A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-27 / 13. szám
Cd<S KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Kötődések — beszélgetés NÉMETH IMRE énekessel Miklósi Péter: A 42. TAVASZ Mihályi Molnár László: SÁROGH ISTVÁN KÉPVILÁGA G. Kovács László: MAGYAR FILMSZEMLE Készéii Ferenc: A SZENTENDREI FALUMÚZEUM Tok Béla: VÍZIMOLNÁROK Címlapunkon Elena Košuthová a Hét fényképpályázatin díjnyertes felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava. Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 336-686 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Krát Petemé Terjeszti a Posta Hirlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket eífogad minden postahivatal és levélkézbesitö. Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie. Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. KÖTŐDÉSEK Szlovákia fővárosában a magyar tanítási nyelvű alapiskola és gimnázium a belváros szívében, a Duna utcán van. A mai iskolaépület helyén egykor a hires feltaláló: Kempelen Farkas, majd fjedig Schmidt Károly zongoragyáros háza állt. akinél például Liszt vagy a Hummel-család zenésztagjai egyaránt megfordultak. Az első pedagógiai intézmény — egy iparitanuló intézet — 1875-ben került ide. s azóta is különböző iskolák otthona ez az épület, amely kis híján száz éve, 1893-ban kapta mai külalakját. Ám nemcsak a külleme, a rendeltetése is állandósult: állami felső leányiskola éppen úgy működött itt a múló évtizedek során, mint pedagógiai gimnázium, vagy felső pedagógiai iskola; mígnem 1959 szeptemberétől a Bratislava! Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium székhelye lett. Tavaly nyáron, a nyugállományba vonult Janda Ivánt pótlandó, az 1942-ben született Dávid Béla vette át a nem könnyű örökséget jelentő iskolaigazgatói tisztséget. Jószerint ö is mindent tud már erről az iskoláról, hiszen kis híján három évtizede pedagógusjelöltként lépte át eme épület küszöbét; tanárként pedig a tantestület egyik legrégibb tagja, elvégre jó húsz éve tanít már itt. Aligha csoda, ha leginkább két dologról lehet vele igazán meghitten társalogni: Kisgyarmatról (Sikenička), tehát a szülőfalujáról és a Duna utcai iskolát emlegetve a tanári hivatás hétköznapjairól. 1. — Magamról talán annyit, hogy félárvaként nőttem föl. Egészen kicsi voltam, amikor apám idézést kapott a frontra, ahonnan már soha többé nem jött vissza. Nyomtalanul eltűnt, és mi sajnos mindmáig sem tudunk róla semmi pontosat. Pusztán annyit, hogy az utolsó életjelt még innen, Szlovákiából, egy bizonyos Malomrét nevű helyről küldte. Édesanyám, aki ötödik hónapja volt akkor terhes a húgommal, lényegében egyedül, csupán a nagyszülők és a többi rokonság segítségében bízva nevelt föl bennünket. Keserű iróniája a sorsnak, hogy apám, egy kis szerencsével, tán elkerülhette volna a végzetet. Nálunk ugyanis novemberben, Márton-napján van a búcsú, és neki az ezt megelőző szombaton kellett bevonulnia; viszont a rákövetkező hét derekán már Kisgyarmat határában voltak a felszabadító seregek. Az én feltevésem pusztán annyi, hogy ha kötelességtudó szabálytisztdlet helyett bármilyen úton-módon néhány napig halogatni tudta volna a szolgálattételi parancs teljesítését, akkor talán még most is közöttünk lenne ... Persze, mindez valóban csak feltevés, mert a mi falunkban sohasem volt divat a dolgok könnyebbik végét keresni. Sőt! Kisgyarmat még a felszabadulás utáni esztendőkben is olyan zárt faluközösséget alkotott, ahol a lelkiismeretesség, a munkához és az élet adta egyéb feladatokhoz való derekas hozzáállás szinte nemzedékről nemzedékre öröklődött. Mindenben a kötelesség volt az első. Azt is otthon tanultam meg. hogy az életben mindenért meg kell küzdeni. Ezért aki bármilyen irányban időnap előtt föladja a harcot, annak megfutamodását a szépitgető kifogások is csak ritkán igazolják. Az idősebbek otthon úgy tanítottak, hogy ezen kár morfondírozni, mert ez így természetes. Osztályfőnökként is ezt a szemléletet igyekeztem elfogadtatni diákjaimmal. Ennek érdekében már a legelső osztályfőnökin kerek perec közöltem velük: nem azért jöttek DÁVID BÉIA iskolaigazgató gimnáziumba, hogy legyen hol elfogyasztaniuk a tízórait! Téved azonban, aki azt hiszi, hogy nálam ezzel holmi vaskalaposság, kimért lépéstartás vagy drákói szigor párosul. Erről szó sincs, mindössze úgy érzem, hogy a jó alapokat biztosító alapiskolának, vagy az értékhordozó gimnáziumnak akkor van hangulata, ha a gyerekek önmaguknak, az otthonuknak, a szülőknek, a tanároknak együttesen bizonyítanak. Természetesen, belső szükségből... 2. — Ha visszaidézem a gyerekkoromat, akkor újra meg újra csk arra kell gondolnom, hogy korán megözvegyült édesanyám megfelelő szigorral, ugyanakkor csodálatos melegséggel nevelt bennünket. Következetes volt, de kötényébe belefért minden örömünk és gondunk. Rajongva szerettük őt, mert az élete csak értünk volt, és bármennyire is szeretném, aligha fogom tudni visszafizetni csak egy töredékét is a tőle kapott ragaszkodásnak. Azt hiszem, bennem is mind mostanáig a tőle kapott láng ég. De oktalanság lenne titkolni, hogy a szülőfalumhoz szintén erős szálakkal kötődöm. Több mint huszonöt év elmúltával sem mellékes nekem, milyen gyakran jutok haza. Én mindmáig Kisgyarmaton vagyok igazán otthon. És ha az ott töltött napok után ismét szedelődzködőben vagyunk, csak annyit mond a család: indulni kell visszafelé. Anyám pillantásából ilyenkor mindig érzem: még ma is ő aggódik értem. — Hogy a kisgyarmati elemi és a kfeméndi általános iskola után továbbtanulhattam, azt is neki köszönhetem. Tanítóim rábeszélésére lehetővé tette számómra, hogy a mielőbbi kenyérkeresetet biztosító szakmunkásképző helyett, a párkányi tizenegyéves középiskolába mehessek. Csupán egyetlen feltételt kaptam: a diákotthon és a menzakoszt költségeinek fedezésére ösztöndíjat kell szereznem. KÖTŐDÉSEK Ma már szinte hihetetlennek tűnik, de Így lettem a második kisgyarmati születésű ember, akinek érettségije lett! Ezután a fővárosba, a kétéves magyar pedagógiai iskolába jelentkeztem. Simán fölvettek, úgyhogy itt, a tanévnyitón léptem át először a Duna utcai iskolaépület küszöbét. Egyetlen év alatt aztán sok minden történt velünk. A pedagógiai iskolát tanárképzővé nyilvánították, és a diáksággal együtt rövidesen áthelyezték Nyitrára. Így lettem főiskolás a Zoboralján, ahol Sárfalvi Gyula bácsi személyében kitűnő kémiatanárom volt. A nála szerzett tudásra bátran alapozhattam később is, amikor Debrecenben, a világhírű Szarvas professzornál — levelező hallgatóként — a harmadfokú képesítést is megszereztem. De Gyula bácsitól nemcsak szakmailag, hanem emberileg is jó eligazítást kaptam. Akkoriban ugyanis rengeteget fociztam, és kapusként az országos bajnokságban szereplő nyitrai AC tartalékcsapatába is bekerültem. Mindmáig tisztelt kémiatanárom egy ideig elnézte suhanckori bizonytalankodásomat a foci és a vegytan között, azután egy szép napon minden különösebb kertelés nélkül közölte velem, hogy vagy ő fog kijárni az én meccseimre, vagy én leszek ott az ö óráin ... Ezért a figyelmeztetésért a mai napiig hálás vagyok neki, hiszen eddigi életem boldogságát felerészben éppen az adta, hogy olyan munkát végzek, amihez kedvem van s amit hivatásomnak érezhetek. 3. — Nyolcvanhat nyaráig „csak" kémia-biológia szakos tanerőként, újabban viszont igazgatóként is sok, a pedagógiai munka hétköznapjait érintő kérdés vetődik föl bennem ... Például problémának érzem, hogy most annak a diáknak, aki tisztességesen tanul, egyszerűen nincs ideje mésra. Emlékszem, nekünk annak idején bőven volt időnk focizni, szakkörre járni. Nem hívni kellett bennünket, hanem küldeni, hogy menjünk már haza. A pedagógusok nem kisebb gondja, hogy a gyakran változó irányelvek mellett nem könnyű az új ismereteket megtanithatóvá formálni. Azt hiszem, ez bizonyos értelemben a gimnáziumok lecsökkent értékével szintén összefüggésben van, ami például abban jelentkezik, hogy jófejű fiúk és lányok kérdezik: minek tanuljanak tovább, amikor sokkal kifizetődőbb, ha nyolcadik után a közkeletű pályák bármelyikére mennek ... Úgy érzem, a közös cél érdekében a szülőknek és az iskoláknak is jobban kellene együttműködniük. Ez az összmunka csak akkor mondható jónak, ha itt mi állunk helyt a családért, otthon viszont ők a pedagógusért s az iskoláért. Persze, az az igazság, hogy ebben a tekintetben sok függ a pedagógustól, mert ha hivatása megaslatán áll, nincsenek is különösebb problémák. Egy pedagógus mindig a diákjai által mérettetik meg igazán, és ha könnyűnek találtatik, akkor az iskolával szemben vét... — Idekerülésem napjától, immár több mint húsz éve, nagyon boldog vagyok, hogy ebben az iskolában taníthatok. Ezt mindig és mindenütt örömmel nyugtáztam. Hogy miért? Mert egykori diákjaimmal találkozva nemegyszer rádöbbentem, hogy az ember valóban nem lehet élete végéig gimnazista. De ragaszkodásukból azt is látom, hogy ez csak fizikailag igaz, mert a gondolatok világában ez is lehetséges!... MIKLÓSI PÉTER 2
