, hogy a nagybácsija — mármint én — elviszi sétálni. Akarva, nem akarva kötélnek kellett állnom, s megígértem a szerencsétlen szülőknek, hogy az okos kis lurkót a séta végeztével annak rendje-módja szerint hazaviszem. Meg is mondtam neki, mihelyt kiléptünk a házból: — Fogd a kezem, nehogy valami baj érjen. — Mért ne érjen valami baj? — lepett meg rögtón ezzel a kérdéssel az okos kis lurkó. — Könnyen elgázolhatna valami. — Mért éppen engem gázolna el valami, mért nem téged? — Mert te még kicsi vagy. — Mért vagyok kicsi ? — Mert még csak négyéves vagy. — Mért vagyok még csak négyéves? — Mert nem vagy öt. — És ha öt volnék? — Akkor egy évvel idősebb volnál. — Mi az, hogy idősebb ? — Látod, amott az a kisasszony már idősebb. — Miért mondod, hogy amott ? — Mert a kisasszony, akiről beszélek, nem ez itt ni. aki szembe jön velünk. — Mi az, hogy ez itt ni ? — Miloskám, hallgass már szépen! — Mért hallgassak szépen ? Adtam neki egy nyaklevest. Sírva fakadt. — Ne bőgj — mondtam neki. Megtörőlte szemét a kabátja ujjával, és ártatlan képpel kérdezte: — Mért ne bőgjek? — Mert férfi vagy. — Mért vagyok férfi? — Mert nem vagy kislány. — Mért nem vagyok kislány? — Azért, drága gyermekem, mert nadrágot hordasz, egyébként pedig majd megtudod, ha idősebb leszel. — Te is nadrágpt hordasz, bácsikám? — Hiszen látod, Miloska! — Mért nem vagy te is kisfiú, mint én ? — Mert már kinőttem a gyerekkorból. — Én is kinövök a gyerekkorból ? — Te is kinősz a gyerekkorból, de most már végre fogd be a szád. — Mért fogjam be a szám ? — Mert bedoblak a folyóba. — Hű, annak örülnék, bácsikám! Most rajtam volt a sor, hogy én kérdezzem meg ötöle: — Miért örülnél neki, Miloska? — Mert gőzös lennék, bácsikám. — Hogyan lennél gőzös? — Nagyokat fújnék, kapaszkodnának fel rám az emberek. Milos figyelme hirtelen másfelé fordult. Egy ember az utat öntözte. — Mért öntözi az a bácsi az utat? — kérdezte Milos. — Hogy ne legyen poros. — Mért nem fröcsköl le bennünket ? — Mert nem szabad bennünket lefröcskölni. — Mért nem szabad ? — Mert tönkretenné a ruhánkat. — Mivel tenné tönkre a ruhánkat ? — Vízzel, kisfiam. — Mért vízzel ? — Mert vízzel öntözi az utat. nem pedig sörrel. — Mért nem sörrel öntözi? — Mert berúgna. — Mért rúgna be? Te is be szoktál rúgni, bácsikám, anyukától tudom. Mért vagy malac, bácsikám ? — Te ehhez nem értesz. Miloska. De most már hallgass, mert lekenek egyet. — Mért kensz le egyet ? — Mert pocskondiázol. — Mért ne pocskondiáználak, pocskondiáznak otthon is. Ismét adtam neki egy nyaklevest. A szeme se rebbent, hanem így szólt: — Ugye, nem szabad sírnom? Te se sírsz, amikor a néni ver. Mért szokott megverni ? Hátba ütöttem. Elhallgatott, majd mintha mi sem történt volna, élénken kérdezte: — Mért nincs ennek a háznak az ajtaja hátul? Mért éppen itt van ? — Azért, hogy a gazdája bejuthasson. —- Mért kell bejutnia? — Mert itt lakik. — Mért lakik itt? — Mert itt kell laknia. — Mért kell itt laknia ? — Mert nem akar az utcán hálni. — Mért nem akar az utcán hálni ? — Mert rendes ember. Milos elhallgatott, majd azt mondta: — De te, bácsikám, nem itt laksz. Utána következett egész sor kérdés: Mórt hívják a fát fának, mért vannak a fa ágai fönt. Nem lehetne-e a fából hólyagot csinálni, mért pukkan szét a hólyag, mért vagyok olyan, mint a hólyag, mikor pukkanc* szét Megláttunk egy kutyát. Milos rögtön azt kérdezte, hogy a kutya mért nem macska (újabb nyakleves). Hosszabb szünet, ezalatt Milos kobakjában sarjadtak az új kérdések: — Mért nem csinálnak, bácsikám, az őrangyalból fánkot ? Mért izzadsz ? Ha meleged van, mért nem lógatod a nyelvedet, mint a kutya ? Mért nem vagy kutya, s mért vagy elefánt? Mért van, bácsikám, ormányod? A pályaudvar közelébe értünk. Kétségbeesve kérdeztem Milostól: — Nem volna kedved Magyarországra menni? — Mért volna kedvem Magyarországra menni, bácsikám? — Mert megváltom a jegyet, és elmegyünk szépen együtt. Vonaton! — Én is fogok szuszogni — tapsikolt boldogan Milos. — Csak szuszogj, kisfiam. — Eregetek majd gőzt is. — Azt csinálhatsz, amit akarsz. Miloska. Váltottam két jegyet a füzesgyarmati vonal végállomására. Pusztamagyaradra, mely egy végeláthatatlan pusztaság közepén fekszik. Megjegyeztem, hogy az okos kis lurkó szüntelen faggatott: — Mikor leszünk már ott. mikor teszel le? Végre teljesült a kívánsága. A pusztamagyaradi állomástól jó másfél napig gyalogoltunk még. és a puszta kellős közepén a lelkére kötöttem Milosnak. hogy várjon rám. — Mért kell rád vámom? — Mert olyan nagyokos vagy. Ezzel gyorsan nyakamba szedtem a lábam. Hallottam még. amint Milos ártatlan hangon kiabál utánam: — Mért futsz, bácsikám? Majd kevéssel utóbb: — Mert csípnek a hangyák, bácsikám ?... Nos, ez az én vallomásom. Fordította : Hubik István TANÚK A SÖTÉTBEN A babona szerint, amit az ember az év első napján csinál, az gyakori foglalatossága lesz az egész esztendőben is. A kételkedőket az alábbi történet legfeljebb arról győzheti meg, hogy sokan újesztendö napján sem kezdenek új életet, hanem továbbra is úgy élnek, mint addig. Ezt bizonyítja a tavalyi esztendő bírósági periratai között talált „sztori" is, melynek szereplői ugyan valós figurák, de a nevüket kötelességből megváltoztattam, mert egyikük-másikuk büntetése időközben letelt már. A tavaly újév napján, N. nagyközségben kitört háborúság részvevőiről bízvást elmondhatjuk, hogy nem hozott változást — de változatosságot sem — életükbe a szilveszter. Akkor is.'mint az év sok más napján, a kocsmában ittak, és unaloműző szórakozásként azt lesték, kibe lehetne régi sérelmek ürügyén belekötni. Akadt köztük harcias amazon is — a 30 éves Margita Vargová — aki abban is hű maradt a szokásaihoz, hogy neki sem ezen a napon, sem korábban nem volt szüksége ürügyre ahhoz, hogy férfi módra verekedjen. Már bíróság előtt is állt azért, mert a távolsági buszjáratok egyikén rátámadt egy fiatal párra ... De egyebekben sem ígért változásokat ez a nap, hiszen a büntetőeljárás alá került társaságban egyetlen személy sincs, akivel ez először fordult volna elő. Hogy valójában mi történt, kinek milyen szerepe volt a szóban forgó kocsmaudvari tömegverekedésben, kinek ki okozott sérüléseket. igen nehéz volt megállapítani. A bíróság seregnyi tanút hallgatott meg és visszavont, rendre módosított, egymásnak sokszor ellentmondó tanúvallomások tömegéből kellett kiderítenie az igazságot. Ki törte be jeges hógolyóval az italbolt vezetője kocsijának üvegét? Margita Vargová először így vallott: — Stojka Tibor volt az. Amikor bebizonyosodott, hogy a dobálózó csak Tóth Péter lehetett, a „hölgy" vállat vont és azt mondta : — Én úgy ismertem Tóthot, mint Tibor Stojka. És hogy ki ütötte a boltvezetőt egy szál deszkával ? Az üzlet egyik alkalmazottja szerint egy olyan fiatalember, akinek az orra jobb oldalán egy pötty látszik. Ám ilyenek ketten is voltak a társaságban. A tanú a nagy zűrzavarban azt sem látta tisztán, ki az, aki a boltvezető hajába kapaszkodott, csak annyit tudott mondani nyugodt lelkiismerettel: — Egy szőke nő ütötte a főnökömet. A „legértékesebb" tanúvallomás azonban kétségkívül ez volt: — Nem tudom volt-e az udvarban verekedés, mert rám dobtak egy létrát. Nézzük ezek után, hogy mi is történt valójában? Békés, szilveszteri mulatozással kezdődött. Az ügy vádlottai — a Stojka és a Tóth család tagjai — hajnalig iszogattak a kocsmában. Ott volt H. Gejza is az élettársával, és a kivételesen hajnalra tolódott záróra időpontjában elsőnek igyekeztek kifelé az italboltból. A férfit ekkor váratlanul megszólította a harcias kedvében lévő Tóth: — Miért ütöttél meg engem karácsonykor? A kissé elképedt H. Gejzának válaszolni sem volt ideje, mert Tóth kétszer egymás után orrba vágta. Elesett, aztán feltápászkodott, és futni kezdett végig az utcán, a támadó famíliája pedig libasorban szaladt a nyomában. Az élen loholó Tóth végül is megállt, mert nem győzte szuflával és társaival együtt visszafordult. Az esetnek szemtanúja volt L. Róbert, aki nem is állta meg megjegyzés nélkül: — Nem csodálnám, ha ennyien meg tudnátok verni — mondta gúnyosan Tóthéknak. Azoknak sem kellett több, nyomban eszükbe jutott valami régi összetűzésük L Róberttel is, és ütni kezdték, aztán amikor a földre esett, összerugdosták. Az italbolt vezetője az ablakon át látta, hogy kint mi történik. Gyorsan autóba szállt és rendőrért indult, mert az italbolt telefonja akkor már napok óta „durcáskodott". A támadói elöl menekülő L. Róbertét menet közben felvette, de ekkor az ő kocsijára is rátámadtak. Kavicsokkal „szilárdított" hógolyók záporoztak a szélvédő üvegére. Betört az autó ajtajának üvege, és a boltvezető a homlokán is megsérült. Vérző sebe miatt visszatért a kocsival az udvarba, s a hátsó ajtón igyekezett bejutni a házba. Sajnos, a Stojka-csapat egyik tagja ekkor utolérte, s akkorát ütött rá. hogy bezuhant az ott tárolt söröshordók közé. A kocsma egyik vendége a boltvezető segítségére indult, de visszariadt Stojka hirtelen kinyíló zsebkésétől. Eközben a Stojka-gárda egy további legénye deszkával ütötte az üzletvezetőt, Margita Vargová pedig a fülét cibálta és a hajába kapaszkodott. L Róbert is kikászálódott időközben az autóból, és mert nem tudott másként segíteni a boltvezetőnek, rádöntötte a dulakodókra a falhoz támasztott két festölétrát, azután már futott is, nehogy megint utolérjék. Mégis elkapták, s egy deszkával akkora ütést mért rá valaki, hogy eltört a karja, amelyet védekezésül a feje fölé tartott. Hogy mi történhetett volna még, jobb nem rágondolni; ekkor azonban valaki elkiáltotta magát: — Két autóval is itt vannak a rendőrök! S bár ez akkor még nem volt igaz, egy pillanat alatt kiürült a környék. $ $ § Ennyi az, ami végül is kiderült, csak azt nem tudja senki, tulajdonképpen miért is verekedtek ilyen elszántan. A legkevésbé Margita Vargová, aki utóbb ezer koronát ajánlott fel L Róbertnek, ha az nem vall ellene. Pici gyermekére és arra hivatkozott, hogy neki már amúgy is volt dolga a törvénynyel. A történtekre aligha magyarázat a vádlottak egyikének sajátos vallomása: — Láttam, hogy a társam megüti a sértettet, így aztán én meg belerúgtam az illetőbe. A csoportosan elkövetett garázdaságért Tibor Stojkát, Tóth Pétert, Ján Stojkát kilenc-kilenc hónapi. Margita Vargovát — hamis tanúzásra szóló felhívásért is — tizenegy hónapi, az ügy többi vádlottját rövidebb időtartamú s részben próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Jogerősen. M. P. 19
