A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
VAJKAI MIKLÓS Ötvenhat évvel Tobliatán vajda halála után is — az ösztöneitől vezérelve — Bettina aszszony megállt a jégpakolatú zsebkendőnyi nagyságú ablakkeret előtt. A Tél ott dobolt a tagjaiban, azonképpen itt a földön is. Átjárta a szarusodó héjazatot. A gombásodó, alkonyat előtti fény az ablakhoz tuszkolta őt. Bettina asszony letépte az ablak hályogát. A szakállas síkságot figyelte. Ötvenhat év múltával is — végkifejleteként a tizenkét hónapnyi körfolyamatnak, mi alatt az idő sói felgyülemlettek benne, és ő szinte álomittasan áthágva a semmi közegét — elmozdult a valami felé. Előtte az üveglapnyi határon túl a küklopsz-időbeli táj. A helyiérdekű Gúnyárdi sik folyamatosan hunyta be óriási-szemeit a nagyvilág előtt és Bettina asszony a vontatott lassúságtól, a mindent körül nyálazó újkori időtlenségtől csömört kapott. Ötvenhat egymásra hulló, kártyalapnyi esztendő. Akár a sztaniolpapírokat gyűjtő gyermek, Bettina asszony is örizgette-vasalgatta a múlt idők megmaradt szineit-történéseit. Ám nemcsak az utóbbi ötvenhat év lerakataival törődött. „Figyelni ezt az időkaszabolta tájat, mintha átadhatnád még ismereteidet... Mintha a fenenagy véletlen érted szalasztott volna, hogy madzagold össze a múltat az eljövendövel..Tűnődött: „Jó. jó. Nem neheztelek én senkire és semmire. Meg aztán én csak egy egyszerű fehércigányasszony vagyok ..." — hajtogatta. De minél gyakrabban motyogott efféléket, annál gyakrabban ötlött fel benne a kétely, hogy igazából azt mondja-e amit mondani akart. Viszont az idő malma őrölt, őrölgetett. Aztán némi szüneteltetés következett. Majd megint ez az ördögmalom: litty-kotty, litty-kotty. Zabálta fel a lehetőségeket. A tereket. Mindent csak emésztett, míg végül is elemésztette. Litty-kotty, littykotty .. . Lánykorában Bettina kiballagott a Gúnyárd folyó partjára. Előtte a hályogot növesztett, bénuló folyam, mely az idő múlásával ugyan még két alkalommal véghez vitte ősi lázadásait, de Bettina érezte, hogy bénul, bénulgat ez a hatalmas — egykor tengernyi szélességű — ősi viz. s már úgy elcsigázódott, hogy a zúgok apadni kezdtek, és valahol északon — ahová majd sohasem jut el — belekezdtek a folyamszabályozásba. Persze Bettina arra gondolt, hogy bizony nem több ez, mint valami művi légzés, amit a vizbefúltaknak adtak, bizonyításképpen, hogy végük van. S a víz őszült, őszülgetett, eközben a Horn megyei ősi cigányság felett is elsiriókázott az idő.........Nem, nem élet ez már, gyermekeim. Hát nem az, annyi bizonyos ..." — hallotta még annyi esztendő múltával az akkoriak hangját. S Bettina maga előtt látta a hajnalban cihelődő cigányokat. Mentek, húzódtak ki a nagygazdák szántóira. Pitymallattól napnyugtáig törték a földet. Mások a téglaégetönél robotoltak. A kovácsműhelyekben. A szappanfözdében. Esetleg bognárkodtak. Vagy kosárfonás közben görbedt a hátuk. Erre emlékezett az asszony. S a hétvégi dínom-dánomokra: a részegségekre, mígnem Tobliatán vajda és az öregek rendet teremtettek a mértéktelen italozás és paráznaság körül. Litty-kotty, litty-kotty: őrölt az idő malma, és havonta egy-egy alkalommal — amikor ott északon a folyamot szabályozó, kétkezi olaszok fizetést kaptak. részegségüktől ködösen néhányan a fo- Fotó: MÉRY lyóban lelték halálukat és elsodródtak a Hóm megyei partokig. — Hé, cigányok... — rikoltották a parasztok. — Gyűjtsétek már be őket, és irány: a köztemető ... De ők megannyi alkalommal nemmel vála-GÁBOR szóltak. „Cigányok vagyunk, és hatványozottabban félünk..." — gondolta Bettina. „De azt kérdezem én, hogy legyőzhető-e a félelem, legyözhetö-e, és vajon nem oldódik-e benne fel az egyszeri ember, esetleg a nép?" Előtte a szakállasodó víz. A hullámok lágy görgetegei. „Mi lesz így velünk, ha mindig 14
