A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-13 / 7. szám
fekvésének köszönhetően nagy szerepet játszott a Lengyelországba irányuló kereskedelemben. Bártfa mindig dicsekedhetett iparosaival, s ahogy megfigyeltem, a város ma sincs híján szakembereknek. Amilyen hozzáértéssel dolgoztak, akarva-akaratlan Mikszáth Kálmán regényeiben és elbeszéléseiben kerestem hasonmásukat, a nagy palóc iró ács, kőműves, bádogos, kőfaragó, betonozó ezermesterei között. A városalapítók tizenkettedik századbeliek, a tatárjárás borzalmai után IV. Béla németeket telepített ide, innen ered a város neve is: Bartfeld. Nagy Lajos tette szabad királyi várossá, Hunyadi János győztes csatát vívott falai alatt, az első magyarországi protestáns zsinatot is itt tartották, és folytathatnám tovább, de aki részletesebben kíváncsi a város történetére, vegye elő Sáros megye monográfiáját, vagy Szombathy Viktor részemről annyiszor idézett könyvét, a kitűnő Szlovákiai utazásokat. Én Bártfa huszadik századi mindennapjainál maradok, akármilyen középkoriasan kondul is a harang a plébániatemplom tornyában. Itt jegyzem meg, hogy a székesegyház tizenegy teljesen ép szárnyas oltára egyedülálló európai művészettörténeti érdekesség. Már csak azért is a jelenben kell megmaradnom, mert ahogy dr. Ján Novotný, a városi nemzeti bizottság titkára elmondotta nekem, a huszonnyolcezer lélekszámúra duzzadt városnak van egy viszonylag óriás cipőgyára, amely ötezernél is több embert foglalkoztat. De az ide tévedő hazai és külföldi kirándulónak nem ez az érdekes, hanem az a kis cipőüzlet az egyik új lakónegyedben, amely leszállított áron kínálja a vevőnek a gyár termékeit. Máig is rejtély számomra, hogyan talál az idegen a viszonylag eldugott helyre? Vezeti az orra, jó a szimatja? A város főtere úgy fest, mint egy hatalmas ugródeszka, amelynek alsó részén ugrásra készen áll a plébániatemplom és a régi városháza, felső részén pedig a műemléknek nyilvánított házak sora. A furcsaság, hogy a megszokottól eltérően itt észak van lefelé s dél felfelé, vagyis egy elég meredek domb oldalára épült a város. A domb a Tapoly folyó völgyére lejt. Sok minden van ezen a téren: néhány élelmiszerüzlet, egy cipő- és mindenes bolt, borozó, büfé, fodrászműhely, presszó és cukrászda, s a jól megszervezett üzlethálózat kiterjed a felszabadulás után épült lakónegyedekre is. Zajos kávéháza is van, estéről estére tömve szórakozni vágyó fiatalokkal, csendesebb étteremmel és szállodai szobákkal, s a Dukla Szállótól nem messze néz a városra ablakaival a hatalmas sportcsarnok, amelyben néhányszor magam is nézője voltam a város jó formában levő kézilabda-csapata játékának. A sportcsarnokon túl, a Poprád felé kanyargó országút mentén található a gondozott, gyepszőnyeges futballpálya és a tavasztól őszig hangos, lelátós stadion, amelyekre ugyanolyan büszkék a város vezetői, mint a fedett uszodára és más létesítményeikre. Május elsejei ünnepség délutánján keveredtem a bekerített stadion közelébe, víztócsákat kerülgetve, sarat taposva, mert a szépnek ígérkező, programdús napot néha itt is elveri az eső, de a hangulat tüzét nem oltotta ki. Zene, büfés és lacikonyhás sátor, minden volt a stadion környékén, én azonban a sarat dagasztó táncra lettem figyelmes, tizenéves fiatalok ropták a táncot, olykor-olykor bolondságosan összekapaszkodva egy tompa tekintetű, hanyagul öltözködő idős emberrel, akinek a sildes sapka keresztben állt a fején. A kis öreg nagyon akarta a táncot és a jókedvet, s ahogy elnéztem a fáradhatatlanul mosolygó táncos buzgóságát, egyik pillanatban arra gondoltam, hogy bizonyára az alkalomra kapott kimenőjének örül, amelyet az aggok háza erre a napra nagylelkűen engedélyezett neki, a másikban meg már Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci-szerü világa elevenedett meg a szemem előtt. Egyébként a május elsejei ünnepségen nagyon szembeötlő volt, hogy a városban sok a fiatal. A múló napok és hetek mindennapján is ezt tapasztaltam. És könnyű volt rá magyarázatot találnom. Bártfa a második világháború után ipari város lett. Valamikori múltjából az országosan ismert vászonszövését emlegették fel. amely fő kereseti forrásnak számított a Tapoly-völgyi városban, most meg a cipőgyári óriáson kívül a nehézgépipari üzem is majdnem háromezer embert foglalkoztat. Az iparosítás duzzasztotta fel a város lélekszámát, ahogy Ján Novotný vnb-titkár elmondotta, az határozta meg lakónegyedeinek lendületes építését, még a családtervező szándékot és a gyermekszaporulatot is. A városi nemzeti bizottság esketötermében egymást érik az esküvők. Főtéri sétáim során a kismamákat ugyancsak kellett kerülgetnem, egyik oldalukon tipegő kisgyermek, a másikon nagyobbacska fiú vagy lányka, a kocsiban meg pólyásbaba. Milyen jó lenne, ha ez a gyermeknemző kedv a dél-szlovákiai tájakra is átragadna! Fiatalítja a főtéri sétányt a város hét általános iskolája, gimnáziuma, közgazdasági szakközépiskolája és öt szaktanintézete. Ez utóbbiak valamelyikének két magyar nemzetiségi lánynövendékével volt szerencsém az utcán megismerkedni. Dél-szlovákiai kisvárosból kerültek Bártfára cipőipari szakmát tanulni. A pompás főtéri látványban az volt számomra a legérdekesebb, hogy a középkori városfalak és bástyák, valamint a középkori eredetű házak övezte' tágas helyen nem talpig feketébe öltözött apácákat, szerzeteseket és zarándokokat láttam, hanem mai eleven életünk szépen, korszerűen öltözködő fiataljait. Nem illettek bele a műemlék rezervátumé város miliőjébe, de így a jó, hiszen a vezetők nem napjaink valóságos életét akarják középkoriasitani, hanem a városmag középkori jellegét kívánják állandósítani, és ez a dicséretes törekvésük olyannyira sikerült, hogy tavaly a műemlékvédelmi és városképi szakterülettel foglalkozó nemzetközi kuratórium egyik magyar tagjának, Entz Gézának a javaslatára, az Európa-szerte ismert hamburgi alapítvány nemzetközi aranyérmével jutalmazta buzgalmukat. Mind a mai napig csupán Leningrád, Chester, Lübeck, Colmar, Dubrovník és Sopron részesült e magas nemzetközi kitüntetésben. Derék elődöké és utódoké lett az aranyérem, amelyet Harald Langberg, a kuratórium elnöke, a koppenhágai Nemzeti Múzeum igazgatója nyújtott át Samuel Horkýnak, a városi nemzeti bizottság elnökének. És még nem szóltam arról, hogy Bártfa fürdőváros is. Itthon és külföldön egyre keresettebb hely. Konyhasós, vastartalmú gyógyforrása igen jótékony hatású. S mivel a városnak gyönyörű vasútállomása már van, és autóbusz-pályaudvarának az építése is befejezés előtt áll, a város vezetői trolibuszok mielőbbi közlekedésbe állításával szeretnék könnyebbé és gyorsabbá tenni az utazást a fürdőig vezető hatkílométeres útszakaszon. Ennyit a nemzetközi elismerésben a dobogó legfelső fokára lépő Bánfáról, amelyet ott-tartózkódásom során visszavágyóan annyira a szívembe zártam. MÁCS JÓZSEF Zs. NAGY LAJOS RENDETLEN NAPLÓ Hóhányók Már két-három napja szakad a hó, de most még a szél is föltámadt és ahogy a rádió jelenti, néhol vihar- sőt orkánerejű, például itt nálunk, a lakótelepen; reggel hat óra óta nézek ki az ablakon a nyolcadik emeletről, egy fia-autóbuszt nem látok, pedig már fél nyolc, előttünk autóbusz-megálló. A megállóban emberek várakoznak dideregve, táncolva, föltürt gallérral, várnak egy negyed- vagy egy félórát, azután hazamennek; olyan a házunk előtti nagy térség, mint valami csatatér szétvert ütközet után, innen is, onnan is, minden buszmegállóról behavazott, összefagyott emberek vánszorognak hazafelé, néha hatalmas hófelhö burkolja be őket, egyesek derékig süppednek a hóbuckákba, mások hanyatt esnek a síkos úttesten, egyszóval: vereség az egész vonalon. Innen a nyolcadik emeletről, a jó meleg szobából elég komikus látványt nyújtanak — egy ideig. Egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy hiszen már nekem is munkába kellene indulnom. No de mi vagyok én: varázsló, mágus, hétmérföldet lépő óriás? Egyedül én jutnék be a belvárosba autóbusz nélkül, gyalog, netán repülve, holott minden polgártársam visszafordul, hazamegy, fölhagyva minden reménynyel? Mi történik akkor, ha nem megyek be? Semmi. Lapunk akkor is megjelenik, hiszen az anyagot már hetekkel ezelőtt nyomdába küldtük, egy hónapra valót, most már a nyomdán és a nyomdászokon múlik, újsággá áll-e össze az egykori újdonság; reméljük, hogy nyomdánkat nem sodorta el az orkánerejű hóvihar ... Hiába jó meleg azonban ez a szoba, hiába szép és komikus a kinti táj és eseménysorozat, immár nem tudok örülni semminek, mert elfogyott a cigarettám, a káröröm sem igazi cigarettafüst nélkül. Ám az is igaz, hogy a legközelebbi bolt, alig száz méternyire van ide, s oda még valódi pergőtűzben is eljuthatnék, csak egy kis akarat kell hozzá. Nagykabátot veszek magamra, a fejemre fölteszem a fiam sapkáját, a nyakam köré sálat tekerek s indulás... Lent az orkánerejű szél hátbatámad, mindenáron ki akarja fújni a lábam alólam, ettől olyan gyorsan futok vagy húsz métert, mint egy válogatott vágtázó, ezután perdülök vagy hatot a saját tengelyem körül, mert hirtelen amolyan „boszorka-szerű" forgószél csap le rám és a hóportól már nem is látok, nem tudom merre van az üzlet, de azért megyek és megyek előre. Csakhamar kiderül, hogy nem „előre" mentem, hanem épp az ellenkező irányba, s most itt vagyok a buszmegálló mellett, ahova már egyáltalán nem akartam jönni és ahová — csodák csodája — hirtelen megérkezik két Ikarus. A két csuklósbusz megérkezett, de tovább már nem mehet a hatalmas hótorlaszoktól, meg kell fordulniok, de hogyan — ez itt a kérdés; közben a buszmegállóra visszaszivárog legalább kétszáz polgártársam, akik nyilván ablakukból vették észre a két busz érkezését. Az első Ikarus vezetője egy vállas, szakállas férfi, ügyesen befarol a buszmegálló mellé, azután fordulna vissza az ellenkező irányba. Fordulna, fordulna, a baj csak az, hogy a busz kerekei egy helyben forognak s mindegyik kerék előtt méternyi magas hóbucka. — Hát ebből így nem lesz semmi, barátaim — kiáltja — ha maguk csak így ámulnak-bámulnak! — Mit csináljunk? — kérdezte e sorok írója, miként az egy hivatalból is kíváncsi emberhez illik. A szakállas buszvezető válaszként egy kecses lapátot nyomott a kezembe és még vagy tizennégyet többi utazni vágyó polgártársam markába; — Tessék, dobálják el a havat! Aztán tolják a buszt, ahogy csak bírják! így is történt: mi tizenöten dobáltuk el a havat a kerekek elől s a mintegy 185 többi polgártársunk tolta a buszt zokszó nélkül. Az orkánerejü szél meg fújta vissza a havat a kerekek alá és tolta vissza a buszt eredeti helyére. De azért mi kétszázan voltunk az erősebbek. Igen ám, csakhogy az Ikarus egy iszonyúan hosszú busz, amikor kitoltuk az úttestre, kiderült, hogy még mindig nem tud megfordulni, az utca szélén egy sereg gépkocsi állt, nem fért tőlük, nem tudott kanyarodni. — Vigyék már tovább ezt a sok tetvet! — kiáltotta a szakállas türelmét vesztve. Tovább toltuk, sőt tényleg vittük őket, mert természetesen valamennyi gépkocsi le volt fékezve. Nagyjából ugyanezt cselekedtük a másik Ikarusszal is, mert hiába könyörögtünk, az első Ikarus nem indult vissza a második nélkül. De utána: micsoda pompás utazás! A két sofőr minden megállón fölvett mindenkit, talán még a sirályokat is fölszedte volna, ha fölkéredzkednek. Meg is érkeztünk a munkába szerencsésen — úgy déli tizenkettő körül 5
