A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-27 / 13. szám
15. Borbálában tovább kavarogtak a gondolatok : ki tudja Kiss Ferenc hajlandó-e belegabalyodni olyan viszonyba, amelynek válás lehet a vége? Mérlegre tette a két férfit. Az egyik fiatal és szabad, de szegényebb a templom egerénél. A másik bár idősebb valamivel, de anyagilag jól áll. Tény, hogy egyik mellett sem kellene szégyenkeznie. Azt súgta a józan esze. hogy a mérnökkel bonyodalommentesen köthetne házasságot. Kissel viszont ki tudja? Mióta megtudta, hogy Erzsébet akaratából kellett elköltöznie tőlük, ismét fellángolt benne a gyűlölködés. Csak akkor csapódhatna ki belőle, akkor könnyebbülne meg és nyerne elégtételt, ha elvenné tőle a férjét. Ellenben ebben a megbokrosodott fiatalemberben sem szabad megölni a reményt. — Hiszek neked, Jóska — felelte Borbála sokára. — Hiszel, hiszel! Konkrét választ szeretnék kapni! — Nem olyan egyszerű kérdés ez, Jóska — mondta a tanítónő elkomolyodva. — Hiszen én is alig ismerlek téged ... Pillanatnyilag nem tudok konkrét választ adni, elvégre az ember jövőjéről van szó ... — Kitekintett az ablakon. — Még mindig esik ... — Engem sirat, hogy ilyen lehetetlen és határozatlan nöszeméllyel hozott össze a sors — mondta a mérnök félig komolyan, félig viccesen. — Mindenképpen felutazom Pozsonyba, s igyekszem megegyezni a doktorral függetlenül attól, hogy megnősülök-e vagy sem. Lakásra mindenképpen szükségem van, örökké nem ülhetek a szövetkezet irodaházában. Ha sikerül egyességet kötnöm a doktorral, legfeljebb én leszek a háziúr, te ^ f. 1 ’• kt /■: y W.M; m ' is X m • *i P.' 1 f-i jr&Sm:- ■* -%* f LOVICSEK BÉLA BORBÁLA pedig az albérlőm. Aztán majd elválik, meddig birod ki a rigolyáimat. Ezen jót nevettek. — Eddig úgy tudtam, hogy csak a vénemberek rigolyásak. Ellenben azt már előre megígérhetem — emelte fel Borbála intőn a kezét —, hogy a hölgyvendégeidet seprűvel verem ki a lakásból! — Amiből én arra következtetek, hogy máris féltékenykedsz, már pedig a féltékenység azt jelenti, hogy egy kicsit szeretsz is. — A mérnök elkapta Borbála kezét és megcsókolta. — Minden szem minket figyel, Jóska ... — súgta Borbála megjátszott szemérmességgel. — Én egyáltalán nem vagyok szégyenlős. — Azt bizonygatás nélkül is tudom, de az én jó hírnevem kútba eshet, nem gondolod ? — Kihalásszuk. — Hogyan? — Mi sem egyszerűbb: összeházasodunk! — Javíthatatlan vagy — mondta Borbála mosolyogva. — Most már mehetünk?... Bár én éjfélig is elüldögélnék itt veled, kettesben. — A mohóságára rá szokott fizetni az ember — állt fel Borbála. — Gyerünk! A nyársirató eső kitartóan zuhogott. A vadászoknak szerencsés napjuk volt: öt őzet lőttek. Az ötből kettőt Bányász Mihály ejtett el. Kissnek sikerült elintéznie, hogy Bányász visszakapja a vadászengedélyét. Vince Miklós sunyi ábrázattal ugratta őt: — Könnyű volt lelőnöd, Mihály! Ha félre nem ugrasz előle, felfordított volna. Bányász nyomban visszavágott — Te beszélsz, te bugrisl?... Neked csak akkor sikerülne találnod, ha az anyósod ugrana fel előtted! Volt nagy nevetés. Vincének köztudottan kacifántos anyósa volt, aki nemegyszer elverte Vincét, amikor részegen ment haza. így viccelődtek, nevetgéltek útban hazafelé. Kiss és Laczkó egymás mellett lépkedett. Kiss váratlanul megkérdezte: — Hogy állsz Borbálával ? — Jól haladok... Annyit máris elárulhatok, hogy többé nem lesz szükségem a pincekulcsodra. A saját lakásomban fog megtörténni a dolog. — Az irodaházban? — torpant meg Kiss Ferenc. — Mondom, hogy a saját lakásomban. — Talán feleségül akarod venni? — Hát ha az égíek is úgy akarják. — Borbála tud róla? — Mindig kettőn áll a vásár, Ferikéml — De hiszen nincs is lakásod! — Majd lesz ... Kiss Ferenc kissé megrendültén hallgatta a magabiztosan nyilatkozó fiatalembert. Mi történik a háta mögött? Titokban egyezkednek, öt meg az orránál fogva vezetik és kiröhögik? Borbála sem jobb a Deákné vásznánál ? — Mondd, Jóska, neked Borbála sugallta, hogy növessz szakállt meg bajuszt!? — Miért, talán neked is ő sugallta? — vigyorodott el a mérnök, majd hirtelen elkomolyodott. — Te, Feri, van valami közöd Borbálához ? Őszintén válaszolj, kérlek! — Bolond vagy?... Én szeretem a feleségemet. — Igazán ?... Azért egyetértesz velem abban, hogy a fiatal csirkehús ízletesebb, mint mondjuk a kotlóstyúké — makacskodott Laczkó. — Azt meg hiába is próbálnád elhitetni velem, hogy még soha nem csaltad meg a feleségedet. — Nem csaltam meg! — mondta Kiss határozottan. — És kikérem magamnak: a feleségem még nem kotlóstyúk! Kemény a húsa, forró az öle és játékos a kedve. — Ne érts félre, Feri, a világért sem akartam megsérteni a kedves feleségedet, én csak úgy általában mondtam. Az elnök pincéjében megittak két-három kancsó murcit, aztán hazamentek. Három őzet leadtak, a kettőn pedig megosztoztak. Mezeiné megörült. — Olyan özgerincet csinálok, hogy csuda — mondta lelkendezve, s nyomban hozzá is fogott. — Erzsiként! Meghívhatnád Borikát vacsorára, hadd lakna jól, biztosan szereti... Te meg, Feri, szólhatnál a mérnök barátodnak, úgy hallani, igencsak összemelegedtek. Miért ne szerezzünk nekik egy szép estét, ha megtehetjük, nem igaz ? ... No, mi van veletek, megkukultatok? Erre fel aztán a házaspár tanácstalanul összenézett, s szinte egyszerre vonták meg a vadukat; ám legyen, ha más kiút nincs! — Én is hallottam róluk valamit — mondta Alexandra pajkosan, csillogó szemmel. — No, ugye. mondom én! — mosolyodott el Mezeiné. — Aztán mit hallottál te kis, pletykás? — kérdezte az apa a lányától viccesen, de cseppet sem érdektelenül. — Valamit. — Mégis mit? — Azt mondta a Joli, hogy mikor az a zuhogó eső volt, a presszóban ültek, suttogtak, nevetgéltek, és Jóska bácsi a tancsi néni kezét csókolgatta. Az már valami, nem? Erzsébet jóízűen felnevetett, mintha valaki megcsiklandozta volna. A férje is vele nevetett, pedig legszívesebben cifrát káromkodott volna. Kiss Ferenc a barátjának szólt, Alexandra pedig Borbálához futott el. Este együtt ült a társaság. Mikor Mezeiné meglátta Laczkó Józsefet, meglepetten csapta össze a tenyerét. — Hát már maga is, mérnök úr!? — Én is, mamácska — simogatta meg az alakuló bajuszát, szakállát a fiatalember. Erzsébetnek fenemód csillogott a szeme, amikor megszólalt. — Maga nem is tudta, mamácska, hogy a faluban megalakították a szakállasok klubját!? Erre fel aztán Borbála nevetett fel csengőn, s olyan jóízűen, hogy a könnye is kicsordult. — Bolond világ ez! — csóválta a fejét Mezeiné, s közben szíves szóval kinálgatta a vendégeit, akik egyáltalán nem kínáltatták magukat: komoly pusztítást vittek végbe. Igen jó és emelkedett volt már a hangulat, egyre-másra hangzottak el a csipkelődő megjegyzések, miközben ahányan voltak, annyifélét gondoltak. Egyedül Mezeiné nem tudott semmit arról — bizonyosat más sem —, hogy mik rejteznek a csipkelődő megjegyzések mögött. Borbála sok mindent megértett, s befelé mosolygott, Erzsébet pedig egyre azon törte a fejét, hogyan törhetne borsot a látszólag vidám társaság orra alá, úgy persze, hogy azért ne lógjon ki túlságosan a lóláb. Megszólalt : — Én is elmondhatok egy érdekes mesét ? — Halljuk, halljuk! Erzsébet elkezdte: — Valamikor réges-régen, két csupaszképű vándor elindult az üveghegyen túlra, hogy meglelje és megverekedjen a gyönyörűséges királylányért, akiért már jónéhány vándor kezét-lábát törte... — Mindenki, de főleg Alexandra megnyíló szájjal és nagy érdeklődéssel hallgatta. Erzsébet folytatta. — Amikor már közelítettek az üveghegyhez, a fiatalabbik vándor az idősebbikre nézett és ezt mondta: fordulj vissza, pajtás, úgyis én vagyok az erősebb, legyőznélek, s mivel a barátom vagy, nem szeretném véredet ontani. Az idősebbik nem engedett: vagyok én olyan legény a gáton, mint te, én fogok győzni... Meghallotta ezt az útszéli lombos fa árnyékában hüsölő aggastyán, s megszólalt : a királylány csak olyan legénynek adja a kezét, aki szebb és nagyobb szakállal áll elibe... Hitték is, nem is, de azért a vándorújuk során árgus szemmel lesték egymás szakállának a növekedését: az egyiké ritka volt, a másiké meg rőt. Elkeseredésükben már éppen vissza akartak fordulni, amikor váratlanul megjelent előttük a királylány. Gyönyörűség volt nézni. Hangja, mint a csengettyűszó, mozgása akár a sellöé. Megszólalt: két szív dobog a keblemben. Az egyik üvegből, a másik vasból van. Az ölelésem hideg, a csókom mérgező. Lépjen hozzám és nyújtsa felém a kezét, amelyiktek nem fél tőlem ... Erre a két vándor tétován összenézett, aztán megfordultak és szó nélkül elindultak visszafelé az úton. Amilyen hosszú volt az út hazáig, olyan hosszan tartott az életük meg a barátságuk. 14
