A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-12 / 50. szám

amatőr képzőművészek városunknak ajándékozott munkáiból, meg egy néprajzi szobát a Bodrogközre jellemző használati tárgyak, munkaeszközök számára. Szórakozási lehetőség? Erről a művelődési házon kívül még a tömegszervezetek is gondoskodnak. Dicséretes a Nöszövetség és a SZISZ városi szervzetének munkája. De a legtöbbet a Csemadok városi szervezete vállalja.

A városi nemzeti bizottság harmadik emeleti ablakából rálátni a régi városra, a többemeletes új lakóházakra, a templomtornyokra, a Lorántffy-kastélyra, a főutcán hömpölygő, elevenen nyüzsgő életre. Helmec utcáinak kövezetét, vagy már inkább aszfaltját lópatkó egyáltalán vagy alig koptatja. Kerékpár jócskán akad, de nem jellemző a kisvárosra. Most kezdi divatját élni sportcéllal. Személygépkocsiból viszont sok van. Egymást érik az amúgy is zsúfolt főutcán. Az utcák első rápillantásra is keskenyek. Azt sem nehéz észrevenni, hogy a kisváros városítása még mindig tart.

Hajdan, amikor Helmec még csak nagyközség volt, királyi piaca volt, ennek emlékére csatolták a „Király" jelzőt Helmechez. S a piac mindig is feltételezte a termelőt, a kistermelőt, különösen Felső- Bodrogközben, amely halban, vadban gazdag volt. Nem véletlen, sokkal inkább e vidék múltjában gyökerező, hogy a Kiskertészkedök Szövetsége, a Vadász Szövetség, a Halász Szövetség és a Kisállattenyésztők Szövetsége, valamint a méhészet nagyon tevékeny. Különösen a kiskertészkedök termesztenek. A vnb a két hegy közötti területet osztotta fel a tagság között. A termelési kedv megnövekedése az utóbbi öt-tíz évre tehető. Talán azért, mert az értékesítés nem okoz gondot, a szőlöfelesleget felvásárolja és feldolgozza a borászati üzem, s a termelt zöldség sem marad a termelő nyakában.

Sokáig nem mozdulok el a nagyszerű kilátást nyújtó ablakból, egészen belefelejtkezem a mindennapjait élő kisváros életébe. Jó, hogy Lázár László sem mozdul el mellőlem, szenvedélyesen mutogat és magyaráz.

— Januártól mostanáig 224 lakás épült az 1964-ben átadott kórház fölötti új lakótelepen. Nyolcezres lélekszámú kisváros leszünk nemsokára. Kétezerig ennek a dupláját is meghaladja majd a lélekszám. Korösszetétel tekintetében fiatal város vagyunk. De sok az idős emberünk is, akikről gondoskodnunk kell. A városi nemzeti bizottság jogköre jelentősen bővült. A közjegyzői és jogi tanácsadást már biztosítottuk, ezeket szeretnénk még bővíteni jövőre egy tárgyalási nap beiktatásával. Ne kelljen polgártársainknak hatvan kilométert utazniuk a járási székhelyű Terebesre.

A legutóbbi népszámlálási adat szerint Királyhelmec lakóinak nyolcvankét százaléka magyar nemzetiségű. Ez a városi nemzeti bizottság összetételében is tükröződik. Legfőbb vezetői viszonylag fiatalemberek. Pándy Péterek, Lázár Lászlók, Molnár Zoltánok. Ez utóbbiak a városi pártbizottság élén irányítják a vnb és egész Helmec életét.

És hogy nem akárhogyan és nem akármilyen szinten, azt a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának az Elismerő oklevele tanúsítja, emelyet a városi nemzeti bizottságok versenyében a hetedik ötéves tervidőszakban elért eredményeikért kaptak.

MÁCS JÓZSEF

A ČSTK FELVÉTELEI

nyabb, és ez rengeteg légcsöves megbetegedést okoz. Változatlanul gondunk a nagy teher- és személygépkocsi forgalom, amely a városközponton zúdul át. Szeretnénk a peremrészekre elterelni a forgalmat, és a városban egy központi övezetet kialakítani sétáló utcákkal. Van erdőparkunk, védett területünk, ritkaságszámba menő úszó lápunk és egy nagyon értékes, védett virágunk, a kökörcsin, amely a Nagy-hegy egy kicsiny területén található. Komolyan foglalkozunk zöldövezetek és parkok létesítésével. A sportközpontunk, stadionunk, strandunk is szép környezetben van.

— És aki szórakozni akar? — vágok az alelnök szavába.

— Négy vendéglátóipari üzemünk van — mondja. — Ez pillanatnyilag kielégíti a város és a környék igényeit. De egy szálloda itt kevés. Ezért tartjuk elengedhetetlenül szükségesnek további építését. A szórakozási lehetőségekkel nem vagyunk elégedettek. Ez egyébként is a művelődési ház gondja. Ök szervezik a színházi előadásokat, irodalmi műsorokat, a komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, a különböző önképzőköröket és vetélkedőket. Szerencsések vagyunk abban az értelemben, hogy a Csemadok járási bizottságának székhelye a mi épületünkben van, tehát Ripcsu Rudolf titkárral szinte állandó jellegű a kapcsolatunk. A Nemzeti Front többi tömegszervezetének a székhelye is a mi épületünkben van. A Csemadok járási bizottsága legutóbb Bodrogközi Kulturális Napok címmel szervezett nagyszabású rendezvénysorozatot, amelynek egyik színfoltja volt az író—olvasó találkozó sora Bodrogköz íróival. Tavaly megvásároltunk egy épületet, amelyben városi képtárat fogunk berendezni bodrogközi

EGY FEDÉL ALATT

A falu közepén álló otthon rendezetten várja a fehér hótakaróval mindent befedő, igazi telet. A konyhakertből már rég a kamrába került a zöldség, a hagyma és a krumpli. A szép, cseréptetős új ház csillogó ablak szemeivel bámulja az aszfaltozott úton elrobogó autókat.

Csapódik a konyhaajtó, az ólban röfögő hizó elé moslékot önt a gazdasszony.

— Az uramat keresi? — egyenesedik fel a pirosarcú, középkorú asszony. — Még nem jött meg a szövetkezetből. Kerüljön beljebb, nemsokára itt lesz.

Gumicsizmáját az ajtó előtt gondosan megtörli és a konyhába invitál. A gáztűzhely mellöl mosolygós fiatalasszony fordul a váratlan vendég felé.

— A menyem, a kisebbik fiam felesége. A Józsié. Csehországból származik, ott ismerkedett meg a fiammal, amikor katona volt, de már szépen beszél magyarul is — mutatja be a középtermetű, csinos szőke nőt.

Hároméves-forma kisfiú sündörög az anyja körül süteményt majszolgatva. Bizalmatlanul méregeti az idegen bácsit, még egy pillanatra el is fordul.

— Pétiké, ne légy durcás! Mutatkozz be a bácsinak.

A kisfiú szégyenlősen elmosolyodik, a tűzhelytől nem messze ülő dédnagymamához fut, hozzábújik, alig érthetően pötyögi a nevét. Mindhárom asszony leplezetlen büszkességgel nézi.

— Én a losonci (Lučenec) Poľana textilgyárban dolgozom — ered meg a fiatalaszszony nyelve. — Most egy heti szabadságon vagyok. A gyerek kicsi még és itthon is elkél mindig a segítség. Az anyósom sem bírhat már mindent, a dédi-mama meg már nagyon öreg. Nyolcvanhét éves — mondja érdekes akcentussal.

— Bizony, édes fiam, elnyűtt a sok munka

— bólogat a dédi-mama. De sokat kellett régen dolgozni és mégsem volt látszatja. Nem volt ám hatnyak öltöző ruhája egy embernek, mint most. Az én édesapámnak

— favágó és szlovák volt —, de szegény jó uramnak is, nyugodjon békében, a nadrágja és a bakancsa alig látszott a folttól. Pedig a férjem kőműves volt. Iparos ember, de hol volt munkája a múlt rendszerben hol nem ...

— Az a világ már örökre elmúlt, dédimami szól közbe a fiatalasszony. — Mi Józsival öt éve esküdtünk, és a jövő tavaszszal már a saját házunkba megyünk, itt a községben, nem messze innen.

— Persze — jegyzi meg a gazdasszony —, ez csak úgy lehetett, hogy az egész család segített benne. De hát tehettük, miért ne. A két lányunkat is férjhez adtuk tisztességgel. Az egyik tisztviselőnő a szövetkezeti irodán, a férje zootechnikus ugyanott, a másik Füleken (Fiľakovo) lakik, a Kovosmaltban dolgozik, ahol az ura. Egyébként mindannyian aktív tagjai a Csemadoknak is. De megyek. Felkeltem Jani fiamat, megy este a menyaszszonyához. Reggel jött haza. Mozdonyvezető a vasútnál.

Ifjú Szabó János öles termetű, barna fiatalember, 31 éves.

— A tanult szakmám lakatos. Két évig én is gyárban dolgoztam. Bratislavában, de meguntam a fővárosi életet. Nem szoktam én ahhoz. Meg aztán a pénz is kevés volt.

— Hogy lett vasutas?

— Elmentem a vasúti műhelybe szerelőnek, egy volt iskolatársam és barátom hivott. Tíz hónapig javítottam a mozdonyokat. Akkor elgondoltam, hogy milyen jó lenne ilyen csuda erős, behemót gépet vezetni.

— Aztán teljesült a kívánságom. Elvégeztem egy tanfolyamot és gépre kerülhettem.

Nekilendül mesélő kedve. Beszél a robogó mozdony mellett elsuhanó, változatos, hegyes-völgyes tájak szépségéről, a mezőn tavasszal és nyáron integető gyerekekről, lányokról, akiket ök viszontköszöntenek. Fiatalsága, boldog lelkesedése, elégedettsége adja szavai jó ízét. A kis gyerek tátott szájjal, tágra nyílt szemmel figyel.

Estébe hajlik a borongós, ködös őszi délután : Nehéz léptek koppannak az ablak alatt. Megérkezett a gazda, a családfő. Őszülő hajú, hatalmas termetű, jó hatvanas férfi János bácsi.

— A Józsi nem jön még? — kérdezi a fiatalasszony.

— Egy kicsit késik, sok most a dolog a szövetkezetben, ki kell használni minden percet, ne várjunk a vacsorával — hangzik a válasz.

Vacsora után pohár bor mellett beszélgettünk.

— Szövetkezetünk annak idején az elsők között alakult. Én három holddal léptem be — mondja a barátságos házigazda. — Bizony, nehezek voltak az első évek.

— Miért?

— Hát azért, mert meg kellett tanulni közösen gazdálkodni, dolgozni, hogy látszatja legyen. Gondolja el, kezdetben alig kaptunk egy kis pénzt és mind a négy gyerek iskolába járt.

Koccannak a poharak. Nagyot sóhajt.

— Később könnyebb lett. A gyerekek is dolgoztak, itthon a kertben is sok minden megtermett, állatokat is tartottunk mindig. Szóval keményen dolgoztunk — kopogtatja meg az asztalt.

— De meg van az eredménye — vetem közbe.

— Meg hát. Tíz éve újjáépítettük a házat. Három szép szobával. Egy fillér kölcsön nélkül, s még autót is vettünk.

— Hamarosan a vizet is bevezettetjük, ha eladjuk az egyik hízót — vág közbe a felesége.

— Én most is napi tíz órát dolgoztam — folytatja a férfi. — Nyáron még többet is. Voltam én fogatos, brigádvezető, néhány éve meg az állattenyésztésben dolgozom. A vejem a főnököm. Van dolgom bőven, de megéri szorgalmasan dolgozni.

A fiatalasszony is közbeszól: — Hát azt miért nem mondja a papa, hogy képviselő, párt és Csemadok vezetőségi tag, s az önkéntes tűzoltó testületnek is régi tagja.

— Lassan már nem fér el a mellén a sok érem és kitüntetés ... — incselkedik a Jani.

— Legalább rakná fel néha. Ő kapta nem más — zsörtölődik a feleség.

— Kint a kutya barátságosokat vakkant. A fiatalasszony szeme felcsillan.

— Ez a Józsi lesz.

Valóban. Vasgyúró termetű fiatalember lép a lakásba. A köszönés után első kérdése:

— Hát a gyerek lefeküdt?

Az igenlő válasz után megnyugodva ült le vacsorázni.

— Ment a munka, fiam? — kérdezi az apja.

— Úgy, mint máskor. Egész nap szántottunk. Sürget az idő ...! Holnap megint később jövök majd haza. Pihenés? Majd az ünnepek alatt. Rám fér már egy kicsit...

Meghitt, bensőséges a hangulat Szabóéknál, mint általában mindig. Együtt a család: munkások, szövetkezeti gazdák. Négy nemzedék — három nemzetiség (cseh, szlovák, magyar) — egy fedél alatt. Nem egyedüli, nem különös, sok száz, ezer ilyen család van széles e hazában. Amit elmondtak, az sem szenzáció. Csak egy átlagos falusi család békés, apró örömökkel teli élete, 1986-ban.

KANIZSA ISTVÁN

13