A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-05 / 49. szám
GÁL SÁNDOR EGRI VIKTOR távolság a fölidézett pillanat távolsága ott a fák fennsík-otthontalansága didergő éjszaka hó-világosság a szem mélyén testek sugárzó hajnala menekülni s menekíteni mit miért az enyészet égi habzása a csúcsok alatt láthatóan és közönyösen egyetlen mozdulat mindig hiányzik a teljességhez (1986) TÖZSÉR ÁRPÁD Megtérés A béke újra elhagyott, a szívem néha ki-kihagy, könnyem veri az ablakot, két hónom alatt megvirrad. Valahol szidnak veszettül, a táj elromlott legbelül. Ősz van, egy fehér krumplis zsák kedvetlenül elterül. Ez a falu itt a múltam, egyszerre valóság s emlék, csúcsaimmal belőle kinyúltam, ösztöneimmel nem még. Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok, szerveim közt ökörnyál rezeg, delelek, állok a napon, s hangtalan szétgyökerezek. (1967) Ártatlanok igazsága Ádám bíró útja naponta elvezetett a vesztőhely alatt. A kopasz magaslaton fenyegetve álltak a bitók; erős vaskampók rozsdásodtak a fákon, és fekete dögmadarak keringtek széles szárnyalással a domb fölött. A város népe rettegve kerülte a vesztőhely táját, csak Ádám bíró rótta félelem nélkül a domb alatt kanyargó kövecses utat. Egy reggel új szolgája kísérte hivatalába a bírót. Amint az akasztófák árnyékába értek, János, a szolga hajlongva fordult a magaslat felé, és deres fejéről lekapta kucsmáját. — Alázatos tiszteletem! — rebegte vértélen ajakkal. A bíró csodálkozva nézte az öreget... Templom előtt elhalad keresztvetés nélkül, a bitófa előtt meg hajbókol?! Bogaras vénember... De nagyon sietős volt az útja, nem ért rá faggatni, mit mormol magában olyan ijedt alázattal. Aznap dolga akadt a hóhérnak, és másnap reggel a dögmadarak károgva repdesték körül az akasztottat, amikor Ádám bíró elhaladt a bitók alatt Jánossal. — Tisztelet adassák, hódolat a bitófának! — lihegte vakult szemmel a szolga, és remegő kezével sietve letépte fejéről a kucsmát. A bíró megállt. — Miért hajbókolsz, János? Miféle tisztelgés ez az akasztófa előtt? Nem templom keresztje az, te pogány! — Nem vagyok én pogány, uram! A templomban Isten lakozik, de ez a domb az ördögé. A szolgaember élete nem ér sokat, gazdám. Ha ártatlanul gyanúba kerül, nincs senki, aki megvédené. A kínpad és a hóhér kötele várja. Érted hát, uram, hogy jóban kell lenni a bitófával? — Bolond beszéd ez, öreg! Az ártatlanok igazságát a törvény védi. — A törvény?... Miféle törvény? ... Amit az erős emberek szabtak? Az bizony nem védi a szegények igazát. Elfutotta a bíró arcát a harag pírja. — Hallgass! Lázadó beszéd ez, János!. . . Csak azért nem büntetlek meg érte, mert öreg vagy, és szívellek. — Nem perelek én veled, uram ... Légy elnéző, hogy szólni merészeltem ... Bíró vagy, és ismered a törvényt. Nagy hatalom van a kezedben, kegyelmet és halált osztó hatalom. Ádám bíró elgondolkozva nézte az öreget. — Sok bűnt láttam és sokszor büntettem. De isten a tanúm, ártatlant nem adtam hóhérkézre. A szolga görnyedve lépegetett a bíró mögött, kicsi lett és reszketős, szinte belesüppedt a földbe, s a reggeli szélben szava halk volt, mintha már nem is élő ember, hanem valami árnyék beszélne ott a bíró mögött, a kétely csüggesztő és fáradt hangján. — Hiszed ezt, bíró uram? Megvizsgálod minden ítélet után a lelkedet? Emlékszel az elítéltek utolsó sikolyára ...? Ártatlanul kiáltanak, de te nem hallod, sohasem hallottad. És mindaddig nem is fogod hallani, míg csak a törvény betűjén függ a szemed. Úri törvény az, nem védi a szegény embert, az ártalanok igazságát. Ádám bíró fázósan összehúzta magán köpönyegét; szinte futott a kihalt úton. Fázott egész nap hivatalában, és otthon valami ismeretlen nyugtalanság telepedett meg lelkén; fanyarrá és keserűvé tette ételét, és pállott ízűvé italát. Szótlan és töprengő volt egész nap, este fáradtan hanyatlott az ágyára, de szemére nem jött álom. Éjfélkor hirtelen felkelt. Kilopakodott a házból, odasurrant az istállóhoz, és hallgatódzott. Benn a mellre ülő nehéz párákban és trágyaszagban rágcsálva, halkan horkanva pihentek az állatok. Óvatosan kinyitotta az ajtót. A jászol mellett meglátta Jánost. Ott aludt békésen egy szénahalmon subával letakarva, és a hold világa fehéren tűzött őszes fejére. Ádám bíró lábujjhegyen a lovához lépett, és élesre fent kését kíméletlen, erős döféssel az állat szügyébe mártotta. A szúrás a szívet érte, a ló álmában felágaskodott, hörögve felnyeritett, hosszú reszketés szaladt végig rajta patájától a sörényéig, és összerogyott. Még rúgott egyet-kettőt, aztán elnyúlt hangtalanul a sebből patakzó vérben, csak a bőre remegett tovább. János nem hallotta az állat hörgését és testének nehéz zuhanását. Arra sem ébredt fel, hogy a bíró föléje hajolt, és a véres kést a tüszőjébe dugta. Hajnalban egy cseléd futva jött az istálló felöl. János kábán állt az ajtóban a véres késsel a kezében. — Éjszaka valaki.. . valaki leszúrta a bíró legszebb lovát! — dadogta az összefutott cselédek előtt. Egy vénasszony felkiáltott: — Az én fiam nem volt elég jó, idegen kellett szolgának!... Nézzétek a kést a kezében! Ő tette!... Nem megmondtam, nem való idegen cseléd a házba ?! Mielőtt védekezésre vagy futásra gondolhatott volna, a cselédek már le is fogták Jánost. Vitték megkötözve a bíró elé. — Miért tetted ? — faggatta a bíró. Halálsápadt volt János, mintha a késdöféssel az ő vére is elfolyt volna, szája fehéren remegett, tört hangom kiáltotta: — Az ég a tanúm, ártatlan vagyok!! — Ártatlan? Te?... Miféle mese ez?!... A gazdád vagyok, de a bírád is, valid be hát töredelmesen a bűnöd! — Ki látta ?... Ki meri modnani, hogy én szúrtam le a lovat? — hördült fel az ártatlan. — A véres kés mondja. És ott háltál az istállóban. Igaz-e? — Igaz, uram... De törődött és öreg vagyok már, nagyon elárasztott a munka, mély volt az álmom. Csak az a bűnöm, hogy aludtam, és nem vigyáztam gazdám jószágára. — Hogy is hihetnem, János! — Valaki más tette, esküszöm! — Ne esküdj, János! A szolga felemelte bilincsbe vert kezét, és könnyekkel a szemében rimánkodott: — Uram, hűséggel szolgáltalak. Vén fejemnek csak egy gondja volt, hogy óvjam és ápoljam, ami a tiéd. És most te sem bízol bennem? Te is elhagysz, te is vádolsz? — A véres kés vádol, nem én ... Ki tette volna más, ha nem te? Ha gyanakodsz valakire, mondd a nevét! — Nem tudom én, ki lehetett, uram ... De ha bíznál... — Hallgass! Megloptad bizalmamat. Nem voltál hű szolga. — Ártatlan vagyok! — Majd vallasz a kínpadon! — intett a bíró, s a pribékek megragadták Jánost, vitték a hóhér kínzókamrájába. A véres kámzsás sietve nekilátott tüzes csípövasaíval, és szörnyű tagnyújtóköteleivel a kínzásnak. Amikor harmadszor mosták fel ájultából. és olvasztott ólommal közeledett a hóhér, hogy sebeire öntse, elhagyta az ereje Jánost, és vallott. Vállalta a bűnt. Ádám bíró borzadva hallgatta a vallomást. — Töredelmes beismerésed enyhít helyzeteden ... Megmentett a kerékbetöréstől .. / — szólt elfúltan, és aléltabb volt a kínpadra vont szolgánál. — A törvény enyhébben büntet. Hajnalban a hóhér kötele vár. János véreres szemében elhalt az élet utolsó szikrája . .. Olyan midegy már, mi végez hunyó életével, a tűz, a kerék vagy a kötél! Csak gyorsan jöjjön vég. Elhagyta őt ember és világ. Elhagyta őt az ég kegyelme is, hogy ártatlanul halnia kell! Ádám bíró hajnalig virrasztó«. Akkor kiment a néppel a vesztőhely elé, ott állt fedetlen fővel a bitófák árnyékában. A hóhér két pribékje a vaskampók erejét vizsgálgatta, és Ádám, a szolga különös hajlongására, tisztelgő szavaira gondolt. Felnézett a sötét fellegekkel bevont égre, mintha valami jelre vagy hangra várna a magasból. De az ég könyörtelenül komor és néma maradt. Már jött a kövecses úton a hóhér fogata a megbilincselt elítélttel. János szemében szomorúság volt, amikor a bírót megpillantotta. Látod, gazdám, ki védi az ártatlanok igazát?, kérdezte megtörő, hályogos tekintete. Ádám leszegett fejjel elfordult. Amikor újra felnézett, szolgája már a bitófa alatt állt, a hóhér már éppen hurkolta nyakára a kötelet. Ártatlan vagyok! — kiáltotta a végső erejével az elitéit, de a sikoly elhalt a vesztőhely alatt szájtátva és szitkozódva álló tömeg üvöltésében. Ádam bíró ismét felpillantott az égre. A komor felhők közt, úgy rémlett, apró rés hasadt, és áttűzött az első napsugár. — Megállj, hóhér! — kiáltotta messze hangzó szóval. Majd odarohant a vesztőhely lépcsőjéhez, és széttárt karokkal a nép felé fordult: — A szolgám ártatlan!... Én, én magam szúrtam le a lovamat. Tudni akartam, vajon pusztulhat-e bitón ártatlan ember . .. János szolgám, bocsáss meg! Erős volt kettőnknek ez a próba! A pribékek elengedték Jánost, és az öreg odavonszolta törödött, elkínzott testét gazdájához. — Megértettem már, János ... Gyenge és hazug a mi igazságunk! — hajolt a bíró föléje. Aztán karjába emelte, és vitte a hintájához. A nép kalaplevéve, szótlanul nyitott utat. Mondják, hogy Ádám bírónak ez volt az utolsó ítélkezése. Elvonult szolgájával falusi birtokára, csak évek múltán jött vissza a városkába, amikor Jánost már eltemette. 15
