A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA A legendák országa Amerika felfedezésének — kegyetlen mészárlásokkal és véres háborúkkal teli — történetében csupán epizód volt annak a csodálatos, képzelet szülte birodalomnak a keresése, amelyet „királyáról", az aranyporral behintett emberről mindenki csak El Doradónak hívott a spanyol hódítók között. Mégis jelképesnek érzem ennek a legendás országnak a keresését, hiszen nemcsak szemlélteti, hanem magába süríti mindazt, ami a spanyol conquistadorokra oly jellemző volt: a kapzsiságot, a vagyon és a hatalom utáni fanatikus sóvárgást, a vakmerőséget, az alattomosságot, de az elszántságot és ä csökönyös kitartást is, azokat a tulajdonságokat és képességeket, amelyek nélkül Cortez aligha kényszeríthette volna térdre az aztékok ragyogó birodalmát, s Pizarro sem tudta volna meghódítani az inkák hatalmas országát. De El Dorado keresése azért is jelképes, mert jól érzékelteti a hódítók telhetetlenségét: a spanyolok maguk sem tudták már, mekkora területet vettek birtokba, s nemcsak lakatlan, őserdőkkel borított földeket, hanem gazdag, aranyban és drágakövekben dúskáló városokat és királyságokat, s mindez nem volt elég, újabb és újabb hódításokról és kincsekről ábrándoztak, amelyek meghozzák számukra a hírnevet és a távoli Spanyolországban élő uralkodójuk kegyét, hogy egy nap majd az új birodalom alkirályaként (de valójában teljhatalmú uraként) ébredhessenek fel. E cél elérése érdekében nem riadtak vissza még a legsötétebb gaztettek elkövetésétől sem: halomra gyilkolták a bennszülötteket, s nem kegyelmeztek még a gyermekeknek és az asszonyoknak sem, de ha érdekük úgy kívánta, ugyanolyan gátlástalanul eltették láb alól harcostársaikat is, mert az összerablott kincseken és főképpen a hatalmon nem szívesen osztozkodtak. A titokzatos „arany-ember" Az arannyal beszórt ember (spanyolul: El Hombre Dorado) történetét — a bennszülöttek elbeszélése nyomán — lépten-nyomon mesélték egymásnak a spanyolok. E szerint létezik valahol egy ország, ahol annyi az arany és a drágakincs, hogy az új uralkodó beiktatásakor két kézzel szórhatják egy mélységes tó fenekére, s akkor is marad belőle rengeteg. A szertartás során magára a királyra is bőven hull az arany, mivel ott az a szokás, hogy a megválasztandó uralkodót (aki egyben a legfontosabb vallási személyiség is) bekenik valamilyen ragacsos anyaggal és aranyport fújnak rá. A ceremónia záróakkordjaként a király a „szent tó" vizében lemossa magáról a drága cicomát. (Voltak, akik úgy tudták, hogy a király minden nap elvégzi ezt a műveletet, s mondanom sem kell: ezeknek szívesebben hittek ...) A történetnek azonban két apró szépséghibája volt; egyrészt senki sem tudta, merre is kell azt az El Doradót keresni, elvégre mélyvizü tó meg sudártermetű indiánus sokfelé akadhat Amerikában; másrészt — s ez csak jóval később derült ki — az a bizonyos ceremónia akkortájt már kiment a divatból. Mert kétségtelenül létezett egy indián törzs — muiscáknak nevezték őket —, amelynek tagjai a fentebb leírt módon iktatták be új főnöküket, de őket még jóval azelőtt, hogy a spanyolok Amerika földjére léptek egy másik törzs tagjai leigázták, így értelemszerűen saját uralkodójuk sem lehetett már. (Némely történész szerint a muiscáknak különben is olyan kevés aranyuk volt, hogy a szertartáshoz szükséges aranyport is vásárolniuk kellett.) Három dudás egy csárdában Az 1530-as években általánossá vált az a vélemény, hogy a legendás El Doradót valahol a mai Kolumbia és Venezuela területén kell keresni. Ez már csak azért is kézenfekvőnek látszott, mert fehér ember azon a vidéken még nem járt, tehát az indiánok tudhattak valamiről... Az talán fel sem vetődött a kapzsi hódítókban, hogy a bennszülöttek időközben felismerték, mi az, ami a spanyolokat leginkább érdekli, s a valóságot igyekeztek úgy kiszínezni, hogy a fehéreknek kedvük támadjon azonnal felkerekedni és birtokba venni a mesés kincseket ígérő országot. Persze az efféle ravaszkodással csak ideig-óráig tartották távol maguktól őket, mert alig ment el az egyik csapat, jött a következő, az előzőnél is kapzsibb és vakmerőbb. 1535-ben gyakorlatilag befejeződött az Inka Birodalom — a mai Equador és Peru — spanyol meghódítása, az inkáktól összerabolt arany elhajózott Európába vagy szétosztódott, a könnyű meggazdagodás reményében ideérkezett új kalandoroknak pedig szomorúan kellett rádöbbenniük, hogy elkéstek. Persze a korábban jöttek többsége sem lehetett nagyon elégedett, Pizarro gondosan ügyelt rá, hogy a kincsek nagyobb része az ö tulajdonába kerüljön. Alvezérei — kisebbnagyobb hordák élén — szétrajzottak minden irányban, hogy újabb gazdag királyságokat találjanak és hódítsanak meg. Egyikük, Sebastian de Belalcazar — Nicaragua meghódítója — hallott valamit El Doradoról, s úgy döntött, hogy megkeresi. Quitoból indult északi irányban, s fárasztó, veszélyekkel teli utazás — vagy inkább bolyongás — után elvergödött egészen az Orinoco folyam völgyébe. Itt éltek az akkor már leigázott muiscák, de aranyat és más kincseket Belalcazar nem talált náluk. Talált viszont egyebet, s ettől végképp elveszítette a kedvét. Az történt ugyanis, hogy néhány héttel az ő megérkezése előtt behatolt az említett területre egy másik spanyol csapat Hernan Perez de Quesada vezényletével, s nem mondhatni, hogy túlságosan szívélyesen fogadta volna az újonnan érkezőket, még ha azok történetesen szintén spanyolok voltak. Quesada és csapata az Atlanti-óceán panamai-kolumbiai partvidéke felől hatolt át a hegyvidékes, őserdőkkel borított terepen, s már nagyon elege volt a cölöpházakban, illetve a magas fákon épült fészkekben lakó bennszülöttekből, akik ráadásul fúvócsövekből mérgezett hegyű nyílvesszőket is lövöldöztek rájuk. A hemzsegő csúszómászók, a maláriát és más trópusi nyavalyákat terjesztő szúnyogok és rovarok sem tették derűsebbé a társaságot, s nagyon megörültek, amikor végre a remélt helyre megérkeztek. De a jókedvük hamar elpárolgott, amint rádöbbentek, hogy ez a nyomorúságos vidék nem El Dorado. Nem lehet csodálkozni ezek után, hogy Belalcazar embereit majd hogy nem kardélre hányták. Végül tárgyalásokra került sor, de mielőtt még megegyeztek volna, egy újabb sereg bukkant fel a környéken. A csapat kizárólag német zsoldosokból állt, vezetőjük is egy német kalandor: Nikolaus Federmann volt. Ezt az expedíciót az augsburgi Welser és a konstanzi Ehinger bankház pénzelte. A német bankárok annak idején anyagilag támogatták V. Károly német-római császárt és spanyol királyt, s mivel az adósnak nem állt módjában a kölcsönöket visszafizetni, azt a megoldást választotta, hogy engedélyezi a németeknek: kedvükre nyerészkedjenek a mesés kincsek földjén. Federmann csapata a venezuelai partvidék felöl hatolt be a muiscák földjére, hasonló céllal mint a spanyolok. A konfliktus elkerülhetetlennek látszott, végül azonban sikerült békésen megegyezniük: Federmann váltságdíjat kapott és visszavonult az Atlanti-óceán partjára; Belalcazar a mai Kolumbia területén fekvő Popayan tartomány kormányzója lett, Quesada pedig a Cundinamarca nevű terület urának tette meg magát. Ma már nagyon nehéz eldönteni, mit is találtak valójában a spanyolok ezen a tájon. Maga Quesada azt állította, hogy amikor felfedezte Cundinamarcát, egy fejlett agrárkultúrájú kétmilliós népet talált ott, templomaikban, házaikban sok aranytárgy volt felhalmozva. Nem kétséges, hogy a gyorsfolyású hegyifolyók aranyrögöket is görgettek, de a rengeteg aranyholmiról szóló történet minden bizonnyal túlzás volt. Ezt már csak az is igazolja, hogy maga Quesada még több évtizeden át hasztalan próbálkozott azzal, hogy rábukkanjon El Dorado országára. Egy angol, aki nem adta fel a reményt A német bankárok még néhányszor megpróbálkoztak a nyomára bukkanni a mesés kincsek birodalmának, de 1546-ban végérvényesen letettek róla (s egyúttal arról is, hogy Károly császár valaha is visszafizeti a kölcsönkért összeget). Az 1500-as évek második felében a spanyol és portugál hajók mellett egyre nagyobb számban jelentek meg az angol flotta képviselői is az amerikai partok mentén. A Karib-tenger-i szigetvilágban például már egészen otthonosan mozogtak, gyakran fogtak el és raboltak ki gazdag rakománnyal felpakolt spanyol hajókat, de olykor egy-egy kisebb szigetet is megtámadtak és ott kincseket zsákmányoltak. Egy ilyen rajtaütés alkalmával Trinidad sziget spanyol kormányzója elfecsegte fogvatartójának, sir Walter Raleigh-nek, hogy van itt valahol a dél-amerikai szárazföldön, nem is nagyon messze egy gazdag, mesés kincsekben bővelkedő ország, amelyet egyszerűen El Doradónak hívnak. Meglehet, a derék spanyol nem is félelmében, hanem ravaszságból „kottyantotta ki" a nagy titkot, hogy mihamarabb megszabaduljon kellemetlen látogatójától, de bárhogy is történt a dolog, a közlés felkeltette az angol kíváncsiságát. Egyik kapitányát útnak is eresztette, hogy keresse meg a nevezetes tavat és a partján elterülő várost (amelyet a bennszülöttek Manoának hívtak). A megbízott azzal a hírrel tért vissza, hogy bár a keresett tavat és a várost nem sikerült megtalálnia, de tudja melyik út vezet oda. Raleighnek ennyi elég is volt. Vissza kellett térnie Angliába, ráadásul anyagilag sem állt valami jól, ezért úgy határozott, hogy El Dorado felkutatását egy későbbi időpontra halasztja. Persze addig sem töltötte tétlenül az időt: megelőlegezve, magának a felfedezés dicsőségét könyvet írt A nagy, gazdag és szépséges Guayana birodalom felfedezésé-rö\, amelyben részletesen leírta a legendás országot, s persze az aranyporral behintett férfiról sem feledkezett meg, csak éppen kiszínezte a dolgot: a derék császár nem trónralépésekor szóratja magára az aranyat, hanem épp akkor, amikor kedve szottyan rá, s a dolgot még kellemesebbé teszi azzal, hogy közben leghűségesebb alattvalóival féktelenül dorbézol, így az aranyból másoknak is bőven jut. Raleigh beszámol a környéken élő fejetlen emberekről is, akik a mellükön viselik az arcukat. Ilyen lényeket az ókori szerzők is látni véltek — igaz, ők Afrikában —, így semmi kivetnivaló nincs abban, hogy Amerikában is léteznek. Európában hitték is meg nem is Raleigh meséjét, mindenesetre Angliában nem sokat adtak a szavára, mert kegyvesztett left. Élete vége felé újból felkerekedett, hogy megtalálja azt az országot, amelyről korábban olyan részletesen beszámolt, de a venezuelai partoknál konfliktusba keveredett a spanyolokkal, akik emiatt az angol királynál is tiltakoztak. I. Jakab király mindenek fölött szerette a békességet, ezért sir Walter Raleigh-t árulás vádjával halálra ítélték és 1618-ban lefejezték. Raleigh halálával El Dorado létezésének lehetősége is végérvényesen szertefoszlott, de maga a fogalom fennmaradt, mintegy szimbólumaként az elérhetetlen, csodálatos kincsekkel teli mesebeli országnak és a reménytelen emberi sóvárgásnak. LACZA TIHAMÉR 16
