A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-04-03 / 14. szám

KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL:

A Csemadok XIV. Országos Közgyűlése elé — Daniel Futej,

az SZSZK Nemzeti Frontja alelnökének,

Sidó Zoltán, a Csemadok KB elnökének. Lukács Tibor, a Csemadok KB főtitkárának írása

Keszeli Ferenc: CSALLÓKÖZ SZÍVÉBEN

Kötődések — beszélgetés Ág Tiborral

Lacza Tihamér:

A CSEMADOK ÉS A MŰSZAKI ÉRTELMISÉG

Címlapunkon M. Haléin felvétele

A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja.

Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában,

815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 336-686 Főszerkesztő-helyettesek:

Ozsvald Árpád és Balázs Béla

Telefon: 332-864

Grafikai szerkesztő: Krát Rétemé

Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače.

813 81 Bratislava,

Gottwaldovo nám. č. 6

Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice.

Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor.

inzertné oddelenie, Gorkého 13,

VI. poschodie tel: 522-72,

815-85 Bratislava.

Index: 492 11.

H //

KOTODESEK

— Furcsa lenne és indokolatlan, ha baráti kapcsolatunkról hallgatnék. Már csak azért is, mert akkor nem említhetném azokat a jó emlékeim közé tartozó nyári estéket amikor néhanap, alkonyat után leülünk nálam az udvaron és rászedünk, hogy énekelj.

— Ezek nekem is jó emlékeim s tudom, most rögtön megkérdezed, hogy akkor tavaly nyáron miért kérettem magamat, miért álltam rá olyan nehezen, hogy énekeljek? Azért, mert fáradt voltam, másnap délután pedig indultunk Franciaországba, vagy Hollandiába — már nem is tudom. Te pedig nem akarod megérteni, hogy egy énekesnek kímélnie kell a hangját, kivált egy külföldi tűmé előtt.

— Nem vagy kicsit finnyás ?

— No tessék! Persze megértlek, sőt nagyon jólesik, hogy a dalaimmal örömöt tudok szerezni. Azért énekel az ember. Ezt az örömöt korántsem csak a hangversenytermekben érzi az énekes, sőt, nem tartom titkolnivalónak. hogy néhány barát társaságában, csendes, szolid borozgatás mellett, a barátok besegítésével vagy anélkül is, — a legtöbbször igen felemelő, kedvemrevaló az ilyen dalolgatás. Más kérdés, hogy erre sokszor nem nagyon adódik alkalom, mert manapság az emberi, a közösségi kapcsolatok sokkal lazábbak, felszínesebbek, elsietettebbek annál, mintsem hogy az emberek a spontán beszélgetés, dalolgatás kedvéért összeüljenek. Mutass például ma egy ház előtt kispadot! Vagy egy falusi kocsmaasztalt, amelyik mellett többet beszélgetnek, mint höbörögnek?!

— Nagyjából igazad van és sejtem is, milyen nosztalgia lapul e hiányérzet mögött.

— Igen, az amiről mór többször beszélgettünk. De ha egyértelmű hiányérzetnek nevezzük, az nem pontos, inkább felületes, és félreértésekre adhat okot. Én egy nevében is, méreteiben is kicsi faluban, Kismagyaron nőttem föl. Azóta ez a falu vagy háromszáz lélekkel kisebb, illetve több ezerrel nagyobb, hiszen ma már egy nagy falu, egy fejlett faluközpont része. Szemben a házunkkal volt a péró, ahol a cigányok naponta bandákba verődve muzsikáltak. Nem rendelésre, hogy ezt, meg azt húzd ide Lajos, nem is gyakorlásképpen. hanem csak ügy önmaguk gyönyörűségére. Én pedig ha tehettem, örökké körülöttük sündörögtem mert megbabonázott a muzsika, és a muzsikálás csodája. Akadt egy-két ember, ilyen volt a KOTYUSZ is. akit nem és nem fogadtak be a bandák, mert ő csak egyedül tudott muzsikálni. Etűdöket játszott, a rádió után, hallás szerint, azt is mondhatnám, műzenei utóhatások alapján, impressziókat adott elő, nem kevés rögtönzéssel, de nyilvánvalóan azon alkotó, zeneteremtő ösztönök szerint, ami a bandabeli muzsikálást lehetetlenné tette. Mellékesen az ö hegedűje szólt a legszebben. Ilyen átszellemülten máig nem hallottam embereket muzsikálni. Lehet, hogy mindezt az emlékezet távlatai szépítik fel ennyire, de én mindenesetre igy emlékezem, ám az kétségtelen, hogy nagyon szenvedélyesen, az önfeledt muzsikálás öröméért zenéltek.

— No és? Aztán a kezedbe adták a hegedűjüket?

— Azt nem. De jó szívvel megtűrtek maguk mellett. Apám pedig gyakran emlegette a munkahelyén, hogy én folyton a cigányokat csodálom, mire az egyik kollégája hozott neki egy hegedűt, hogy vidd el az Imrének, hadd muzsikáljon az a gyerek. Hát

NÉMETH IMRE ÉNEKES

így kezdődött, igy kezdtem el muzsikálni, majd következetesen tanulni tőlük, később pedig beírattak a zeneiskolába, ahol engem már nehezen lehetett beszabályozni, mert elmélet nélkül ugyan, de folyékonyan tudtam muzsikálni. Hetedikes koromig kecskéket őriztem, ami azzal járt. hogy igen bensőséges kapcsolatba kerültem a tájjal, a határral, és többnyire nem kottaállvány előtt, hanem a fűzfabokrok tövében hegedültem. Persze, nem a hegedű volt az egyetlen hangszer. A hatvanas évek elején az iskolában Bors Éva alapított egy gyerekegyüttest. Igen jó volt, országos fesztiválokra jutottunk el, díjakat hoztunk. Aztán szófogadatlanságom miatt kiestem, de kilencedikes koromban már olyan tánczenekarom volt. hogy országos versenyeken nyertünk, mi több szólistaként Romániába is eljutottam, ahol első lettem.

— Gondolom, az a tánczene igencsak

messze volt a péróbeli cigányzenétől

is, meg attól is, amit ma művelsz.

— Nyilvánvalóan messze, de a zenei távolságok sokszor csalókák.

— Ráadásul te időközben jogi diplomát szereztél.

— Akkor menjünk sorban — ha már szóba hoztad. Eljöttem középiskolába, a Duna utcára, ahol a testvéreim is érettségiztek. Itt és igy kerültem az Ifjú Szivekbe, ahol az elmúlt esztendők során igen sok fellépésem volt, de ami a legfontosabb, hogy sikerült létrehoznunk egy kamaraegyüttest, s eddig négy önálló műsorral, nevelő hangversenyek formájában, igen sok magyar iskolát végigjártunk. Ezek a nevelő hangversenyek adták eddig a zenélés legnagyobb örömét. Az elsőnek az volt a címe, hogy Ide jöttünk muzsikálni. Mert erről volt szó: oda mentünk muzsikálni. Aztán a „Bartókról Bartókért," majd a „Kodály-emlékmüsorunk" következett, ezen a télen pedig a „Búm elfelejtésére" című műsorunkkal mutatkoztunk be. Ez utóbbi a reneszánsz korának muzsikáját hozza. Már volt néhány hangversenyünk, s szeretnénk eljutni még több iskolába. Az érettségi után a Zeneművészeti Főiskolára jelentkeztem. de az az igazság, hogy csak ügy félvállról. így aztán nem vettek fel. De felvettek a jogi fakultásra, amit tisztességgel végigcsináltam, ám bevallom: ha ma netán egy egyszerű jogi ügyem adódna, bizony ügyvédet fogadnék. Pedig egy hónapig még jogászgyakomok is voltam. Utána pedig katona, ahol szerencsére tábori zenész lehettem, egy ideig még Lengyelországban is. Ezt követően kerültem a Csemadok Központi

KÖTŐDÉSEK

Bizottságára önálló népzenei előadónak. Az itt eltöltött közel három esztendő rendkívüli szerepet játszik az életemben, mert csakis a zenével foglalkozhattam, gyüjtőutakra jártam, nagyon szép anyagokat jegyeztem le, szerveztem a „Tavaszi szél" országos döntőit, járhattam a Zoboraljára, Gömörbe, ahová nagyon szerettem járni. Volt módom és időm elmélyülni a szakirodalomban s ez lehetett az az időszak, amikor a gyakorlat és az elmélet szerencsésen találkoztak bennem. Én addig érthető módon nagyon ösztönös zenész voltam. Egy idő után aztán éreztem: lépni kell. Pályázat alapján felvettek a Szlovák Filharmónia énekkarába, ahol az elmúlt évek során — párhuzamosan a Konzervatóriummal, ahova járok — olyan repertoár előadásának lehettem a részese ... Mit mondjak? A legjobb zenemüveket vettük át. a teljes zeneirodalom legjavát. És megfordultunk a legtöbb európai országban, nem kis sikereket aratva. Ami pedig a szólóéneklést illeti, az az Ifjú Szivek kamaraegyüttesében, vagy önálló fellépéseim során remekül kiélhetem, fejleszthetem. Ráadásul itt ismertem meg Editet, akit 77-ben feleségül vettem. Ö zenetanár, kitűnő hegedűs, muzsikuscsalád sarja. Korábban a rádiózenekarban játszott. Egyik testvére ma is ott, a másik a világhírű Szlovák Kamarazenekarban, a harmadik meg éppen a Kanári-szigeteken muzsikál.

— Lányodat, a nyolcéves Zsófit már hallottam hegedülni. De az ötéves Matyit még nem.

— Pedig már neki is van hegedűje. Az apósom mind a kilenc unokájának vett már hegedűt.

— Somorján laksz. Van kocsid, de a szülőfaludba mégis kerékpáron jársz. Egyáltalán: nyáron csakis kerékpáron látlak. Ennyire szereted.

— Igen. Sokkal közelebb áll a szivemhez, mint a Trabant

— A szüleid?

— Apám a szememben a legkiegyensúlyozottabb ember. Kovács, vasmunkás. Kötyökkorától mással nem dolgozott, mint vassal, de most, hogy betöltötte a hatvanat, nem ment nyugdíjba, mert annyira szereti a szakmáját. Anyám háztartásbeli. Ö szorgalmazta mindig, hogy tanuljunk, tudom, azért, mert fiatalkorában arról álmodott, hogy tanulhasson. Négyen vagyunk testvérek. Egy mezőgazdasági mérnök, egy lakatos-karbantartó. egy kutatóorvos, és jómagam.

— Miben tudsz igazán föloldódni.

— Az elmondottakból talán kiderül, hogy a zenében, esetleg a kerékpározásban. De hozzá kell tennem még a családot, a gyerekeket is. Nagyon szeretek együtt lenni velük.

— Sokszor hallottalak énekelni, muzsikálni. Színpadon és távol a színpadtól, a hangversenytermektől. Az a véleményem, hogy a népdal, kivált a régi stílusú népdal műfajában, virágénekben, gregoriánban a csehszlovákiai magyar deszkákon verhetetlen lennél ha egyszer igazán, egy teljesen önálló estben megmutatnád a képességeidet.

— Ugyan!

— Ne szerénykedj! Ezt sokan tudjuk rólad, hiszen sokszor hallhattunk. De én hiányolom a teljesen önálló Németh Imre estet. Azt amit az udvaron már néhányszor megcsodálhattam.

— Jó. Akkor majd belevágok.

KESZELI FERENC

2