A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
NYIKOLAJ OSZTROVSZKIJ iskola, akkor mutatkozik meg a befektetett munka eredménye. Ha valami nem sikerül, az nagyon rossz érzés. Felfigyeltek rám, évente a Slovkoncert szervezésében 30—40 koncerten szerepelek. Az ezévi moszkvai Csajkovszkij-verseny — amely az egyik legnevesebb nemzetközi verseny — után válaszút elé kerültem. Tudatosítottam, hogy a zenét nem elég érezni, érteni is kell. Eddig szépen és jól akartam játszani, de a belső tartalom és a miértek ezután jöttek. Gondolkodom, mélyebbre megyek a zene megismerésében. — Ez a játékodon is észrevehető ? — Már a kritika is észrevette, de az idei — október 9—19-ig tartó —. 37. Viotti Nemzetközi Zongoraversenyen az olaszországi Vercelliben megszerzett második díj megerősítette elhatározásom jogosságát. Bizonyítottam, elsősorban magam előtt. Kijutottam a hullámvölgyből. Zene nélkül nem is tudom elképzelni az életemet. Fogalmam sincs, mit kezdenék nélküle. Egy előadóművésznek mindig bizonyítania kell, mindig mást játszik, mindig van közönség, és ez elég nagy felelősség. — Élvezettel dolgozol? — Csakis! — Melyik zenetörténeti korszakot szereted a legjobban ? — Annak ellenére, hogy megvannak a kedvenc zeneszerzőim (Beethoven, Liszt, Brahms, Bartók, Prokofjev) nincs kedvenc korszakom. Minden jó zenét szeretek hallgatni vagy játszani. — Legkedvesebb darabod van ? — Van: Liszt Ferenc h-moll szonátája. — Ez az. amit akkor játszottál el, amikor csak magadnak játszol? — Igen, és éppúgy ezt, amikor már nagyon fáradt vagyok. Nagyobb lélegzetű müveket szeretek játszani, szonátát, zongoraciklust, zongoraversenyt. Különben jobban szeretek zenekarral játszani, együtt zenélni, valakivel megosztani azt az örömöt, amit egy mű előadása közben érzek. A közös műnké izgalmasabb, érdekesebb, de nagyobb felelősség is. — Példakép? — Van, sok, de Kocsis Zoltán talán a legnagyobb. Az ö koncertjeihez fűződnek a legszebb élményeim. — Mennyit gyakorolsz? — Napi öt-hat órát, persze a körülményektől függően. Ha utazással töltöm az időt, akkor nem jut annyi idő a gyakorlásra, de ezt behozom máskor. — Mint hangversenylátogató hogyan hallgatod a koncerteket? — Nem csak a zenét, mint művészetet hallgatom, keresem az előadóművész gondolatait, próbálom megérteni a műről alkotott nézetét. Szvjatoszlav Richter mondta egyszer, hogy egy zenésznél nagyon fontos a zeneszerző és a darab iránti tisztelet. — Ha már itt tartunk, mit tudnál ajánlani. hogyan kellene megnyitni a fiatalok útját a komoly zene felé? — Bizonyos zenei felkészültség kell ahhoz, hogy valaki megszeresse a zenét. Ebben segít az is, ha a hangverseny előtt el tud olvasni valamit a zeneszerzőről vagy magárbl a műről, amit hallani fog — sok az irodalom hozzá, nem probléma beszerezni. — A zenén kívül mi érdekel még ? — A többi művészet, főleg a film. No meg a sport, szívesen játszom asztaliteniszt, és szeretek sakkozni is. Mivel hivatásomnál fogva elég sokat vagyok egyedül — utazás, gyakorlás — a szabadidőmet szívesen töltöm a barátaimmal, ismerőseimmel. Szeretem a társaságot, zenész társaimmal jól megértjük egymást, a szabadidőnket együtt töltjük. • — Nem zavar, hogy egyben vetélytársak is? — Én nem állítom, hogy nincs köztünk rivalitás, de ez a zene természete, az kerül a pódiumra, aki jobb. A legnagyobb vetélytársaim voltak eddig a legjobb barátaim is. Meghallgatjuk egymás nézetét, segítjük egymást véleménycserével. — Most végzed az utolsó évfolyamot, véget érnek a diákévek, nem is a ..gondtalan diákévek", mert a ti pályátokon állandóan a figyelem központjában kell lennetek, de mégis merőben megváltozik az életed. Hogyan képzeled a jövőt? — Szeretnék mindent jobban csinálni, mint eddig. Egy előadóművész kell hogy sikert érjen el, hiszen azért megy ki a pódiumra, hogy meghallgassák, és reméli, hogy játéka, előadása tetszik is. Ez jelenti a sikert és ezen az úton haladni a cél. Azt hiszem, ez a pálya természetes velejárója. Szeretnék sokat játszani és idővel, ha úgy érzem, hogy van elég tudásom átadni, akkor tanítani. Egyelőre még magam szeretnék tanulni és koncertezni. HRITZ JÚLIA Fotó: Prandl S. és archív Portréja egyike a legérdekesebbeknek. Neki nem került megerőltetésébe a regényhez való anyag „becserkészése", hiszen kész regény volt az élete, csak művészi formába kellett öntenie. Nevét egyetlen regény őrzi (bár irt egy másikat is). Az acélt megedzik c. könyv, amely közkézen forog. Ki volt Osztrovszkij ? Olyan ember, akit a szovjethatalom emelt a fényre s edzett hajlít - hatatlanná. Eszmék és gondolatok rétegei rakódtak le benne, egyengetve világlátását. Az eszmét azonban a valóság nyers és hősi lendülete vonta sugárzásába. Gyerekember volt még, alig múlt 14 esztendős. amikor belekóstolt a mozgalmas életbe. Ott küzdött az ukrajnai frontszakaszon, lőszert hordott a vöröskatonáknak és földerítő szolgálatot teljesített. Amit látott, tapasztalt elég volt egész életére, a küzdelmek, események minden kis mozzanata megtapadt lelkében. Gyűlölte a kegyetlenkedő fehérgárdistákat, elkötelezte magát a bolsevikoknak. Tizenhat éves korában ténylegesen is vöröskatona lett. Előbb a legkiválóbb harcosokat egyesítő Grigorij Kotovszkij-hadosztályban teljesített szolgálatot, később átkerült a Bugyonnij vezette hírneves Első Lovashadseregbe. Az ifjú Osztrovszkij a legbátrabb katonák közé tartozott, többször került halálos veszedelembe, de mindig „kivágta magát". 1920-ban azonban olyan súlyos sebet kapott, hogy ott kellett hagynia a frontot, bajtársait. Fölgyógyulása után egy pillanatig sem tétlenkedett. Tudta, talpra kell állítani az országot. s ebből neki is ki kell vennie a részét. Belevetette magát a munkába. Előbb a kijevi vasúti főműhelyben szolgálta hazáját, majd részt vállalt a Kijev-kömyéki keskenynyomtávú vasút fölépítésében. Nem kímélte magát; megbetegedett, tífuszt kapott. Bár kilábalt a tífuszból, többé nem nyerte vissza egészségét. Egy ideig szellemi munkát végzett, tanította a fiatal kommunistákat, marxista köröket vezetett, részt vállalt a Komszomol munkájában. Betegsége azonban egyre jobban elhatalmasodott, ízületei megmerevedtek, gátolták a mozgásban. Végül szeme világát is elvesztette. De Nyikolaj Osztrovszkijt nem olyan fából faragták, hogy föladja a küzdelmet. A kínzó fájdalmak s a vakság sem vette el az életkedvét, így is szolgálni akarta népét. Elhatározta. könyvet ír, papírra veti élményeit, emlékeit, hogy tanulságul szolgálhasson másoknak. Hozzálátott Az acélt megedzik című regényének megírásához, amelynek hőse, Pavel Korcsagin — az író alteregója — nemzedékek példaképe lett. Nagy nehézségek árán irta könyvét. Kezdetben kemény papírból kivágott sorvezető segítségével dolgozott, majd amikor már az ujjait sem tudta használni, tollba mondta gondolatait. Nemcsak regénye megírásáért kellett küzdenie — életéért is: „Már három éve harcolok az életért — írta egyik barátjának. — Ha bensőmben nem gyökereznék oly mélyen a törvény: harcolni az utolsó lehetőségig — már régen főbe lőttem volna magamat ... Csakhogy mi, az olyan emberek, mint én, akik oly esztelenül szeretik az életet, ezt a harcot, ezt a munkát, az új, más, jobb világért, mi akiknek kinyílt a szemük és megláttuk az életet a maga teljességében, nem távozhatunk, míg akárcsak egy óránk is van hátra ..." Regényének első részét 1932-ben fejezte be s a Molodaja Gvargyija (Ifjú Gárda) című folyóirat jelentette meg. Új író és a dolgozók figyelmét lekötő új regény született. Az acélt megedzik főhősének sorsát saját életéről mintázta. A regényében azok az események ismétlődnek meg, amelyeket Osztrovszkij is átélt gyermekségétől kezdve a forradalmon és a polgárháborún át — az újjáépítésig. Küzdelmek, csalódások, betegségek, vágyak és elképzelések jelennek meg a könyv lapjain. Mégsem lehet a regényt egyszerűen életrajznak tekinteni, hiszen forradalmi lendülete, pátosza és romantikája van, kavargó, színes világa: „Regényem mindenekelőtt művészi munka, s éltem benne a képzelethez való jogommal. Jelentékeny tényanyag adja a regény alapját. De való történetnek nem mondhatjuk. Regény ez, és nem — mondjuk — Osztrovszkij komszomolista életrajza" — nyilatkozta annak idején a szerző. A harmincas évek elején fejezte be a mű második felét. A könyv megjelenése után ezrével kapta a leveleket falvakból, városokból. Szárnyára kapta a hír, az olvasók számtalan kérdéssel fordultak hozzá, alig győzött a levelekre válaszolni. A könyv kinyomtatása után egy évre. 1934 nyarán fölvették a Szovjet írók Szövetségébe, majd 1935 októberében a Lenin-renddel tüntették ki munkásságáért. Boldogsága nem ismert határt s nyomban új regényt kezdett imi A vihar szülöttei címmel. 1936 augusztusában irta: „Egyetlen örömöm az alkotás ... Az ördögbe az olyan emberekkel, akik nem tudnak hasznosan, boldogan és szépen élni.. Ekkor már nem volt sok ideje hátra. Halálos ágyán azt kérdezte: „Madrid tartja még magát?" Az igenlő válaszra ezt suttogta: „Akkor nekem is tartanom kell még magamat. De úgy látom, legyűrnek ..Ötven évvel ezelőtt, 1936. december 22-én hunyta le a szemét. Osztrovszkij könyve halhatatlanná lett. A Szovjetunióban több, mint kétszáz kiadást ért meg többmilliós példányszámban, 42 nyelven. Hazáján kívül még félszáz országban adták ki. A nagy honvédő háború idején az ifjú katonák „korcsaginistáknak" nevezték magukat, az ő nevével indultak harcba. „Az ember legdrágább kincse: az élet — vallotta Korcsagin a regényében. — Csak egyszer élünk, s úgy kell élnünk, hogy ne kínozzon bennünket a restelkedés a céltalanul leélt élet miatt, s hogy halálunk pillanatában elmondhassuk: egész életünket és minden erőnket arra áldoztuk, ami a világon a legszebb — arra, hogy küzdjünk az emberiség fölszabadításáért. És sietni kell az életünkkel." DÉNES GYÖRGY 11
