A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-27 / 9. szám
e rendörkopói a nagykanizsai internáló táborba irányítottak, mint közveszélyes egyént. Itt megint Marosán Györggyel voltam együtt. Ő volt a tábor főszakácsa, én meg a létszámnyilvántartást vezettem. Én mondtam meg naponta, hány embernek főzzön. Sem Szegeden, sem Nagykanizsán nem törték meg a hitemet. A külvilággal kapcsolatunk volt. Tudtuk, hogy a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul nyomul előre. Azt is, hogy nemsokára megéljük: a farkasok lesznek bent. .. A második világháború után Az internáló táborból szabadulva már Nagykanizsán bekapcsolódott a kommunista párt szervezésébe. És tolmácsa volt a város szovjet parancsnokságának. Ottani elvbarátai egyengették haza az útját, s egy napon újra látták Losoncon azt az embert, akiről már azt sem tudták, él-e, hal-e? — A posztógyár üzletét vezettem, szövetet árultam, aztán raktámok lettem egy állami textilraktárban. 1950-ben megalakult a ruházati boltok besztercebányai központja, oda helyeztek előbb káderesnek, később igazgatónak. 1970-ig voltam igazgató. A fizetésem nem volt nagyobb a gépkocsivezetőénél. Megbetegedtem, és az orvos könnyebb munkát ajánlott. Akkor Losonc egyik legnagyobb textilüzletének a vezetésével bíztak meg. Innen vonultam nyugdíjba 1972-ben. 1959-ben szakágazati kitüntetést kaptam a minisztertől. Az állami kereskedelem példás dolgozója lettem. 1963-ban a köztársaság elnöke a Kiváló Munkáért kitüntetést adományozta nekem. Néhány évig tagja voltam a járási pártbizottságnak. Munkahelyemen hosszú évekig párt- és szakszervezeti elnök voltam. Azt a másik életemet, amely már kereskedősegéd koromban is a munkaidő letelte után kezdődött el, a felszabadulás után se tagadhattam meg. Nyugdíjas évek Már csak ketten élnek a losonci nagy Öregekből. Simko Sándor lassan kilencvenedik évéhez közeledik. Most írja a visszaemlékezéseit. — Összejárunk, emlékezünk. Azzal a titkolt gondolattal, hogy egy napon valamelyikünk egyedül marad. Vagy ő vagy én leszek Losonc utolsó veteránja. Aztán nekünk is sírjaink domborulnak. Napjaim nem telnek unalmasan. Délelőtt bevásárolok, takarítok, második feleségem még dolgozik, öt-hat év múlva megy nyugdíjba. Délután a barátaimmal találkozom, vagy olvasok. Este televíziót nézek. Tavasztól őszig kerékpározom, nyáron úszom, télen sízem. És egyre többet gondolok ifjúmunkás koromra, a mozgalomban eltöltött hosszú évekre, a fegyház kínos esztendeire. A letartóztatásaim során elszenvedett kínzásokra. Álmaim nem nyugodtak. ■.. Úgy látszik, hogy a sok letartóztatás, zaklatás, börtön, internálótábori élet nem tűnt el nyomtalanul... MÁCS JÓZSEF Kötetlen beszélgetéssé alakul az összejövetel Nyugdíjastalálkozó, de a kisunoka ide is elkíséri a nagymamát VALLOMÁSOK A MÚLTRÓL ÉS A SZÉP SÁNDOR — 1951-ben, amikor hírét vettem, hogy nálunk is megalakult a földműves-szövetkezet, rögtön haza jöttem Csehországból, ahol addig dolgoztam. Traktoros és gépkezelő lettem Annak idején bizony máshogy folyt a munka, mint manapság. A gépek nem voltak ilyen tökéletesek, de azért a tanyi (Tôň) szövetkezetben már a kezdeti években is jól lehetett keresni. Nálunk mindig volt fizetés. Mi már akkor is oda figyeltünk a minőségre. A munkaegységet ugyan a mennyiség szerint állapítottuk meg, de sokat rontott vagy javított az illető dolgozó bérén az elvégzett munka minősége. Ilymódon mi lettünk a környék legjobb mezőgazdasági üzeme. — Családot alapítottam, építkezni, kezdtem. Hogy több legyen a pénzem és a munkával tölthető időm, ezért az állattenyésztésben, a tehenészetben dolgoztam tovább. Az állatokat úgy megszerettem, hogy amikor 1961-ben jelentkezőket kerestek a Nagymegyeren (Čalovo) nyíló „mesteriskolába", én is jelentkeztem. El is végeztem sikerrel. így lettem a tanyi szövetkezet zootechnikusa. — Még 1952-ben beléptem a pártba. A helyi nemzeti bizottság tanácsába történő első választások idején képviselő lettem. Két választási időszakon keresztül képviseltem a lakosság érdekeit. Egy ideig — tiszteletbeli — nemzeti bizottsági titkár is voltam. Azokban az években úgy hétszáz körül mozgott a falu lakossága. Mára elérte az ezer főt. Örülök, nem raktunk rossz alapokat, ha a fiatalok is építeni mernek rá. — Amikor a tanyi szövetkezet egyesült a nemesócsaival (Zemianska Olča) csak a munkaköröm elnevezése változott, a munkahelyem maradt, az állatállomány összetétele viszont teljesen megváltozott. Megszűnt a tehenészet, most már csak növendékállatok és sertések vannak. Ma is ott dolgozom, nyugdíjasként a borjú-neveidében. Szép munka. KOVÁCS IMRE — 1950-ben, mindjárt az alakuláskor, könyvelő voltam a tanyi szövetkezetben. Ilyenkor, év végén, az új év elején alig volt JELENRŐL nyugodt napom. A karácsonyaim számolással teltek. Készülődtünk az évi mérleg készítéséhez, a következő év tervén dolgoztunk. Leltároztunk. Ezidén már nincsenek hasonló gondjaim. Kényelembe helyeztem magamat. A gazdálkodás eredményeiről csak hallomásból értesülök, ez ki is elégít. Nehéz éveim is voltak. 1976 januárjában négy község: Lipové, Okányikovo, Nemesócsa és Tany földmüvesszövetkezete egyesült. Lehetőségeink és gondjaink is megnőttek. A más-más termékszerkezetből kellett egy új egészet alakítani, a különböző szokású tagságot nagy családdá egyesíteni. Addig nem mentem nyugdíjba, amíg ez nem sikerült. Lám, milyen szépen megférünk egy fedél alatt. . . DÖME IMRE — 1986-ban mindössze négy napot hiányoztam a munkából, beteg voltam, különben végigdolgoztam az esztendőt. Ma is, délután kettőkor szolgálatba állok. Kapuör vagyok, nyugdíjasnak való állás. A reggeli műszak hatkor kezd, azokon a napokon hajnali ötkor kelek. Délután haza jövök, mindig akad munka az udvaron, a kertben vagy a ház körül. Unoka is nevelkedik nálunk, a mostani, aki a legkisebb, mindössze kétéves, hát persze reá is vigyázni kell. Járkál és kérdez, jó vele eltölteni az időt. Ö a hetedik unokánk. A legnagyobb, már tizenhét éves, hétközben Nyitrán van, ott tanul. A húsüzem tanonca, de pénteken haza jön. Bár Komáromban (Komárno) laknak, azért ha csak teheti, meglátogat minket eljön Nemesócsára. Mostanában a hétvégét is egyre gyakrabban munkával tölti. Ezt látta tőlünk is, erre tanítják az iskolában is. Büszke vagyok rá. CZIRÓK TERÉZ — A nemsócsai szövetkezet kertészetében, a dohányos csoportban kezdtem dolgozni még 28 évvel ezelőtt. Ültettük, törtük, válogattuk, fűztük, szárítottuk — vagyis inkább a szeles idő —, majd simítottuk és báláztuk a dohányt. Szép munka volt az is, mégis változtatni akartam az életemen. Az állattenyésztésben a bikaneveidében helyezkedtem el. Sokan rám szóltak, megkérdezték: nem félek-e? Sem a nehezebb munkától, sem az állatoktól nem féltem. Ez is lett a vesztem. Egyszer elszabadult — lánccal a nyakában — az egyik bika. Meg kell kötnöm, különben kárt tesz vagy magában, vagy másban — gondoltam. Megfogtam, de úgy elrántott, hogy eltörött a térdem. Két és fél évig voltam rokkantnyugdíjas, most már a rendes nyugdíjat kapom. A lábam most is fáj, az előző három hetet feküdtem. Csak azért keltem fel, mert a férjem szépen hivott: gyere el te is, hiszen itt dolgoztuk le az életünket, most ünnepelni hívnak, miért ne mennénk? Szívesen emlékezünk az itt töltött évekre. Nem a fáradtság, hanem a közös kirándulások — mi nagyon szerettünk kirándulni járni — jutnak az eszünkbe. Az említett nemesócsai szövetkezetnek — persze mind a négy falu tagságát beleszámítva — majdnem háromszáz nyugdíjas tagja van. Közülük hetvenegyen állandó dolgozói a gazdaságnak. Többéves hagyomány, hogy minden év végén összehívják, étellel-itallal vendégelik meg őket. Az általános iskola tanulói szavalatokkal szórakoztatják, a szövetkezet „Búzavirág" fúvószenekara pedig pattogó ritmusokkal csinál jó hangulatot a nyugdíjasoknak. A szövetkezet vezetői beszámolnak az évi feladatok teljesítéséről, elmondják mit terveznek a jövőben, kérik nyugdíjas tagjaikat, ha idejük-erejük engedi továbbra is segítsék a közös munkáját. Vagy legalább tapasztalataikat osszák meg a jelenlegi vezetéssel. Mert ahogy Csémi József, a szövetkezet elnöke a nyugdíjasokat köszöntő beszédében utalt rá, az ősz hajkorona alatt olyan tapasztalatok rejtőzhetnek, amelyre sok-sok könyv elolvasása árán sem tehetünk szert, ezért szükség van a nyugdíjasok munkájára is. FISTER MAGDA Fotó: Bedecs Csaba 13
