A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-09 / 2. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA. A VILÁGKÉPTŐL A VILÁGNÉZETIG Napjainkban egyre több panasz hangzik el szülök és pedagógusok részéről gyermekeink magatartását illetően. Mintha minden fáradozásunk hiábavaló lenne, a gyerekek egyre rakoncátlanabbak, tiszteletlenek, viselkedésük néha felháborító. Állunk tanácstalanul, és keserű lemondással állapítjuk meg, nem bírunk rájuk kellő eréllyel hatni. Hogy valahol valami hiba történt, általában elég későn döbbenünk rá. S hogy a hibát éppen mi követtük el, nem vagyunk hajlandók elfogadni. Persze az effajta elégedetlenség egyáltalán nem új keletű. A felnőtt nemzedék mindenkor talált kivetnivalót a gyermekek, s általában az ifjúság viselkedésén. Aggályainkat tetézi a feltevés is, miszerint régebben szigorúbb eszközökkel tartották féken a fiatalságot. „Puhák vagyunk, ezért engedhetnek meg maguknak mindenfélét, amit mi annak idején nem mertünk volna." ' Tény, hogy korunkban megváltoztak az emberi kapcsolatok, nemcsak a munkahelyen, utcán, vagy valami összejöveteleken, hanem a családon belül is. Nekünk nincs időnk semmire. Vajon miért? A sokat emlegetett egykori példás csatádi élet, inkább a falura volt jellemző. Arra a falura, ahol látástól vakulásig dolgozott a lakosság apraja-nagyja. A megélhetési gondokkal küszködő embernek halvány sejtelme sem volt az elméleti pedagógiáról, nevelte utódait egyszerű emberséggel, ahogy ezt elődei tették évszázadokon keresztül. Hol van már a tavalyi hó! Az emberek életmódja gyökeresen megváltozott a falun, városon. A falusi fiatalok bevándorolnak a városokba, s mint a halat a zavaros víz, elnyeli őket a tömeg. Nehezen tájékozódnak az idegen világban, és nemzedékeknek kell váltaniuk egymást, míg kialakul egy új ritmus, egy ismét szokásnak nevezhető, elfogadhatóbb életforma. Mindenekelőtt meg kell tanulnunk gazdálkodni az idővel, egyszerre többfelé figyelni, zárkózottságunkból feloldódni és kaput nyitni gyermekeink lelkivilága előtt. Ki ne látott volna már gyermekét sétáltató, unatkozó anyukát, akiről messziről lerí a kínos kötelesség. Aki balgán azt hiszi, hogy a percekben mért friss levegőn való tartózkodás és a gyerek mozgásigényének enyhe kielégítése elegendő. Milyen boldog ilyenkor, ha ismerősébe botlik, s ha netán a gyermek a figyelmét magára akarja vonni, türelmetlenül rápöröl: — Hagyjál már egy kicsit békén! Az így lerázott apróság aztán törheti a fejét, ugyan mikor jut a szülőknek rá is ideje? Mondhatná valaki, ne túlozzak. Komputernek kellene lenni annak, aki a mai gyerek minden kérdésére megfelelő választ tudna adni. Tény, hogy a mai műszaki-központú élet ezeregy kérdésre biztat. A gyermek kérdéseire pedig válaszolni kell, nemcsak azért, mert az értelmi fejlődése ezt megkívánja, hanem elsősorban azért, mert a bizalma csak így alakulhat ki a felnőttek iránt. Sokszor hallottuk már, hogy a gyermek másképpen látja a világot, mint a felnőtt. Már Rousseau figyelmeztetett rá, jó kétszáz esztendővel ezelőtt, hogy „a gyermek nem kicsinyített felnőtt". Tehát megkülönböztetett bánásmódot kíván. Az sem titok, hogy a társadalom — a mi esetünkben szocialista társadalomról lévén szó — elvárja, hogy a gyermeknevelés egy meghatározott cél felé haladjon. Egy embereszményt állít elénk: sokoldalúan fejlett és fejlődőképes személyiséget, akinek meghatározott, tudományos alapokra épülő világnézete van. E célhoz vezető út hosszú, nem mentes a kitérőktől és a különféle akadályoktól. E szempontból érdemes megfigyelni a kisgyermek magatartását, viszonyát az őt körülvevő világhoz. A korai gyermekkorban tévedés lenne valamiféle világnézetet keresnünk, viszont a gyermek gondolkodása arra enged következtetni, hogy bizonyos törvényszerűség szerint alakul ki és fejlődik. Nem újdonság, ha megállapítjuk, hogy a gyermek képekben gondolkodik, s ez a képi gondólkodás valamiféle rendszert alkot. Tapasztalhatjuk, hogy a világnézet kialakulását megelőzi egy világkép. Hiba lenne e két fogalmat összekeverni. A kisgyermek világképében rengeteg furcsaság lelhető meg. Olyan érdekesség is, mintha újraéledne benne az emberiség gyermekkora. Ezek szerint az egyed és törzsfejlődés között úgy látszik nemcsak biológiai összefüggés van, hanem pszichikai is. Gondoljunk például a mitológiára és a gyermek tárgyakat megelevenítő fantáziájára. Ebből táplálkozik ősitfök óta a mese. A kisgyermek három-négy éves korában valamennyi tárgyat élőnek látja. Megbünteti az asztalt, ha a fejét belekoccintja, s e törekvésében a felnőtt még meg is erősíti. Ötéves kortól a mozgó tárgyakat, hétévesen már csak az önmozgót tekinti élőnek. Ilyen élőlény számára a szél. Ok helyett céllal magyaráz. A hó szerinte azért esik, hogy neki legyen min szánkóznia, a virág azért nyílik, mert ki akar nyílni, és így tovább. Szinte mindenben szándékosságot keres. A felnőttet hatalmasnak, legyözhetetlennek tartja. Fantáziaképeiben lépten-nyomon szerepel „az én apukám", mint a természetfeletti hatalom megtestesítője, aki óriási hegyeket ugrik át, keresztülússza a tengert, s ha megharagitják, rombadönti a toronyházakat. Bármit meg tud tenni, amit a gyermeke kíván. Mágikus világképéhez az is hozzátartozik, hogy elég valamit kigondolnia, vágyódni valami után és az teljesül. Ha fél valamitől, elbújik a tenyere mögé és apró ujjainak a résein át kémleli az ismeretlen világot. Ez a mesevilág legtöbb esetben a nyolcadik év táján véget ér. A felnőttek tanítása folytán előbb is kialakítható egységesebb, reálisabb világkép. Kérdés, hogy ez mennyire szükséges. Érdemes-e megfosztani a mese élményétől, vagy kell-e egyáltalán. Persze visszaélni sem szabad vele. A részleges artificializmus, miszerint a természet önmagát alkotja, de valaki irányítja, a felnőtteknél is megmaradhat, áttételesen. Ezt viszont most kár lenne firtatni, mivel más lapra tartozik. Összegezve az eddigieket, a három-öt éves korra a gyors, erőteljes érzelmek jellemzőek. Nagy igénye van ebben a korban a gyermeknek a szeretetre, amit a családon belül kaphat. Ha ez elmarad, a személyiség egész életen át szenvedi kárát. Azért is tartom ezt fontosnak megjegyezni, mert a házastársi együttélés válságának a második hulláma öt-hat év után szokott jelentkezni. Amelyik szülő pedig a saját lelki problémáival kénytelen bajlódni, gyenge támaszt jelent és kevés megértést tud tanúsítani gyermeke iránt. Ötéves kortól az érzelmek differenciálódnak. Kialakulnak a magasabb érzelmek, mint az erkölcsi, esztétikai, intellektuális. A gyermek egyre fegyelmezettebbé válik, azt mondjuk rá, iskolaérett. Nálunk, s általában a közép-európai államokban, a gyermeket hatéves korban fogjuk rendszeres iskolai oktatásra. Ám nem minden gyermeket tekintünk hatéves korában iskolaérettnek. Nem tanácsos azokat a gyermekeket iskolába adni, akik éppen hogy csak betöltik hatodik életévüket, akik kisebb korukban elszenvedett betegség miatt maradtak le a fejlődésben, akik kedvezőtlen családi környezetben nevelkednek, de azokat sem, akik agyonkényeztetettek. Mert nemcsak a tananyaggal való folytonos küzdelem jelent majd nekik gondot, hanem az új közösségbe való beilleszkedés is. A hatéves gyermek már szándékosan rá tudja irányítani figyelmét a külvilág tárgyaira, jelenségeire. A problémát éppen az okozza, hogy makacsul megtapad egy-egy témánál. Tanulása jórészt különösebb erőfeszítés nélkül, spontánul történik, s az iskolának kezdetben erre az ösztönös gyermeki kíváncsiságra kell építeni. Azt sem ártana tisztábban látni, hogy tulajdonképpen mi is a tanulás. Egyszerű ismeretszerzésnél lényegesen több. A jártasságok, készségek és képességek fejlesztésén kívül magába foglalja a tudományos világnézet alapjainak az elsajátítását is. Amint már szó volt róla, az iskolába kerülő gyermek világképe mozaikszerű, rendkívül töredezett. Gondolkodására jellemző a szemléletesség és konkrétság. Helyes pedagógiai irányítással fokozatosan eljut a törvényszerűségek felismeréséhez és azok egyszerűbb alkalmazásához. Gondolkodása veszít konkrétságából, s egyre inkább képes elvonatkoztatni. Az absztrakt gondolkodás teljes kialakítása a serdülőkorban történik. Az elvek rendszerré formálása, a gondolkodásban megjelenő dialektikus vonások, az egységes világnézet kialakítása — az ifjúkori nevelés feladata. Míg apáink, nem egész fél évszázaddal ezelőtt, múzeumokban látható primitiv szerszámokkal művelték a földet, termelték a kenyeret, gyermekeink már pici korukban megismerkednek a tudomány és a technika legújabb csodáival. Ez szinte természetes. Ám kevésbé mondható annak a tény, hogy a bonyolult gépi szerkezetek sokkal inkább magukra vonják a figyelmünket, mint a szüntelen változó, kifürkészhetetlennek látszó emberi lélek. Pedig megérdemelné és nagyon megérné, ha néha rácsodálkoznánk. Dr. CSICSAY ALAJOS Fotó: Nagy László 16
