A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-30 / 5. szám

SOLOVIČ DRÁMÁI MAGYARUL Ján Solovič a hetvenes és nyolcvanas évek szlovák drámairodalmának legis­mertebb és legmarkánsabb egyénisége. A Madách Kiadó jóvoltából most a magyar olvasók is megismerkedhetnek művészetével, hiszen a közelmúltban megjelent egy kötet, amely négy drá­máját tartalmazza. A Kemény dió egészére a mindennapi élet gondjai, nehézségei, aktualitása nyomja rá a bélyegét; humánus érzé­sekre hivatkozik. Javítóintézet és a kinti világ konfrontációja ez, s szinte az ab­szurditásig viszi Dominik Háčik rögesz­méjét az intézetis gyermek befogadá­sáról; nem hátrál meg felesége vala­mint anyósa szemrehányásai ellenére sem, mert számára mindennél fonto­sabb az eszme, a cél az álerkölcsökre épülő család elítélő-ledorongoló véle­ményénél. Ez a kisvárosi értelmiségi figura tele van előítéletektől mentes „társadalom- és embernemesítő haj­lammal, de egy kicsit Don Quijoteként küzd nemes céljaiért". Az örökbe fogadott intézetis számára az a legnagyobb elégtétel, amikor rábi­zonyítja „barátjára" saját apja megve­­rését, s ilyenformán megzavarja a kis­polgári „önmagamutogatás" sekélyes­­talmi mivoltát. A család tehát a gyermeknevelés gondját-terhét átruházza az „utcára", ahol esetleg a fiatalok galerikba tömö­rülnek, rettegésben tartják a várost-fa­­lut; viselkedési defektusaik szenvtelen arroganciával párosulnak, s elöbb­­utóbb „kirándulásaik" lebukásba tor­kollnak. Solovič erre a „lecsúszásra", amoralitásra kíván valamennyiünket rá­döbbenteni, hiszen az ifjúságért mind­nyájan felelősek vagyunk: család, isko­la, munkahely egyaránt. Az anya és anyós kezdeti ellenszenve a Kemény dió utolsó jeleneteiben elpárolog, sőt rokonszenv ébred az intézetis iránt, ám az ö szarkazmusa a résztvevőket „ma­ximálisan" letaglózza megleckéztetésé­­vel; .. ez a légkör nem tenne jót a nevelésemnek ...A kicsúcsosodás azonban Háčik apa szavaiban leledzik: .. beverettem a fejemet a saját fiam­mal, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy szülőként nulla vagyok". Mielőtt a bonyodalom túlságosan szövevényessé, estleg erkölcsi kinyilatkozássá válna, az intézetis megszökik Háčik lányával. Az anyós is hátat fordít e bábeli zűrzavar­nak, s bevonul az öregek otthonába. A Kolduskaland története morbidnak és bizarrnak tűnik, talán bizonyos mér­tékben megkonstruáltak is, bár a meg­nyilatkozások közvetlenek, pergő jelle­gűek. Két borbély erőszakkal akarja megszerezni Ignác koldus nyakban hor­dott ereklyéjét, merthogy pénzt szima­tolnak. A gyilkosságra különféle válto­zatokat eszelnek ki, miközben a tervez­­getéskor maguk is megborzongnak, de rossz előjel, hogy mindig akkor zavarják őket a hozzátartozók vagy ügyfelek, amikor már biztos elhatározásra jutnak. A gyilkosság végül elmarad, s mi felsza­badultan nevetünk a „tehetségtelen kontárokon". A félreértések halmozódnak; kicsit sajnáljuk is a két kárvallott borbélyt, amikor elhíresztelt, valótlan szerencse­játéknyereményük a környezet csodála­ta ellenére végül is kellemetlenségben realizálódik, s mi pukkasztó nevetésben törünk ki. A helyzetkomikum lehetősé­geit a nevek (Hólyag, Muslica) is erősí­tik. Érzésem szerint Solovič itt elsősor­ban a játékosságra épít, s talán ezért nem aknázza ki teljesen a komikumban rejlő erkölcsi-eszmei tanulságot. A Meridian Tomáš Benedikje mára eszmény lett: a jellemes, tántoríthatat­lan, tartózkodó, partizánmúltjával so­sem kérkedő, becsületes kommunista típusa. Nincs jól fizetett, magas állása (mozdonyvezető), s gyermekeinek sem kíván kiváltságokat. Ellenpárja dr. Haj­­noš, aki orvosi praxisával visszaélő, megvesztegetésre hajlamos egyén, s nem létező partizánmúltját Benedik se­gítségével bizonyítani is igyekszik. To­máš nyomban felfedezi benne a karri­erista modern típusát, a papírjaival kér­kedő, szájaló, öncsaló nyárspolgárt, az érdemrendekre áhítozó orvost, aki még gyógyítani is elsősorban haszonlesés céljából akar. Tomáš következetessége gyermekei iránti viszonyában is megmutatkozik: az idősebbik diploma nélkül dolgozna egy évig, ha az apa felhasználná isme­retségét, s ugyancsak felvennék a fiata­labbat az egyetemre, de az apa nem hajlandó a megalázkodásra, kilincselés­re. A Meridian Vampilov Júniusi találko­zása című színdarabjára emlékeztet, ahol a főszereplő széttépi egyetemi diplomáját, s a termelésben találja meg igazi énjét; Solovičnál a fiatalabbik Be­nedik fiú jeles érettségi bizonyítvánnyal jelentkezik munkára — legalábbis a következő felvételi vizsgáig. Tomáš hajthatatlan, konok, minden­napjaink hőse. Nem kér segítséget és nem fogad el ellenszolgáltatást. Megta­nít önerőből küzdeni, felemelkedni anélkül, hogy a háttérben bárki is egyengetné az utat, s bár így többszö­rösen nehéz, de legalább megmarad a hit-önbecsülés és az elégtétel. Köny­­nyebb volna úgy, becsületesebb így. Legkevésbé tetszett a Harang torony nélkül című dráma. Véleményem sze­rint a prológus az értetlenséget példáz­za : egy tudós életrajzi adatait, életének legfőbb állomásait felsorolni még akkor is száraz didakticizmusnak tűnik, ha a cselekmény valójában ebből a proló­gusból pattan ki. (Bél Mátyás születésé­nek 300. évfordulójára írta ezt a müvet a szerző.) Bél fia a narrátor szerepében minde­nekelőtt az átmenetet érzékelteti, a cselekmény továbbvitelét, s így némi­képp a görög tragédiákhoz közelít, csak a szentenciákban tér el; míg az antik müvek általános igazságokat rögzíte­nek, addig Solovičnál szubjektív tények, szikár életrajzi adatok, esetleg gyer­mekkori képek bukkannak fel, kicsit idegenül is a történés folyamatához képest. Dialógusai azonban kihegyezettek, pergöek, s bennük van a- vitatkozás szenvedélye is. Képes feszült légkört teremteni, s részleteiben a dráma sok­ban emlékeztet Németh László törté­nelmi tárgyú darabjaira, különösképp a környezetábrázolás terén. A történeti motívumokban-epizódokban — hamis vád, cserbenhagyás, gyűlölködés — ko­runkra ismerhetünk. Gálán Géza és Käfer István fordításai hajlékonyak-gördülékenyek, mondatrit­musuk finoman igazodik a mondaniva­lóhoz és a szituációhoz. Konrád József néhány igealak és vonzat hibájától elte­kintve ugyancsak jól oldotta meg fela­datát. KÖBÖLKÚTI JÓZSEF KINCSŐNK A NYELV Mi is az a savtartalmú üveg? Egy külföldi képtárban megrongáltak egy rendkívül értékes festményt. Az erről szóló tudósításból — egyebek közt — arról is értesültem, hogy a bűncselekmény elkövetőjének sikerült az őröket kijátszania: becsempészett magával a képtárba egy savtartalmú üveget, aztán a savat ráloccsantotta az értékes festményre. Mindebből tehát egyértelműen kiderült, hogy a képet valamilyen sav tette tönkre, csak éppen a savtartalmú üveggel van egy kis baj. Vajon miért? Vizsgáljuk csak meg ezt a kérdést tüzetesebben! A tartalmú melléknév a tartalom fő­névnek a melléknévi származéka, és más -ú, -ü, illetőleg -jú, -jű képzős mellékneveinkhez hasonlóan jelzős kapcsolatokban lehet a jelzőjük mellék­név — például: jó szándékú, hálás szí­vű; főnév — például: borízű, kőszívű; számnév — például: kilencfejü, ne­gyedrendű ; névmás — például: milyen származású, olyan színű. A savtartalmú összetétel esetében a tartalmú mellék­név főnévhez járul, jelentése valamivel bíró, valamivel ellátott. A savtartalmú melléknév tehát önmagában véve nem kifogásolható. A -tartalmú utótagú mel­léknevek elég gyakoriak és megszokot­tak a magyar nyelvben, van például lúgtartalmú, fehérjetartalmú, víztartal­mú, kéntartalmú, gáztartalmú stb. ösz­­szetett melléknevünk. A kérdés most az, milyen főnevek jelzője lehet az ilyen -tartalmú utótagú összetett melléknév. Nézzünk néhány példát: savtartalmú folyadék, kéntartal­mú vegyület, nitrogéntartalmú műtrá­gya, nagy víztartalmú talaj stb. Ha jól figyeltünk, észrevehettük, hogy a -tartal­mú utótaggal jelzett főnév mindig vala­milyen anyagot jelentő főnév — sav, kén, nitrogén, víz —, s hogy a jelzőként használt -tartalmú utótagú összetétel megint csak valamilyen anyag —■ ve­gyület, folyadék, talaj stb. — közelebbi meghatározására szolgál; azt mondja meg, hogy a szóban forgó anyag egy másik anyagot — savat, lúgot, vizet stb. — foglal magában. Itt a kérdéses anyagnak a belső tartalmáról, még pon­tosabban: valamely összetevőjéről van szó. Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy a -tartalmú utótagú összetett mel­léknevek felbonthatók tárgyas szerke­zetté: például a savtartalmú vegyület helyett mondhatjuk ezt is: savat tartal­mazó vegyület; ebben az esetben a két kifejezés pontosan ugyanazt jelenti. Valaki most felvethetné: az üveg is anyagnév, miért ne beszélhetnénk sav­tartalmú üvegről? Nos, ha az üvegről mint alapanyagról volna szó, valóban beszélhetnénk ilyen vagy olyan tartalmú üvegről. Csakhogy mint tudjuk, a ma­gyar nyelvben az üveg főnév az üvegből mint alapanyagból készített tárgyakat is jelentheti, egyebek között például a palackot, a befőttes- vagy orvosságos­­üveget. A festményt megrongáló sze­mély nyilván egy üvegedényt — palac­kot — vitt magával, amelyben sav volt, amely savval volt megtöltve, avagy egy kissé hivatalosan szólva: savat tartal­mazott. Ha most ezt jelzős szerkezettel akarjuk kifejezni, nem mondhatjuk, hogy savtartalmú üveget vitt, hiszen az üveg anyagában benne levő savat nem lehet kiönteni, az illető egy savval meg­töltött üveget, esetleg savat tartalmazó üveget vagy palackot vitt magával, s ebből kiöntötte a savat. Mint már mondtam, nem követünk el hibát, ha a -tartalmú utótagú összetett melléknevet felbontjuk tárgyas szerke­zetté, a savtartalmú jelentheti ugyanazt, mint a savat tartalmazó, de megfordítva ez nem minden esetben van így. Ha nem anyagnév a jelzett szó, akkor a jelzője nem lehet -tartalmú utótagú összetett melléknév. Nem alkothatunk ilyen és hasonló összetételeket: szén­tartalmú zsák, verstartalmú könyv stb. Azt még mondhatjuk a szeneszsákra, hogy szenet tartalmazó zsák, a verses­könyvre, hogy verseket tartalmazó könyv, de tegyük hozzá, hogy az utóbbi szerkezetek mindig amolyan hivatalos, magyarázó jellegűek. MAYER JUDIT 10

Next

/
Thumbnails
Contents