A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-12 / 50. szám

bennünk vesztegel ez az ólomérzet, miköz­ben oiyanná száradunk, mint a viz-elhagyta, repedezett mélyutak?" Azok ott csáklyáikkal huzigálták partra a pénzes olaszokat. Tartott ez a módi úgy két évtizeden át. Á szárazon hasra fektették őket. Ezt is kiszagolták. Leleményes ember a magyar. Csak kevesen tudják. Időben esz­méltek. S már mondták is, hogy csupán kétfajta vízbefúlt van. Az egyik, aki akaratla­nul lett áldozata a folyónak, tehát jó lélekkel pusztult el. A másik, aki véget vetett az életének. Az ilyennel nem érdemes kapcás­­kodni. S a hasra fektetett halottnak az eve­­zölapáttal az ülepére ütöttek. S ha az ütés hatása alatt nem adott hangot: a zsebéből kiszedhették a pénzt. Megszárítgatták a bankókat. S vásároltak belőle. Bettina látta, hogy ők ebből kimaradtak. Körülményesked­­tünk, gondolta, és eközben elzártuk magun­kat a felfejlödés lehetőségétől. Mindig is ezt tettük. S ha veszítünk, ha feloldódunk a nagy embertengerben: mi vagyunk magunk a vét­kesek, senkit se háborgassunk, vétket senki­ben se keressünk ... Csupán két emberöltő­vel korábban érték el a Gúnyárd folyó jobb partján elterülő Horn megyét. „A járásunkon jöttünk éppen, észak-nyugatról, s miután elértük ezt a homorú vidéket, meglepődtünk, hogy ide is beköltözött már az ember." Gúnyárd megyei parasztok, szinte mindany­­nyian fiatalok voltak. Áteveztek a nagy fo­lyón. És dacolva az elemekkel: végül is új hazát szakítottak ki maguknak. Igen, meghó­dították ezt a vizjárta vidéket. A vizekből kinövő szárazföldeket feltörték. Az erdei tisz­tásokat szántókká másították. „Nagy pillanat volt ez..." — és jöhetett a soros jégár, nyájelhullás, tűzvész. „Áldozatok nélkül nem megy ...” — gondolták. S midőn a cigányok elérték a területet, bebocsátást nyertek. „El­fogadtak bennünket .. .'Közébük kevered­tünk. De nem olvadtunk be. Csak afféle elviselhető ikerlét alakult ki közöttünk. S már-már azt álmodtuk, hogy mindannyiunk­ra esözik a szerencse, de ötvenhat évvel ezelőtt a haldokló Tobliatán vajda bejelen­tette, hogy oszolnunk kell.. — A folyó főágába temessetek. Oda, hol a nagy viz először érinti a megyét. Sziget nő fölébem. S azon kétágú csipkebokor hajt ki. S ha az ágak összeérnek, nagy háborúság lesz, s a cigányokat nem kímélik majd. S ha megmaradni akartok: oszolnotok kell... Elment. Bettina asszony sohasem feledhette el ama augusztusi, bíbor színű, alkonyat előtti órát. A sűrű és vörös fény ráakaszkodott a fák és bokrok koronáira. A visszafogott né­maságé volt ama pillanat. Mintha a huszon­négy órából álló nap akkor tartotta volna bűnbánását. „A föld lélegzését sem hallhat­tuk. Az anyaföldét, melyen már-már megve­tettük lábunkat.” S miután az evezősök meg­tértek Tobliatán temetéséről, mindannyian útnak indultak. Voltak, kik észak-nyugati irányba váltottak. Mások dél felé sodródtak. Bettina az urával átevezett a Gúnyárd folyón, s kis parasztházikót vásároltak lllény község észak-nyugati peremén. Jöttek mások is. Letelepedtek a környező falvakban. S ha tehették: évente négy alkalommal megtar­tották a cigánygyülekezetet. De mintha nyomban kiforgatták volna őket az énjükből, megváltoztak. „Alig múlott el Tobliatán halá­la után néhány év, s ez alatt az ismerhetet­­lenségig megváltoztunk. Persze, mindenki a saját szerencséjének kovácsa ... S ha felad­tunk valamit, a mi lelkűnkön szárad .. ."Tél jött. Micsoda zimankó. S Bettina: immár öt gyermek anyja — közel a harminchoz — ott ácsorgott a zsebkendönyi ablakrekesznél. Ha más nem: a Tél ideje az. ami önvizsgálatra készteti az embert ... S Bettina elérzéke­­nyülve gondolt a féltávoli Horn megyei éle­tükre. A karikacsapásszerü, egyhangú na­pokra. Aztán itt volt már ez a másik, ez az újkori, gubancos életük. Az újkori megalku­vásaival. Itt volt ez a visszavonhatatlanul másik élet, amellyel feltételek nélkül kiegyez­tek. A sors kancsalsága, hogy fehércigány mivoltja ellenére inkább érezte a reá is háru­ló felelősséget. Év év után: de a telek alkonyat előtti óráiban mindig áldozott egy-egy csöndes percet Tobliatán vajda emlékének. Felidézte a bíborló, megbonthatatlan némaságot. A megtérő férfiakat, kik evezőiket egy fához láncolták. S többé senki sem érintette azokat. S holmi felkiáltójelként — az időben — ott maradtak. Tizennégy éves lett az első gyermeke, akit Józsefnek hívtak. Tizenhárom a második: Ilona. Tizenkettő: Károly. Tizenegy: Aranka. Tíz volt már: Tibor. Az ura messzire elvető­dött, hogy ölnyi pénzt keressen. Megszálló katonák haladtak át az északi területeken. A csata idején és utána sokan a folyó áldozataivá lettek. Valaki beállított hoz­zá: „Te cigány vagy, temesd el az érkező halottakat..." Micsoda mord télidő volt már. De a folyó még nem öltött jégpáncélt. Bettina szerszámokat vitt magával. A folyó partján hatalmas ikersirt ásott. A halottaktól elvette a bankókat. A csizmáikat lehuzigálta. A búzavirág színű pokrócokkal betakarta a szerencsétleneket. Szinte még gyermekek voltak. „Halottak. Halottak. Az én újkori ha­­lottaim..." — zokogott. Már alkonyodott, midőn a munkájával végzett. Ekkor különös látványban részesült. A folyóparton, az észa­ki kanyarulatban, ama tájékon, melyhez Tob­liatán vajda végső békéje fűződött, az alko­nyat ezüst színű fényében egy hatalmas, megbéklyózott ökör tűnt fel. Lassan, önma­gát büntetve a haladással, fájdalmasan kö­zelített. Bettina asszony az örök-sötétségre, az örök éjszakára gondolt. De alig lépett néhányat a hatalmas megbéklyózott állat, s Bettina épp csak láthatta a vörösen tüzelő szemeit, már el is tűnt a látóhatárról. Az asszony akaratlanul Tobliatán vajdára gon­dolt, akinek hagyatékáról már nem emlékez­tek meg a cigánygyülekezetekben. Az elkö­vetkező napon a folyó gátjához lapulva várta a béklyózott szerencsétlenkedőt. Nyalábnyi eleséget hajított elébe. S ha tehette volna: megszabadította volna a terhétől. De a bék­lyót a lábaira forrasztották. Ettől számítva naponta szerzett eleséget. S valamiféle hoz­záidomuló kötelességgé lett ez a tevékeny­ség. Újabb évek múlottak el. A télidö nyitánya­kor megint elpusztult katonákat hozott a víz. S Bettina a tőlük szerzett pénzen eleséget vásárolhatott az alkonyat előtt feltűnő állat­nak. A gyermekei már felnőttek. Ilona lánya gyermekágyi lázban pusztult el. Aranka meg­vakult, megbénult: esztendőre őt is befo­gadta a föld. Józsefet és Károlyt katonának hívták: s nem tértek már haza. Az asszony méltóságteljesen viselte a megpróbáltatáso­kat. S most már szinte meg sem szabadulha­tott a fekete ruháitól. Éjszaka a szomszédok hívták: „Jöjjön át virrasztani ... Apánk na­gyon beteg ..És Bettina szísszenés nélkül ment. „Jöjjön ..." — kérték öt mind gyak­rabban. Halottat siratni. Betegágyak mellett virrasztani. Napközben a vízhozta halottakat földelni. „Te cigány vagy, hát temesd el őket...” — szólották ilyenkor. S ö mindany­­nyiszor elvette a halottak pénzét, mert kellett télre eleségnek — miközben sorban kihullot­tak mellőle az élők. S ha ott dobolt a tél, nem maradt egyéb lehetősége, mint madzagolni a múltat az eljövendőhöz, amely egyre ma­gabiztosabban kirajzolódott előtte, és a be­szerzett bankókon eleséget vásárolni a bék­lyózott ökörnek .. . versei NAPLEMENTE Mennyi láng: vörös, kénsárga, lila, a hegygerincen lávaömlés. Mintha fénnyé válna a csönd, és el kéne csorognia, hogy színt kapjon az alkonyat, a megfakult, a fáradt, s bíbor mezőkre hulljanak az árnyak. Virágok rézből, rétek kármin folyója, mozdulatlan iszik az isten kocsi kója, szomorúfűz ezüst sörénye fordult a lassú víz színére, már pislognak a csillagok, rajokban úsznak el, már csak a távol-csúcs tüzel... Hallgatok, magam vagyok, mint talpam alatt az esőmosta kő. Roppant árnyam a sápadt égre nő. ESTE Megárvult árnyad tétován követ s fönnakad egy bokron a szösz-lila sötétben. Lelkedben sután mocorog a bánat ki-kikukkant a lámpák fénykörébe, s visszaejti titkait a mélybe. Spirálködök derengenek át az égen szomszédolnak a sápadt csillagok hunyorogva a szösz-lila sötétben. Nézz föl a lomhán forgó kupolára, néma öblén a törvény kuporog, s rejtőzz, mert magad maradsz éjszakára. Ml A BÁNAT? Mi a bánat? A mindig búcsúzás, az évek néma sodra. Ráérezni elvérzett alkonyokra. S egy csókra, amely meghal a teljesség hitében. Mert ott rekedünk végül minden teljességben. A megtelt napok hűtlen elcsobognak, szunnyad derű, virág, őszi kertedben roskadoznak a fonnyadt dáliák. Megapad körötted s benned is a világ. 15

Next

/
Thumbnails
Contents