A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-06 / 6. szám

ÖT PERC AZ ÉLET Lóska Lajos új regénye Bizony ráunhattunk már az idők folya­mán sorjázó heroikus háborús regé­nyekre — szerencsére Lóska Lajos: Öt perc az e'fef-je nem ilyen. Nem voltunk hősök is lehetne a címe, ha Rácz Olivér (címben, témában) meg nem előzi. A szerző még a második világháború előtt belépett az irodalomba — de milyen pechesen! Első megjelent regé­nye a vérzivatarban elkallódott — mindössze néhány nyomtatott oldal maradt meg belőle. A világégés után hiába hirdetett, senki sem kopogtatott be hozzá könyve maradék példányával. Rekonstruálni, újraírni meg már nem tudta, vagy nem volt hozzá elég ereje. Lóska Lajos második indulása 1961-re datálódik. Ekkor jelent meg a Turczel Lajos összeállította Szlovákiai magyar elbeszélők című antológiában A kis szeplős című novellája. Az antológi­áról Fábry Zoltán írt bírálatot — A kis szeplős nem nyerte el a tetszését. Bár tudjuk, hogy Fábry Zoltán nem volt tévedhetetlen, kritikája hosszú ideig meghatározta Lóska Lajos írói kibonta­kozását. 1971 -ben jelent meg És mégis felkél a nap című, a hadifogolysorssal foglal­kozó regénye (Dobos László: Messze voltak a csillagokba előzte meg e témá­ban). A müvet kezdetben félreértették, a kritika agyonhallgatta. Pedig „ezt a regényt a valóság írta, Lóska csak elme­séli. Lelkiismeretesen, pontosan, hihe­­tően. A fogolytáborok drótsövénnyel kerített csupasz világában egymás mel­lett él a bűn és a jó cselekedet, a becsület és álvalóság, de ebben a re­gényben mindenki — hadifogoly és őre egyaránt — ember marad. S ez a szerző érdeme. A regényt valami nyers emberi melegség légköre járja át, annak az emberi melegségnek a hulláma, amely mindenütt jelen van, ahol ember él, s aminek a hőforrása az ember vágya az élet után".' 1975-ben megjelent regénye, a Tá­bortűz a Vöröskőn a vörös Fülek zo­máncgyárában játszódik a harmincas évek második felében, cselekménye a vörösköi sztrájkba torkollik... Itt jegy­zem meg, hogy nemrégiben ünnepeltük e híres sztrájk kerek évfordulóját. Az ünnepség egyik fénypontja, de legalábbis méltó kísérője lehetett volna Lóska Lajos regényének második kiadá­sa ... Sajnos, nem figyeltünk eléggé oda, elszalasztottunk egy kitűnő alkal­mat. Bár ilyenformán Lóskának két könyve is napvilágot láthatott volna egyidöben, örüljünk most legalább ennek az egy­nek, az Öt perc az élet- nek, és foglalkoz­zunk vele. Annál is inkább — tegyünk már egyszer és mindenkorra félre min­den Lóskával kapcsolatban divatos fa­­nyalgást —, mert jó ez a második világ­háború utolsó évében játszódó regény. Az iró személyes élményanyaga domi­nál benne, süt át minden lapjáról. Sze­replői egy karpaszományosokból álló zászlóalj legénysége és tisztikara. Egy­két fanatikus Hitler-baráton kívül de­hogy akarnak ők harcolni, hősök lenni. Már miért is akarnának, hiszen ez nem az ő háborújuk, nem az általuk kitűzött célokért folyik. Tűrő és szenvedő ala­nyai ők egy rajtuk elkövetett erőszak­nak. Nekik csak egy vágyuk van: túlélni ezt a szörnyűséget. Ám e kitűzött cél elérése sem könnyű! Bevagonírozzák őket és viszik a vágó­hídra. Jók lesznek golyófogónak, ezt maguk is tudják. A bevetés fenyegető árnyéka (önállóan vagy a németek olda­lán) állandóan körülöttük kisért. Rosszul vannak felfegyverkezve, kiképezve, táp­lálva. A regény főszereplője (tulajdon­képpen az iró alteregója, aki egyes szám első személyben meséli el az eseményeket) például egy hasznavehe­tetlen puska birtokosa (külföldi gyárt­mány, nincs hozzá golyó!). Egyesek a zászlqaljból már sejtik, hogy a háborút a németek lényegében elvesztették, de a főszereplőn kívül ezt nyíltan nem merik bevallani. Kacérkod­nak a szökés, az átállás gondolatával, azután egy-két kivételtől eltekintve (Gé­léi tizedes szökése az idegen hajóra) elgyávulnak, az utolsó pillanatban visz­­szarettennek — és tovább vegetálnak abban a skizofrén állapotban: egysze­­mélyben a fronton tartózkodó (harckép­telen) katonák, és ugyanakkor hazavá­gyó, feleségükre, családjukra gondoló civilek. Folytatják, naponta megvívják csatájukat a létért, a fennmaradásért. Fékezik a nyelvüket, lövészárkokat ás­nak, s mennyi energiájukba kerül, hogy úgy-ahogy tele legyen a hasuk. Élve szeretnének maradni, s lám, mintha a szovjet rata is tudná ezt, miután felderí­ti őket, nem lő rájuk, csak a csukaszür­ke német egyenruhásokat veszi tűz alá. Az oroszok tisztában vannak vele, ho­gyan került sor a dicstelen magyar rész­vételre a háborúban. A zászlóalj többsége nem azonosul a németekkel, amikor a páncélöklökkel való harcra képezik ki őket, szándéko­san ügyetlenkednek, meghiúsítják be­vetésüket. A német egyenruhákba sem hajlandók belebújni, bármilyen érvekkel próbálják őket meggyőzni, mégis ösz­­szezavarodva hallgatják Kákássy hang­szóróból jövő, megadásra, átállásra fel­szólító szavait a túloldalról. Nincsenek itt nagy, látványos csaták, megrázó tragédiák, világraszóló hőstet­tek. Hétköznapi háborúról, hétköznapi KINCSÜNK A NYELV A „feladatok kitöltése" és az „aranyérem hordozója" Sokan és sokszor kételkedtek a nyelv­művelés, nyelvi ismeretterjesztés haté­konyságában, eredményességében. S valóban, úgy tűnik, az ügy megszállott­jai vívják a maguk szélmalomharcát, a nyelvhasználat pedig halad a maga út­ján. Vagy talán nem erről győz meg bennünket a csehszlovákiai magyarok zömének mindennapi beszéde, amely már a legegyszerűbb fogalmak közül is számtalant szlovák szavakkal nevez meg? Hány olyan párbeszédnek lehe­tünk fültanúi, amely jó ha ötven száza­lékban magyar. Optimizmusra sajnos sajtóterméke­ink zömének nyelvhasználata sem ad okot. A keveréknyelvet írásban ugyan nem használjuk, azonban közlésünk számtalan esetben így sem egészen magyar. Ezt a problémát már sokan fölvetették, számtalan előadást hallhat­tunk, még több cikket olvashattunk róla, s hogy mi az eredménye, arról képet kapunk, ha beleolvasunk néhány magyar nyelvű helyi vagy üzemi lapunk­ba. A bennük nyomdafestéket látó szö­vegek nyelvhasználata legjobb esetben is csak szavait tekintve nevezhető ma­gyarnak. Igen, ismét a tükörszerkeze­teknél vagyunk, immár ki tudja hányad­szor. Nem nyugodhatunk azonban bele, hogy a nyomtatott szó tekintélyével hassanak az olyan szerkezetek, mint amilyennel a következő mondat lep meg: „A szervezők a versennyel szeret­nék elősegíteni azoknak a feladatoknak a kitöltését, amelyeket elénk állít a nem­zetközi békeév..." Magyarul a feladatot elvégezzük, telje­sítjük, megoldjuk; kitölteni a folyadékon kívül leginkább a bosszút, az űrlapot vagy valami hasonlót szokás. Egy magyartalan szerkezet miatt ide­gen szemléletet, gondolkodásmódot tükröz ez a mondat is: „A jelenlegi fiatal lövészek kapcsolódnak az olyan lövészek sikereihez, mint ing. Nadráži, Merenica..." A „pripojiť sa" igét megfelelőbb ma­gyar szóval fordítva, a mondat így tehe­tő elfogadhatóbbá: „A jelenlegi fiatal lövészek eredményeikkel csatlakoznak az olyan lövészek sikereihez, mint Nad­ráži mérnöké, Merenicáé ...” Regionális sajtónk magyar-idegen nyelvhasználatának tipikus példája ez a mondat: „Magas elismerést a Szoci­alista munka úttörője kitüntetést kapta Juhász László, a sokéves bányász, vájár, aki a rozsnyói bányaüzemben konkré­tan a Sandovsky részlegen ott állt a SZMB mozgalom születésénél." A „ma­gas elismerés”, a „sokéves bányász” és az „ott állt a születésénél” magyar szavakból álló kapcsolatok ugyan, de valóságtartalmukban, összekapcsolá­suk szokatlan módjában, az általuk tük­rözött szemléletben mégis idegenek. Az ép magyar nyelvérzék számára elfo­gadhatóbbá csupán alaposabb beavat­kozás árán tehető: „Nagy elismerésben részesült, A szocialista munka úttörője kitüntetést kapta Juhász László, a rozs­nyói bányaüzem régi vájára, aki az üzem Sandovsky-részlegén ott volt a szocialistta brigádmozgalom születésé­nél. " A szóban forgó lapokban olyan nem mindennapi furcsaságokkal is találkoz­hatunk, mint amilyenek ebben a mon­datban hökkentik meg a jámbor olva­sót : „Közöttük van pl... Albert Gere, Jozef Kišš, mindketten bányászok, az alsósajói bányaüzem rekordkollektivá­­inak vezetői, Ján Vápeník a gócsaltovói CSSZBSZ Efsz elnöke, aki már 1957-töl sikeresen tölti be a népbírói tisztséget, Ladislav Gažúr üzemlakatos, SZMB aranyjelvényének hordozója..." A mondat jelentésének megértésé­hez tudnunk kell, hogy a „rekordkollek­tíva" nem holmi nagy létszámú kollekti-10

Next

/
Thumbnails
Contents