A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-13 / 7. szám
A CSEMADOK FOLKLÓRANTOLÓGIA KELET-SZLOVÁKIÁBAN Az Antológia II. évfolyamára Konfrontáció (szembesítés) címmel a múlt év végén került sor. Mindjárt ide az elejére kívánkozik, hogy hazánkban egydülálló kezdeményezésről szólhatunk. A táncantológiát a szocialista államok közül folyamatosan egyedül Magyarország rendezi meg már vagy két évtizede. A környező államokban fesztiválokat, különféle versenyeket rendeznek, ám az' év táncalkotásának év végi bemutatását eddig csak Magyarországon végezték. Most örömmel újságolhatjuk, hogy ez a nagyon helyes elgondolás nálunk is követőkre talált: a Kelet-szlovákiai Kerületi Népművelési Központ lett a megalapozója. A rendezvény ma még csak kerületi méretű — ilyen az intézmény hatásköre is —, de a lényeg az, hogy a gondolat gyökeret eresztett. Szükségesnek tartjuk írásunk elején megjegyezni, hogy nem a magyarországi példa másolásáról van szó, hanem egy sajátos tartalommal bíró önálló rendezvényről. Ezt, az ez évi antológiacím is teljes egészében igazolta. Két tánctípus: a női sor- és körtáncok és a páros táncokon belüli konfrontációt láthattuk. Az ilyen tánctípusokba tartozó eredeti hagyomány és a belőle alkotott színpadi koreográfiák szembesítésére került sor. Eredetiben láthattuk a tavaszi női sortáncokat, az uljanát, a körtáncokat a parchovani, kojšovi és kyjovi hagyományőrző folklórcsoportok előadásában, majd az alapanyagból készült koreográfiák bemutatására került sor. A Zemplín, a Dargov, a Vagonár és a Šarišan táncegyüttesek vállalkoztak a nem könnyű feladatra. Az est műsorszerkesztése megkönynyítette az összehasonlítás lehetőségét, mert egy-egy eredeti táncanyag bemutatását mindjárt az anyagból készült koreográfiák színrevitele követte. A hagyomány tiszta nyelvezetének számonkérésénél a szembesítés nagy lehetőség. Egy ilyen szembesítéskor nincs helye mellébeszélésnek. Adva van a tény, feladatik a lecke és a koreográfusnak, a zeneszerzőnek egyértelműen'Rfell rá válaszolnia. Alkotásával kell bizonyítani, hogy a tánc, a dal eredetijét menynyire ismeri, hogy a hagyomány jellegét, a motívumokat, a szerkezeti alaptörvényeket, a tartalmat, az előadási stílust, hogyan sikerült elsajátítania s a koreográfiában megelevenítenie. Tavaszi sortánc — Zemplín táncegyüttes Sikeres volt a sor- és körtáncok szembesítése. A koreográfiák többségében, eltekintve a tánc tempójának alkalmankénti túlhajtásától, sikerült a hagyományt tisztán tolmácsolni. A tánc eredeti jellegét, hangulatát megőrizni. Számomra furcsa volt, hogy a női táncok egyik nagyon jellemző tulajdonságát, a táncosoknak saját éneklésre történő táncolását esetenként zenekari kíséret helyettesítette. Érzésem szerint még a látványosabb motívumok alkalmazása sem volt képes ezt a csorbát kiküszöbölni. Hasonló szerkesztési elv vezérelte az antológia II. részének vezetőit, rendezőit is. Az eredeti páros táncokat a fentebb felsorolt folklórcsoportok és a bistrani együttes mutatta be. Előadásuk e tánctípusnál is magával ragadó, látványos és élménydús volt. Táncaikban a sokszínűség, az egyénenkénti átélés, a motívumdíszítés, a megjelenítés volt sajátosan élményszerű. Előadásukkor Arany János Öldöklő angyal című verstöredékét láttam megelevenedni... Száz pár mozog, egyszerre mind, / Lesz véghetetlen labyrint, / Egy összeszőtt-, font tömkeleg. / Megfoghatatlan egyveleg. / Melyben ahány pár, annyiféle / A tánc alakja és szeszélye, / Mégis azonegy zenemérték / Kormányozza mindenki léptét... A koreográfiák bizonyos mértékben visszaadták ezeket az alapjellemzőket: látványosak, élménydúsak, temperamentumosak voltak. Mégis hiányérzetet keltettek, mert nem mindig tartották be a páros tánc (csárdás) kettős: lassú, friss vagy hármas: lassú, friss, gyors tagoltságát. Sok volt a koreográfiákon A Minčol folklórcsoport körtánca Az embert néha elfogja a honvágy, vagy talán nem is a honvágy, hanem valami sza vakba nehezen kényszeríthető érzés. Múlnak az évek és egyszercsak különös késztetést érez, hogy visszalátogasson szőkébb hazájába. Ki tudja miért, de valahogy nagyon jó a szívnek, ha újra találkozhat azzal a szinte észrevehetetlen kis patakkal, melynek partján valaha — talán éppen libákra vigyázva — belemeredt a világba. Nem látta, vagy meg sem figyelte a tájat. Inkább csak érezte, hogy mellette a fűzfa és hogy a levegőt betölti a nyárfák levelének suhogása. Kissé távolabb volt a falu, ahova ő is tartozott. Csak pár házból állott. Mindegyiket ismerte, szinte azok is köszöntötték öt, amikor elment mellettük. Ott volt a poros tér a kocsmával, kacsaúsztatóval és a rekkenö hőséggel. Az iskola épülete is ott állt a téren. Iskola. Nem volt az más, csak egy fehérre meszelt ház barna ablakokkal meg egy zománcozott táblával. Tulajdonképpen csak arról a tábláról lehetett tudni, hogy az az iskola, mert egyébként semmiben sem különbözött a többi parasztháztól. Talán most már el sem hisszük, hogy ebben és az ilyen iskolákban kezdték értelmüket bontogatni olyan írók, tudósok, akiket egy egész ország ismer. Milyen különös is látni, hallani, hogy egy országos tiszteletnek örvendő tudóst, művészt vén parasztemberek, kocsisok, kovácsok, etetők meg napszámosok csak úgy Jóskáznak. Mert nekik bizony a Jóska az Jóska maradt; hogy belőle valami nagy ember lett, hát azt úgy-ahogy tudják. De tudják azt is, hogy nagy munka a szántás-vetés meg a többi dolog, amit a falu határában el kell végezni. Sok esztendővel ezelőtt együtt jártak iskolába, sőt egy osztályba, hisz több nem is volt. A kis elsősök éppen a betűvetés gondjaival voltak elfoglalva, miközben a nagyok — hisz még a hatodikosok is abba az egyetlen osztályba jártak — meg már Ady-verset tanultak. És persze a faluban ott volt a tanító néni is. Ö annak idején mindenkit a keresztnevén szólított, még akkor is, amikor az már régen kinőtte az iskolapadokat. A diákok sem tanító néninek, hanem Tínka néninek szólították öt. Vézna kis asszonyka volt, de az egész falu tisztelte. Még a kocsma duhaj vendégei is alábbhagytak a dáridóval, ha véletlenül arra vezetett az útja és mindenki illedelmesen köszöntötte. A nagy diákoknak is egyenesebbre kanyarodott a járása, ha netán tilosban jártak és valamelyik kisdiák kimondta a varázsszót: „Majd megmondták a tanító néninek!" Azóta a világ nagyot változott. A tanító néni örökre elköltözött. Talán mert már nem is volt rá szükség. Az iskolát lebontották. A falu egyetlen mindenes üzletében már nem árulnak iskolatáskát, irkát meg azt a sok apróságot, amit a diák naponta, az öregebbje meg csak nagyritkán használ. Az iskolával megszűnt a kis könyvtár is, ahonnan a szorgalmasabb tanulók könyveket kölcsönözhettek. „Modernizáltak". Most a kisdiákok, a hatéves gyerekek a szomszéd faluba járnak. Minden reggel busszal viszik őket, akár zuhog az eső, akár mínusz húszfokos a hideg. A másik faluban modern, nagy iskola van. Ott most minden korosztálynak megvan a maga tanterme. A fiatalok inkább odamen-6
