A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-09 / 2. szám

Egy elfeledett írás a gömöri palócokról Gömörország magyar népének hagyományai korán felkeltették az érdeklődők figyelmét. Ennek a megállapításnak számos tanúságát lehetne felsorakoztatni. A 18. század végétől folyamatosan megjelenő országleíró munkák (pl. Vályi András, Magda Pál, Fényes Elek, stb. müvei) mellett megemlítjük az egykori megye három monográfiáját, amelyekben Bartholo­­maeidesz Ladislaus, Kiss Antal és Komoróczy Miklós örökített ránk értékes ismereteket a táj népének életéről és hagyományairól. Ezek mellett se szeri, se száma a 19. században a különböző rendű és rangú folyóiratközléseknek, hírlapi cikkeknek, amelyek az itteni magyar nép életmódjának, szokásainak egy-egy szeletét mutatják be. Kiemelkedik ezek sorából B. S. (Balogh Sámuel) református tiszteletesnek a „Rövid rajzolatja a paraszt lakodalomnak Gömörben" c. írása, amely a kor egyik legnevesebb folyóiratában, a Tudományos Gyűjte­ményben jelent meg 1827-ben. A múlt században napvilágot látott sokrétű, olykor bizony ingadozó színvonalú írások módszeres számbavétele ezidáig még nem történt meg a kívánatos teljességgel. Tény, hogy a szakirodalom elsősorban a különböző monográfiákban, szakfolyóiratokban és központi lapokban megjelent cikkeket tartja számon -r- esetenként ezeket is foghíjasán. Egy minden részletre kiterjedő, átfogó kutatástörténeti kép felvázolásához elengedhetetlen a regionális sajtó néprajzi tárgyú közléseinek a feltérképezése, sőt kívánatos volna — ezt a munkát mintegy kiegészítendő — a hozzáférhető kéziratos művek számbavétele is. Hogy ez utóbbiak között milyen figyelmet érdemlő munkák is vannak, utalok például az egykori harmad (Chrámec) lelkész, Balogh Béla dolgozatára, amelyben kiváló ismeretanyagot örökített ránk a Rima mente múlt századi népéletéről (ezzel kapcsolatban lásd B. Kovács István cikkét a Honismeret c. folyóirat 1984/5. számában). A múlt század jeles gyűjtői közül Bartalus István, Sebesi Jób és mások hagyatékában feltételezhető számottevő gömöri vonatkozású anyag. Tudomásunk van azonban további lappangó kéziratokról is, így pl. Komoróczy Miklós barkó monográfiájáról, Báthory Sámuel egykori radnóti lelkész 3 kötetes adomagyűjteményéről... A regionális sajtótermékek ilyen célú feldolgozása a közelmúltban kezdődött és máris számottevő eredményeket hozott. Ezeknek az elfeledett írásoknak az újrafelfedezése és visszajuttatása a tudományos kutatás vérkeringésébe elengedhetetlen feltétele egy módsze­res kutatástörténeti feldolgozásnak. Jelentőségüket még inkább aláhúzza az a tény, hogy az ismert történeti-néprajzi anyag összterjedelmét tekintve eléggé szerény, így minden új adat értékes hozzájárulást jelent az egykori gömöri paraszti életmód és műveltség megismerésé­hez A Rimaszombatban megjelenő Gömör-Kishont c. hetilap 1884. évfolyamában jelent meg „A gömöri palóczokrót" című írás. Ebben elsősorban a korabeli lakáskultúrára, viseletre, társadalomra, lakodalmi és halotti szokásokra, valamint a gyermekjátékokra nézve találunk szép adatokat. Az írás szerzőjének kiléte bizonytalan. Az Adolescens (~ a. m. serdülő, ifjú ember) álnevet használó szerző személyét pillanatnyilag nem tudjuk azonosítani. B. KOVÁCS ISTVÁN A GÖMÖRI PALÓCZOKRÓL (írta: Adolescens) Amióta Mikszáth Kálmán a „jó palóczok"-at olyan szerfölött érdekes, jellemző színben tüntette fel, azóta sokkal inkább feléjök for­dult a közfigyelem, s bizonyára nem lesz érdektelen e lap olvasói előtt sem, ha egyet­­mást elmondunk azokról, akik hozzánk leg­közelebb esnek, a mi jó gömöri palóczaink­­ról. ... Már nem tudom, hogy ez az össze visz - sza gyűlés (a szerző az itt nem idézett bekezdésben utal a palócok kun származá­sára és a későbbi évszázadok során történt népi keveredésre a különböző idegen betele­pülőkkel — B. K. I), vagy a vidék sajátságai okozták-e, elég az hozzá, hogy a palóczok három, lényegesen elütő részre szakadtak, akiket egymástól alkat, szokás, ruházat és részben hitkülönbség is választott el. A nóg­rádi palóczok leginkább szőke, magas, szá­las emberek, hosszú, többnyire sovány arc­cal, hátrasímított, nagy hajjal, melyhez nem a legjobban illik a kis pörge kalap, valamint nyúlánk termetökkel sincs arányban a rövid ing és térdig érő gatya. A nők öltözéke ízlésesebb. A hevesi s kis részben gömöri. úgynevezett erdöháti palóczok vagy barkók már majdnem ellentétei a nógrádiaknak. Alacsony, hizásrahajló, kerek kövér arczú, barna emberek, tömött fekete hajjal. A férfi­ak ruházata a korhoz szabott, mig a nők kurta szoknyájukkal, kirívó színű kendőkkel és pántlikákkal teleaggatva a gyermekkori emberiség gondolkozásmódjára emlékeztet­nek. Ez a két elütő ág a római kath. vallást tartja az üdvre legalkalmasabbnak, sőt egye­dül üdvözítőnek, (bigott majdnem rajongó nép) mit különösen a nők öve mellé dugott olvasók lépten-nyomon elárulnak. A 3-ik rész középen áll, inkább szőke mint barna haj, középtermet a leggyakoribb. A két kunság lakosainál észlelhető jelleg náluk hi­ányzik, noha hit dolgában megegyeznek, mindkettő a reformátiónak a Kálvin féle irá­nyát fogadván el a hit és az erkölcsi élet szabályozójául. A palóczoknak ez a része akár az öltözékben való ízlést, akár a művelt­séget tekintsük, messze túlszárnyalja a két előbbit s e téren Magyarországnak — talán a szepességi németeket kivéve — bármily fajú, hasonrangú népével kiállja a versenyt. Ehhez az ághoz tartozik a Rima-, Balogh-, Vály-, Sajó-vőlgyének magyar lakossága, akikről akarok én egyet-mást elmondani e lap olvasó közönségének. Hát kéremalássan, nehogy valaki azt fogja ránk, hogy ajtóstul együtt rohanunk a házba — tartsuk meg e rövid ismertetésnél is ama bölcs apostoli, intést hogy mindenek ékesen, szép rendben folyjanak, lévén ezúttal a fo­lyam futásának rendessége a mi palóczunk becsületes személyének bemutatása után az ő házatájára, vagy mint ő nevezi portájá-ra vagy pajtájá-ta irányozva. A portán pedig legelőször is csinos, vályogból épült, újabb időkben leginkább cserépzsindellyel fedett ház tűnik szemünkbe, mely áll egy szobából, pitvarból, melyből ma már a konyha is kitel­­lik, kamrából, mit ők „komrá"-naV. hívnak, hol a padlásig érő koronás ágyak díszeleg­nek, több czifrábbnál czifrább ládákkal, szekrényekkel egyetemben. Végül van a kü­lönféle barmok istállója, az ól, miként szere­tik nevezni megkülönböztetésül a csűrtől, melyet „estálló" néven tisztelnek meg. íme ezeket látjuk, hozzá vevén még az elkerülhe­tetlen gémes kutat, többé-kevésbé csekély változtatással és toldalékkal a gömöri fon­tos-én (így ferdítette ő el a latin fundus szót). Belől? Hjah, méltóztassék csak engem követni. Amint megfogjuk a kalincsot (ez ismét palócz műnyelven van, s kilincset akarna mondani), aztán kinyitjuk az ajtót, hát ránk mosolyog az átellenes falon levő fogas­ról a sok tarka-barka tessék-lássék tányér, majd élőnkbe kerül a jóságos képű háziasz­­szony, aki letörölvén surczávai (palócz szó — kötény) az asztal melletti lóczát, olyan nyá­jasan kínálgat, tessen helyet foglalni. Amikor leültünk, szemügyre vehetjük a ház „bu­­ter”-ét (=bútor.) Az asztal melletti szögletben, ott, hol a két hosszú lócza érülközik, tartja magát komoly méltósággal az öreg théka, benne a kapcsos énekes, a nagy biblia, az elavúlt hübner, szentek hegedűje, meg a jó öreg Szikszay bácsi „keresztény imádságai" hevernek, már t. i. dolog idején, mert vasárnapokon sorba előszedi azt onnan az öreg gazduram meg gazdasszonyom (a fiatalok már inkább az újságokon kapnak), s a könyv természetéhez illő istenes képpel olvassa azt, jólehet már talán könyvnélküí is tudja. A másik szöglet­ben az üveges almáriom tetszeleg, mig az ajtónál a kemencze és vele kapcsolatban a sprahét (sporheit) tűnik szemünkbe. Ha még a tükröt, órát és lámpát megemlítjük, min­dent leírtunk, a mit belül látunk. De ha ez tán nem elégít is ki bennünket, a háziak megbe­csülhetetlen szívessége feledteti velünk a szegényes bútorzatot, s csakhamar jóleső otthonossággal érezzük magunkat körükben. Az a pátriarchai kor, a midőn még a házfö vezetése alatt 30—40 személy lakott egy házban ma már lejárt, a gazdával legfölebb csak fiait látjuk együtt lakni, de halálával azok is elválnak, minek következtében a földbirtok szétdarabolódván, az az öreg által máig is áhítattal emlegetett, boldog időszak, a mikor falka szarvasmarha, nyáj juh járt ki az udvarból, eltűnt, s ma már 4 ökör is nagy gazdaság, mégha nem olyan czímeres is az mint volt hajdan. Ez a pátriarchiai kor ma már csak az öregek emlékezetében él, s ha úgy a hosszú téli estéken megkérdezzük őket felőle, igen sokat tudnak róla regélni. Mindebből azonban nem következik, hogy a civilisátio áramlata talán koldússá tette volna palóczainkat, ámbár, hogy igenis jó hatással lett volna reájuk, azért se mérnök kezünket a tűzbe tenni, mert hiszen lehet tapasztalni, hogy a mi náluk azelőtt alázatos­ság volt. ma már ravaszsággá fajúi, ismere­tes szelídségük lassanként elmaradozik. Nem tette a civilisátio koldússá őket, mert az úgynevezett módos gazdák máig is szép számmal találhatók közöttük, noha másrész­ről az is tagadhatatlan, hogy az adósságcsi­­nálás mai időben szerfölött könnyen men­­vén, sokan közülök gondtalan könnyelmű­séggel keverik magukat az adósságba. A mit talán a civilisátio bontó szelleme egészen érintetlenül hagyott, az a conserva­­tív nézpont, mellyel a palócz ősi hitéhez, szokásaihoz, sőt lehet mondani babonáihoz is ragaszkodik. A mit a palócz gyermek atyjától, vagy nagyatyjától hallott és tanúit, kész még az iskola, s öntapasztalatai ellené­re is megőrizni és követni. így száll a hagyo­mányos nézet apáról fiúra századokon át anélkül, hogy a tanító minden igyekezete, a pap minden szónoklata ki tudná verni a palóczot régi, megrögzött hitéből. Egészen a mondák korába való históriát hallottam csak nemrégin is Szútorban azon a thémáról, hogy miként hagyott fel egy odavaló ember a pálinkaivással. Serkében ma is izgatja a képzeletemet egy Luczaszékről való csodás elbeszélés. Különösen a nők bírnak e tekin­tetben elsőségi joggal, a kiknél a mosás, lugzás, bizonyos ételnemek főzése és még sok más nem történhetik a babona által kijelölt napokon. A conservativizmusnak kifolyása az, hogy a palócz rajongó szeretettel ragaszkodik szülőföldjéhez, s meg vagyok arról győződve, hogy százszorta mostohább körülmények között sem volna képes odahagyni az édes otthont. De ragaszkodik hazájához is, s ha úgy hosszú téli estéken összeülnek beszél­getni, a mint ők mondják: elmennek faluba, mint nagy politikusok, a haza ügyét is szóba hozzák és ilyenkor lelkesedve mondogatják, hogyha háborúra kerül a dolog, a magyar most már nem fél senkitől. A független Magyarország eszméjét fölfogni alig képe­sek, ugyanezért előttük az egymás ellen harcoló politikai pártok közötti elsőséget sok esetben a bor határozza meg ... ... A palócz nép buzgó, vallásos, noha újabb időben az anyagiak nagyvilágot utánzó túlságos hajhászása kezdi háttérbe szorítani a vallásos érzelmet. Mindamellett a templo­mok vasárnaponként kevés kivétellel megtel­nek, s ilyenkor lehet látni az öregebb férfi­akat szűrben (ők csuhának hívják), a mely alól kilátszik a hófehér ing és gatya. A fiatalabbak most már gyönyörűen kivarrott hajdani szűr helyett barna ujjast (kabát) hor­danak, s ez alatt lajbit (“mellény, ennek megfelelően az öregebbek is hordanak bőr­ből készült melyezőt). Télben az öregebbek bekecset vagy ködmönt és nadrágot visel­nek, mely utóbbit a fiatalok is hordják. A nők festői képet tárnak elénk. A vének sötét, festett öltönyben jelennek meg, míg a me­nyecskék és leányok el sem képzelhető pa­zarlást űznek az öltözékben ... Óh be más kép volt ez hajdan, csak félszázaddal ezelőtt is, a mikor a palócz nő beérte a maga-fon­­ta-szőtte vászonnal, a mikor kitelt abból összes ruházata, s ezért sem adott ki pénzt. Ekkor a leányok tiszta fehér öltönyben, hófe­hér hosszú pártával a fejükön úgy tűntek fel mint maga az ártatlanság. Ma már kaczérko­­dik rajtok még a ruha is, a régi, hátul lelógó foncsik (varkocs, hajfonat) is az uras kontyba göngyölteték. (A befejező rész a következő számban) 10

Next

/
Thumbnails
Contents