A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-27 / 52. szám
fi PILLfififiT A Szenei Molnár Albert Napok idején már harmadszor volt alkalmam testközelből figyelni, hogyan válogatja össze kiállítása anyagát a felvételeiről lapunkban is ismert Kontár Gyula. Képeivel mondja el véleményét a világról, ezt szóban nem ismétli. A vele készített beszélgetés a fotóriporter kalandjait elveníti fel. Nagy a sürgés-forgás a Kontár család otthonában, amikor becsöngetek. A másnapi kiállítás sikeréhez mindenki hozzájárul valamivel. Fekete-fehér nagyítások, színes falinaptárak, képeslapsorozatok, gyermekleporellók nyújtóznak az asztalokon, székeken, fotelokon. Ibolya, a legkisebb lány, címet ad és társítja a felvételeket. Katalin fel-felpillantva három-öt lépés távolságból figyelve minősít és kritizál, Hozzáértéssel: az elmúlt iskolaévben fejezte be a Somorjai (Šamorín) Művészeti Népiskola képzőművészeti tagozatát. Zsuzsa, a fotóművész felesége most éppen az üvegtáblákat mossa ragyogó tisztára. Gyula a képeket illeszti keretbe. Vagyis csak illesztené, mert elfogy a szalagragasztó. Ez az én szerencsém, így pihenni kénytelen a mester. Kávéval frissítjük magunkat és az emlékeket. — Hány éve is ismerjük egymást? — fordul felém két korty között? — Már legalább tíz — saccolok tétován. — Körülbelül 1974 táján kezdtem ismét a Hétben publikálni. A jó öreg Neumann Jánossal jártuk az országot. Fenét volt öreg. Sok fiatal nem mozog olyan fürgén, mint ö. Láttam, amint frisseségét, fiatalságát bizonyítandó helyből, kétlábbal felugrott a dohányzóasztalra. Halálakor derült csak ki, hogy akkor már rég elmúlt hetvenéves. Vérbeli riporter volt. Ha kétszer kidobták, harmadszor is visszament. Vele együtt készítetÄ) m V ■-ím tem a Hét számára a színészeket bemutató sorozatot. Az utóbbi tíz év alatt bontakozott ki igazán Kontár Gyula fotóművészi tehetsége. A Csehszlovák Sajtóiroda, amelynek munkatársa, jó hírét öregbítik az ö felvételei. A közkedvelt nagyméretű színes falinaptárakon láthatjuk viszont a kutyákról készített sorozatát. A macskákat bemutató sorozat a következő évben kerül forgalomba. — Ugyanez képeslapon is megjelent, már kapható. Amikor ezeket fényképeztem az sem lett volna csoda, ha álmomban is nyávogást és ugatást hallok. A kutyák jó barátaim voltak, A macskák nem hódítottak meg. Haszontalan szépségük, lusta bájuk nem vonzott. — A sorozat mégis sikerült. Az állatokhoz való kötődésed egyéb felvételeiden is látható. Nemcsak a Hétben megjelent képekre SZ€R€UT)€S€ gondolok, hanem arra a két gyermekleporellóra is, amely egy évvel ezelőtt került a könyvesboltokba. Az egyiken a háziállatokat, a másikon a víziszárnyasokat mutatod be. Miért? — Azért, hogy a gyerekek megismerjék. Gyerekkoromban a háziállalt a ház körül élt. Manapság a legtöbb falusi udvarban csak tyúkot találni. — De azért libát és kacsát is fényképeztél. — A liba kezes jószág, de a kacsát fekete zsineggel kötöttem meg, mert folyton kiúszott a képből. — A felvételen nem látszik a trükk, a vjz gyönyörű kék, a kacsa szép fehér... — Az anyakoca pedig rózsaszín, a szőrzete fehéren csillogó, kilenc malaca vígan szaladgál körülötte a zöld fűben. Ez van a képen. Hogy mi volt a valóság, azt csak a szarvai (Rohovce) állami gazdaság állatgondozói és én tudom. Sokan vigyázták, míg egy helyben maradt és sok sampont elhasználtunk, mire eredeti színű lett. — Szerencsére a füvet nem kellett festeni. A szamár házaspár is eredeti környezetében látható. — Azokat a gútai (Kolárovo) tanyák egyikén fényképeztem. Három napomba és némi pénzembe került a fotózás. A gazdájuk szófukar ember, nem kereste a társaságomat, sem a nyilvánosságot, nehezen bukkantam a nyomára. Végre egy kocsmában találkoztunk. Előbb éhes volt, majd szomjas, azután a cigarettája fogyott el. Beszélgettünk, beszélgettünk. Már alkonyodott, de a szamarat még nem láttam. Másnap autóba ültünk és neki a vég nélküli tanyavilágnak. Mentünk, mentünk, az út elfogyott a kerék alól. gyalog folytattuk az állatok keresését. Mert a csacsik csak úgy szabadon csatangoltak. Harmadnapra meglett minden. Még egy fiúcska is került, aki mindenáron meg akarta lovagolni a szamarat. Bőgött a szamár és bőgött a gyerek, mire le tudott pottyanni. Szarvához kötődik a borjús kalandom. A képen két kisboci borjúmód bámul a lencsébe. Igen, mert előtte jól kifutották magukat és megfuttattak minket is. Az istállóban menni is alig tudtak. Bezzeg amikor kijutottak a szabadba! — Gyönyörű ez a gyöngytyúk! Még a piros kis nyelve is látszik, amint rikácsol. — Persze hogy rikácsol, hiszen meg volt kötve. Zöld zsineggel, az beolvadt a fűbe. — És a kecske? Azt hogy szelídítetted lencsevégre? — Beengedtem a napraforgó táblába, utána nyugton maradt. — Az állatkerti látogatás című leporellód hamarosan megjelenik. Hol gyűjtötted hozzá az anyagot? — Ez idén is és tavaly is egy-egy hetet töltöttem fényképezéssel a Dvúr Králővé-i Safari Parkban. A ragadozók ketrecébe is bementem, hogyan nézne ki a felvétel, ha rácsok takarnák az állatokat? Éppen a krokodilusnál időztem. Békésen szunyókált, hagyta magát fényképezni jobbról is balról is. Azt hittem teljesen ártalmatlan. Te már láttál krokodilust ugorni ? Ugye hogy nem ? Én sem! 12
