A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-24 / 17. szám
vény rengeteg neve, hasznának, gyógyító erejének ismerete? Mert hol vannak már a régi erdőjárások? És hol van már az én öregapám, akitől mindezt tanultam egykor? És hol vannak már a régi erdők? Tudod, én ártéri erdők, sokféle fát, bokrot nevelő vadon közelségében nőttem fel. Nem silány szélfogó fasorok csipkés árnyékában, nem is rendezett ligetben, hanem egy emberhez méretezett igazi vadon mellett, ahol eltévedni lehetett ugyan, de elveszni nem, mert egy kis csörtetés után ösvényre akadtál, mely ösvény biztosan vezetett valahová. Berkek, pagonyok, lombos szigetek a szántóföldeken. És szilvások — beékelődve a sűrű erdőkbe, haszonfák a hajdani irtások helyén. 'i$Mű m o iw w A » Tudod, ezek az erdők már csak bennem élnek, meg azokban persze, akiknek ugyanezt jelentették, amit nekem. Megismerhető, mégis titokzatos, véges, de mégis végtelen, emberre méretezett, belakható erdők. A sajátjaim. Persze nem úgy, hogy kivágni, vagy elkártyázni lett volna jogom akár egyetlen bokrot is. De azért kivágták, elhazardirozták nélkülem is — csaknem az utolsó szálig. Szó se róla — az erdőirtás gazdaságilag igen hasznosnak bizonyult, csakhát bennem az erdő nem elsősorban haszonforrás, hanem a mindenkori emlékek szent színhelye, a legfelkavaróbb nosztalgiák sűrűje. A gyerekkor. Ne csodálkozz, hogy több mint egy évtizede felé se néztem a földnek, melyben a hajdanvolt erdők gyökere korhad. Idegen erdők után kellett hát néznem. A fenyvesek közt mindig is féltem, mert sötétek, hűvösek, s szépségük hideg, mint a gótika. Téli mivoltukban viszont mégiscsak megszerettem a fenyveseket, de nem annyira, hogy a gyerekkor tavaszi, nyári erdőinek téli, vagy őszi szépségére ne fájó nosztalgiával kéne visszagondolnom. Tudod-e, milyen egy eredei tisztás nyár közepén? Vagy egy erdők közt kanyargó töltésoldal? Jártam én délen rózsaligetben s láttam a Csendes-óceán egyik szigetországában virágzó lótuszokat, krizantémligetet ezernyi színben. De hidd el, hogy a kora nyári fényben hullámzó töltésoldali növényzet, a holnapi szénánakvaló szelíd tarkaságánál szebb természeti szépségre aligha tudnék szavazni. Mindez szétszórva sűrűn és gazdagon a sokféle zöldben, mely „állt vala" rozsnokelvirágzott, s finom aranyporral hintette be az alatta elfutó vizet. És tudod-e, hogy füzfaféle vagy tucatnyi van? Szilfák és nyárfák, nyírek fakadnak, és köztük fejedelmi tekintélyt kívánó kőrisek. Süvölvény ecetfák — hatalmas legyezőkkel egyetlen ostornyélen ... Árnyasabb erdőaljakon, ahol a sűrűség olyan vadonos — puhazöld csipkézetben pompázik a páfrány. Hát még a gesztenye rügyfakasztó zöldje, amikor selymesen, mézgásan kipattan a barna, kövér gesztenyerügy. Van néhány órányi idő e folyamatban, mialatt a legszebb orchideát utánozza. És a kökény mit utánoz? Önmagát, a parlagi madarak legbiztonságosabb fészekrakó helyét. Igen, a szellös márciusban fészket javítanak, újra fészket raknak a madarak, és apró, színes tollakat kap fel a szellő. Ha kész a fészek, odázó csicsergéssel ünnepelnek, mely erdei ricsaj semmihez nem hasonlítható. A gyertyánfát felismered-e? Legelők közepén, erdei tisztások szélén — aggastyán vadkörtefát láttál-e virágzani. . .? Nem téged vizsgáztatlak — magamat. És pirulok, mert ahogy az első szerelmet, úgy az erdőt és a mezőt sem lett volna szabad elfelejteni. Persze, nem mindent felejtettem el, de hol van már az a régi bizonyosság: a reptéről, hangjáról felismert madár; a kérgéről, rügyéről, lombjáról felismert fa? Hol van a rengeteg nöikor legszebb az erdő? Durván négyféle lasz lehetséges. Ha / mondom: < te rá vágod: ősszel. Ha azt mondom: télen, — te dalban replikázol: „Akkor szép az erdő, mikor zöld, mikor a vadgalamb benne költ. . . Akár hajba is kaphatunk, hiszen szerintem tavasszal költ a vadgalamb, de legalábbis nem télen. Mindketten nagyképü kinyilatkoztatásokat teszünk. Ostobaság. Ezért szavazok én inkább a mindenkori erdő szépségére. De mitagadás, mégiscsak lappang bennem egy fontossági sorrend. Kezdjük ezért a tavasszal. Sokan úgy hiszik, hogy tájainkon a legelső tavasznyitó virág a hóvirág. Csakhogy a ritkábban előforduló téltemetö megelőzi a hóvirágot. Később kinyílik a kankalin, a gólyahír, a kutyatej. Az utóbbinak mifelénk libadög a neve. Sűrűbb, hűvösebb erdők mélyén nyílik, míg az ibolya a naposabb bokrok alján szeret, szerényen, mégis kápráztatóan tud tündökölni a fényes, sima levelei közt. Láttál-e már kopasz faágak, meztelen cserjék között egy igen korán virágba öltözött, messziről pompázó csodát? Igen, a sombokor az. Hát a rengeteg fehér füstjével menyasszonyosdit játszó juharfát ismered-e? Akkor kecseskedik, mikor a fűzfa barkája már (,Folytatása 19. oldalon)
