A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-27 / 52. szám
2. Mezemé izgett-mozgott, mondani akart valamit, de meggondolta magát és nem szólt. Alexandra viszont elemében volt, úgy pergett a nyelve, akár egy pletykás vénasszonynak. — Bodrogközből jött a tanító néni... Azt is mondta, hogy az apukája régi jóbarátja a dirinknek, s hogy ők ketten intézték el az áthelyezését... Egyelőre az igazgató bácsiéknál lakik, de megkért minket, hogy szívesen venné, ha valaki tudna szerezni, vagy ajánlani netó albérleti szobát — hadarta el Alexandra egyszuszra. — Hogy te milyen jól informált vagy, Alexandra! — csóválta a fejét az anyja. — És még senki sem talált neki albérletet? — Még nem ... — Ami azt illeti, nem valami tágas az igazgatónk szolgálati lakása, meg hát idős emberek is, nem lehet valami kényelmes a számukra kerülgetni valakit — mondta maga elé Erzsébet, mintha csak hangosan gondolkozna. — Nem bizony — állt fel Mezeiné az asztaltól, s ment lefeküdni. A családban mindig ő feküdt le elsőnek, viszont ő is ébredt fel legkorábban. — Jó éjszakát! — mondta Kiss Ferenc a távozó anyósának. — Aludjon jól, mamácska! — Aligha kell elringatni — felelte Mezeiné fáradtan. Nemsokára Kissék is lefeküdtek. A férfi kényelmesen elnyújtózott az ágyában, s nagyot ásított. — Ez a-jó kis ágyikó minden pénzt megér... BORBÁLA — A tengerparti sem volt kutya. — Eléggé nyikorgott — jegyezte meg a férj epésen. — Menj te, nagyobb széltoló vagy, mint a Bódi! Kiss Ferenc megsimogatta és megcsókolgatta a feleségét, aztán elfordult. Elnehezült a lélegzete, már-már elaludt, de Erzsi hangja felébresztette. — Fenn, az emeleten, az Alexandráé melletti vendégszoba üresen áll, Feri. — Tudom ... — Befogadhatnánk a kis kolléganőt. .. — Micsoda? — Csak arra az időre, amíg nem talál megfelelő albérletet. Hallasz? — Légy észnél, Erzsi I — Észnél vagyok. — Már hogy volnál, mikor ilyen marhaságokat beszélsz. Minek kerülgessünk a lakásunkban valakit, ha nem muszáj. Nem vagyunk mi ráutalva arra a pár koronára. — Nem is a pénzről van szó. Feri. — Hát miről? — Segítségről... — Egy idegent a lakásomba, hogyisne! — dohogott a férfi. — Az ember még el sem szellentheti magát rendesen. Ne találgass. Erzsi, aludj! — Reggel beszélek anyámmal... — Beszélhetsz ... Majd én teszek róla, hogy ne egyezzen bele ... — De, Ferikém, csak ideiglenesen fogadnánk be. hát nem érted!? — Ideiglenesen a diriteknél is ellakhat... Ismerem én az ilyen ideiglenes húzásokat, évekig szokott eltartani. Én nem kerülgetek senkit, ha százszor a kolléganőd, akkor sem... Hiszen még nem is láttad, nem beszéltél vele. hátha egy utálatos, kiállhatatlan teremtés?... Különben csinálj, amit akarsz, engem nem érdekel. — Veszekszel? — Nem. Csak a véleményemet mondtam el. Aludjunk. Holnap nehéz nap vár rám. — Holnap vasárnap, ha nem tudnád. — Nem számit, akkor is sok dolgom lesz. — így szeretsz te engem, Ferikém? — Ennek a témának semmi köze az érzelmeimhez, hogy finoman fejezzem ki magam — felette a férj. s most már minden álmosság kiment a szeméből. — Nézd! Ha idehozod. félreérthetik az emberek. Azt hihetnék rólunk, hogy protekciót akarunk szerezni a lányunknak, pedig neki aztán semmi szüksége nincs protekcióra, jobb matikus. mint én. — Érdekes — ült fel Erzsébet. — Eddig mindig azt hangoztattad, hogy neked nem számít mások véleménye, most meg számít. — Jól tudod, Erzsikém, hogy most nem ez a kérdés lényege, egészen másról van szó ... és mondtam már, hogy hagyj békén a szamárságaiddal, elég a bajom, csinálj, amit akarsz. — Rendben van, nem szóltam semmit — felelte az asszony, azzal durcásan elfordult, s még a takarót is a fejére rántotta. Később megnyugodott, s azzal a gondolattal aludt el. hogy talán mégis a férjének van igaza. Kiss Ferenc korán reggel felkelt és reggeli - zés nélkül elrohant, hogy intézkedjen. Az irodaházba sietett, hogy beszéljen Laczkó József mérnökkel, a főgépesítővei. úgy is lehet mondani, hogy a jobbkezével. Legényember volt, s albérlet híján az irodaház egyik helyiségében hált. Mikor az elnök rányitott, ijedten ült fel az ágyában. Csak akkor vigyorodott el. mikor az álommorzsás szeme felismerte az elnököt. Intőn emelte fel a kezét. — Azért kopoghattál volna, Ferikém! Hátha valami tyúkkal enyelegtem volna éppen most? — Aki nem szégyell idejönni, az előttem sem szégyellte volna magát — mondta az elnök. — Megéred te a pénzed, fene a jó dolgodat! Hanem félre a tréfával... — Már hallottad? — Semmi konkrétumot. Az anyósom motyogott valamit. — Ez a Mihály, ez a Mihály! — csóválta fejét a fiatalember... Szóval a vizsgálat befejeződött, két hét múlva lesz a tárgyalás. — Miről van szó tulajdonképpen ? — Száznyolc malacról. — Szinte hihetetlen — mondta az elnök megrökönyödve. — Hihetetlen, mégis igaz, sajnos — gyújtott rá a mérnök. — Nyilván kíváncsi vagy, miként pattant ki a dolog, mi? Én sem tudom. Egyszerűen kipattant. Sehol semmi, egyszer csak ... szóval bíróság lesz belőle. Kiss Ferenc faképnél hagyta a fiatal mérnököt és az irodájába sietett. Nyomban felhívta telefonon Bányász Mihályt azzal, hogy rögtön jöjjön be az irodába. Negyedóra sem telt el és Bányász Mihály belépett az irodába. — Jó reggelt! — köszönt csendesen, lesütött szemmel. Némi bűntudat is lappangott a hangjában. Kiss Ferenc hosszan, hallgatagon nézte a barátját, aki ideges mozdulatokkal vette elő a cigarettáját és rágyújtott. A világért sem emelte volna fel a tekintetét. — No, ülj le, Mihály! Bányász zavartan kereste a széket, pedig volt ott elég. végül leült, s lógatta a fejét, akár a fáradt ló. — Mi a jóistent csináltál. Mihály? — Elment a jóeszem, Feri — felelte Bányász csendesen. — Egyedül manipuláltál a malacokkal? — Már hogy lehetne azt egyedül csinálni, Feri? Gondolkozz egy kicsit! — Én gondolkozzam, Mihály, én, istenit a fajtádnak!? Neked kellett volna gondolkoznod, amikor olyan ökörségre adtad azt a hülye fejedet! — emelte fel a hangját az elnök. — Velem ne kiabálj, hallod-e! — Hát kivel kiabáljak? Talán a faluvégi pléhkrisztussal? ... Annak ugyan beszélhetnék ... Kivel mesterkedtél? — Kivel, kivel... hát a két fiaztatóval... a Borka Dezsővel, meg a Szabó Gazsival. Hármasban csináltuk... — így bízhattam és bennetek... — mondta az elnök maga elé. bólogatva. — így bízhattam... — Talán az is volt a baj, hogy túlságosan megbíztál bennünk. Ha jobban a körmünkre nézel, és rendszeresen, soha nem fordult volna elő — felelte Bányász Mihály némi szemrehányó Ízzel a hangjában. — Nem sül ki a szemed, Mihály!?... — pattant fel az elnök. — A végén még én leszek a bűnös azért, amit ti hárman elkövettetek? — Én azt nem állítom, Feri. csupán megjegyeztem, hogy azért te is ludas vagy a dologban. — Hát persze, miért is ne! Legkönnyebb a felelősséget a más nyakába varrni, igaz, Mihály!? — Te szeded az elnöki fizetést... — Idefigyelj. Mihály! Engem te ne leckéztess és ne hergelj fel, mert...! — ordította az elnök magából kikelve, elvörösödve. — Ha tudni akarod, a te fizetésed átlagosan havi ötszáznegyven koronával több volt az utolsó két évben, mint az enyém. Nem hiszed ?... Gyere nézd meg, itt van, fehéren feketével! Bányász Mihály szégyenkezve sütötte le a szemét. — Ne haragudj, nem akartalak megsérteni ... — A családod tudott róla? — kérdezte az elnök később lecsillapodva. — Tudott vagy nem tudott!? — Nem ... — Hát akkor mire kellett a pénz, talán kurvákra? — Kellett. — De mire? — Kártyára ... — nyögte ki Bányász sokára. — Kártyára!? — kapta fel a fejét az elnök meglepetten. — Te kártyázol?... Hol. kikkel? — Szombat esténként a Szabó Karcsi pincéjében ... rendszeresen ... és elég nagyban ... és soha nem megy a lapom, mindig veszítek ... Hát ez a helyzet. Feri. Az elnök rágyújtott. Megbotránkozva ingatta a fejét. — Nagy marha vagy te, Mihály... A kártya miatt ilyesmire adni a fejedet. Okosabb embernek hittelek. — Mit csináljak, ha ez a szenvedélyem? — Szenvedélyem, szenvedélyem ... Időben abba kellett volna hagynod. — Könnyű azt mondani, Feri, az a legkönnyebb — mondta Bányász megvert kutyaként lapítva, majd mélyet sóhajtott. — 14
