A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-30 / 5. szám
»MIAN HAnjOTTUK-OnZASTÜK-LATTÜK A cannes-i fesztivál nyitófilmjének, a Kalózoknak jelmeztervezője, a négyszeres Oscar-díjas Anthony Powel már tapasztalatból tudja, hogy kosztümjei — röviddel a bemutató után — divatot teremtenek a „civilek" körében. így történt ez a Tess és az Amadeus színészei számára tervezett kosztümjeivel. Valószínű tehát, hogy erre a sorsra jutnak a XVII. századi spanyol kalózok viselte öltözékek is. tott együtt. Akkor Brasseur apaszerepet alakított. Sophie Marceau pedig a leányaként jelent meg a vásznon. Most férj és feleségként láthatják viszont őket a mozinézők a Pokolraszállás című filmben. Hernádi Gyula: FANTOMAS Hernádi Gyula az utóbbi időben kabótujjából rázza ki rémregényekre utaló címekkel ellátott műveit. Gyanakszom, ezek a címek a magasabb példányszámot és az olvasók táborát hivatottak biztosítani. Nos, akár így van, akár nem, a horrorszéria — a „Hasfelmetsző Jack", a „Drakula”, a „Frankenstein" után — most a „Fantomas"szal folytatódik. Témája a reinkarnáció, az újramegtestesülés. Főhőse maga az író, aki nem tudván leküzdeni pokolian erős, de valószínűleg „lelki eredetű" fejfájását, betéved Remy Miklós pszichiáter magánrendelőjébe. Remy hipnotikus álomba juttatja az írót, elvégzi az analízist és feltárja a „főhős különböző korokból való megfelelőit, megdöbbentő titkokat hoz felszínre az író tudatalattijából. Kitűnő, szinte irigylésre méltó ötlet, nagyszerű hernádis indítás, lebilincselő oldalak. S mindez valószínűen, teljesen hitelesen tálalva, egészen addig a pontig, amíg az író bele nem dolgozza, bele nem montírozza saját, korábbi sikeres filmje forgatókönyv-részleteit („Királyi vadászat") — gondolom, azért, hogy testesebb legyen a mű. Ettől a pillanattól az olvasó némileg becsapottnak érzi magát, az alkotó-írói folyamatot behatóan ismerő író-kritikus meg, miután tetten érte Hernádit, elveszti érdeklődését és bosszankodik. A nagy lehetőség oda van, pocsékba ment. A továbbiakban minden — a sátorban egymást követő — bűvészmutatvány fölösleges, hiszen a turpisság kiderült, a kókler lelepleződött. Hiába a szexis borító, a közel háromszáz oldalas könyv. Ez mit sem változtat azon, hogy a „Fantomas", e kisiklott mű az — ami: blödli. Kár! Vagy talán eleve annak készült? Ardamica Ferenc AZ ARCHAIKUS GÖRÖGORSZÁG „Ha a görög kultúrára gondolunk, szem előtt kell tartanunk azt, hogy az emberek életmódját mindig is környezetünk határozta meg. A hegyláncok borította görög földön csak néhol található termékeny, többnyire kis kiterjedésű síkság. Az ókorban a terület mintegy háromnegyed része műveletlen lehetett, s a termékeny síkságok kivételével a talaj mindenütt köves. Nincs okunk feltételezni, hogy Görögország másképpen festett abban a korban, amellyel könyvünk foglalkozik ... E korban, amikor az egyes közösségek önellátásra kényszerültek, szó sem lehetett róla, hogy felhagyjanak a létfontosságú gabonatermeléssel a földek gazdaságosabb kihasználása érdekében." Azt persze szükségtelen mondanunk, hogy melyik ez a kor, a könyv címe pontosan meghatározza, mert a sorozatban, a jól ismert „A múlt születése" címűben még egy kötet foglalkozik majd az ókori Hellásszal, „A klasszikus Görögország"-gal. De most az i. e. 110O-tól 480-ig terjedő időszakról van szó, a kitűnő szakember-szerző, Alan Johnston legalábbis e két dátum közé határolja be időrendi táblázatát. Aligha véletlen, hogy a sorozatnak, a „Bibliai tájak" mellett, amely már két kiadást ért meg, ez a legnépszerűbb kötete, legalábbis ami a könyv gyors eltűnését illeti a könyvesboltokból a borsos ar (250 forint, illetve 180 korona) ellenére. Az ókori Görögországgal persze más a helyzet, mint a sorozat egyéb köteteinek témáival, hisz az európai olvasó évszázadok óta, egész pontosan a reneszánsz korától fogva, sokat olvasott a civilizáció e bölcsőjéről. Épp ezért sikeresnek mondható „A múlt születése" sorozat köteteinek általában, s e mostani kötetnek különlegesen az a „specialitása", hogy nem ezerszer elhangzott általánosságokat, jó és rossz értelemben vett közhelyeket ismétel újra, hanem egyedi oldalról, nevezetesen az archeológiái kutatások oldaláról közelíti meg a témát. (cselényi) A MEDVEVADÁSZ Szobrot alkotni nagyon könnyű, csak a felesleges részt kell a kőtömbről lehántani! — mondta egy sokoldalú zseni. Amikor japán filmet nézek, ez a mondás mindig eszembe jut. Hogy miért? Mert az az érzésem, hogy ők is úgy vannak a filmcsinálással, hogy az unalmas részeket kihagyják és már kész is a jó film. Nem kerítenek nagy feneket az egyszerű körülmények között élő emberek történetének, akik nem is annyira bölcs mondásaikkal, mint bölcs életvitelükkel tesznek tanúságot a humanitáshoz való hűségükről. Amint a néző előtt világossá válik a cél, amelynek elérése a központi figura (a hős) feladata, azonosul szándékával és ügyét saját ügyének tekinti... Akik látták a magyar tévében A medvevadász című japán filmet, bizonyára egyetértenek velem abban, hogy a film mindvégig izgalommal teli feszültségben tudott tartani bennünket. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, azt is kimondhatjuk, hogy a film cselekménye nem bővelkedett váratlan fordulatokban, még csak azt sem állíthatjuk, hogy Ázsia egzotikumát lovagolták volna meg a hatáskeltés érdekében. Szerintem a film érdekességét, a hősért érzett drukkot, a játék élvezetét olyan erények biztosították, mint a hivatás iránt érzett becsület, emberi magatartás, férfias bátorság, s nem utolsó sorban az embert, állatot és természetet méltán megillető szeretet a medvevadász részéről. A mi, prédára kalkuláló logikánknak szinte zavarbaejtö volt az öreg vadász elhatározása, miszerint: a természeti erők iránti tiszteletből lemond a medve „hasznosításáról", bizonyítván ezzel, hogy a teljes energiáját igénylő akció nem kapzsiságból, hanem a veszély elhárításának érdekében történt. Akik ezt hasonlóan értelmezték, bizonyára embervoltukra büszkébbé váltan álltak fel a készülék mellől. Kovács József ZENÉBE ^ FOGLALT APOTEÓZIS A Szlovák Nemzeti Színház meg az újév beköszöntése előtt remek ünnepi ajándékkal örvendeztette meg az operakedvelőket: közel negyedévszázad után felújította színpadán a zeneirodalom egyik legnagyszerűbb alkotását, Mozart Varázsfuvoláját. Csaknem két évszázad telt el az opera bemutatója, illetve szerzőjének halála óta — Mozart csak néhány hónappal élte túl a bécsi premiert —, s bár sokat fordult azóta a világ sora, ma is mélyen megrendíti a közönséget a látszólag banális történetbe sűrített mély erkölcsi tartalom: a jóság, a tiszta szerelem minden akadályt legyőző harca a sötétség erői ellen, az emberi humánum zenébe foglalt apoteózisa. A rendező Miroslav Fischer képzelete, akárcsak Milan Ferečík díszletei és Helena Bezáková kosztümjei látványos keretet nyújtottak, és a korszerű színpadtechnika fényhatásaival is hozzájárult a tündérmeséi légkör megteremtéséhez. A színház tudta, mivel tartozik Mozart remekének, mind a közreműködőknek, mind az egész együttesnek buzgó odaadásán meglátszott, hogy fokozott ambícióval igyekezett kivívni a megérdemelt sikert. Az első premier szereplői között remek teljesítményt nyújtott Tamina szerepében Ágh Lívia. Hajlékony, gazdagon árnyalt hangja, szép megjelenése, Ígéretes színészi vénája szinte predesztinálták erre a szerepre. Az ugyancsak fiatal Jana Valášková, aki eddig többnyire buffa-szerepekben tűnt fel, most az Éj királynőiéként az operairodalom egyik legnehezebb koloratúr feladatával birkózott meg. Eleinte még kissé elfogódott volt, de a második felvonásbeli áriában már meggyőző erővel és hangjának drámai fokozásával állítja elénk a sötétség királynőjének démoni gyűlöletét. Muzikalitás és stílusérzék jellemezte Oswald Péter Taminóját. Az operairodalom talán legcsodálatosabb basszus-szerepe Sarastro. A második felvonásbeli „Itt bosszú meg nem élhet" kezdetű ária az egész mű szimbólumának tekinthető. Kár hogy az első bemutatón Ondrej Malachovský többrendbeli hamis intonációja zavarólag hatott. Az opera humoros figurája Papageno, és kisebb szerepében Papagéna a nép egyszerű gyermekei, nem hősök, de egyenesek és jólelkűek. Hatásosan, jó színpadi mozgással és biztos énektudással formálta meg őket Szűcs Róbert és Czakó Anna. De a többiek, Monostratos, az udvarhölgyek, a papok, nemtök is elismerésre méltó teljesítményt nyújtottak. A zenei vezetés Viktor Málek kezében volt, aki biztosította a mű szellemének és a partitúra kottáinak hű követését, ám nem ártott volna helyenként kissé több takarékosság a fortisszimókban. A kétszáz éves darab, mindent egybevetve, ma is az újdonság erejével hatott, s a lánglelkű zeneszerző bűvös muzsikája elbájolta derűjével a közönséget. Delmár Gábor 9
