A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
EMBERI SORSOK PARTIFECSKÉK Nem is tudom miről jutottak eszembe ezen az októberi délelőttön a partifecskék. Talán a felemelkedő nap hajnali sugarairól, talán a reggeli kapkodásról, vagy Illyés Gyula nemrégen olvasott naplójegyzeteinek falut és gyermekkort idéző részleteiről... Nem tudnám pontosan megmondani, de nem is tartom fontosnak magát a felidéző okot. Annál inkább bánt az ismételten elszalasztott nyári lehetőség! Az. amire évek óta újra meg újra készülök, s amit valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig elszalasztok. Azzal a felelőtlen magatartással, hogy majd holnap délután ... A „holnap délutánból" holnapután lett; s a holnaputánt utolérte a szeptember, engem pedig az elutazás kényszere, s Így a partifecskék fészkelöhelyét megintcsak nem rögzítettem filmszalagra. Pedig nagyon sürgősnek éreztem — s érzem ma is — otthonuk megörökítését, a sok száz likú kutyahegyi agyagparti telepet, amelyhez fogható partifecskeotthont mostanában aligha találni már. Az volt a tervem, elképzelésem, hogy nyáridöben, lehetőleg késő délután, amikor a nap éppen megvilágítja a sárga agyagfalat, s amikor a fecskenép rajzása a legsűrűbb, egy sorozat fekete-fehér és színes felvételt készítek a tágas fecskebirodalom legszebb fővárosáról. Az évek óta tartó készülődést elszánás hiányában az idei nyár sem teljesítette. A Kutyahegy lenyesett agyagfalában a partifecske-főváros közben elnépteledett, a fészekaljak szárnyra kaptak, s melegebb égtájak felé vették útjukat. Az agyagfalban lévő nyílások megsötétültek, s a fecskék fővárosa elnémult, kietlenné vált, mintha élet se lett volna a környékén. Persze a remény, hogy tavasz jöttén újra benépesül a partifecskék otthona, s megtelik élettel, fecskesúrrogással a táj, ez megmaradt. Csakhogy bennem egyre növekszik a félelem, hogy ismét nekiállítanak néhány gépet, mint korábban, az agyagfalnak, s szétdúlják azt a szép és ritka fecskebirodalmat. Akkor aztán a visszatérők hol találnak menedéket, új fészkelöhelyet magunknak? S én miként örökíthetem meg birodalmukat ha elvész? Ha elvész, mielőtt visszatérnének!? ' GÁL SÁNDOR GONDBAN, PERBEN A losonci (Lučenec) járásbíróság irattárában vékonyka iratgyűjtőben szerepel ez a bontóper. Egy válás a sok közül. A tanácsvezető bíró is csak találomra emeli ki ezt az ügyet a többi periratból. Az már a vakszerencse dolga, hogy a riporter, ha nem is egyedi, de érdekes téma birtokába jut. S 5 S Az előre küldött sürgöny értelmében kora délelőtt érkezem Losoncra. A fiatalasszony (történetünkben hívjuk öt Évának) nem egyedül vár a takaros családi házban, hanem az anyjával együtt. A kiságyban néhány hónapos gyermek. A volt férj (öt esetünkben kereszteljük el Ádámnak) szobájába vezető ajtó zárva. Alig egy hónapja, hogy a bíróság kimondta közöttük a válást. A férfi még a szomszéd szobában lakik, de úgy hidik, hogy rövidesen elköltözik. A fiatalasszony izgatott. Úgy tűnik, újra átéli a történteket. Dátumok, pénzösszegek, indulatok röpködnek a levegőben. Nehéz beszélgetni így, ám halk szó alig-alig hagyja el a volt feleség ajkát. A POFON Ismerik Ricsikét...? Jaj, ne mondják, hogy nem, mert az lehetetlen! No, egy kicsit segítek, meglátják rögtön rájönnek, hogy: „persze, persze!" A rendes neve nem Ricsiké, csak azért nevezem Ricsikének, mert az anyukája a múltkor egy lélegzetvételnyi irományomban az egyik maszatos kisfiúban Ricsikét vélte felfedezni és az apukája nekem is beígért egy jókora bunkót a fejemre ...! Hát kell az nekem...?! Kitalálták, hogy; nem! Szóval a Ricsiké egy nem létező senkifia, az alábbi történet pedig csak egy kitaláció. Még a nyáron, egy vasárnapi ebéd intermezzójaként, Ricsiké az apukájától egy hamisítatlan, csattanós pofont kapott! A szerencsétlen lurkó a tiszta abroszra lötytyintette a levese felét! De — akár hiszik, akár nem — a pofont nem a löttyintésért kapta, hanem azért, mert az esemény mellé olyan kísérő szöveget rögtönzött, melyben a kilöttyintett lével kapcsolatban egy igen „magas" személyiségnek olyasmit ajánlott, amit én itt és most nem ismételhetek meg. A pofon után Ricsiké az alkalomhoz illően elbőgte magát, aztán bekanalazta maradék levesét, mert egyébként a további fogásokból nem részesülhetett volna (mert náluk rend és fegyelem uralkodik!). Nos, miután sikerült kicsi bendőjét degeszre tömnie, szó nélkül az udvar távoli sarkába húzódva, meditációba fogott: „Most tulajdonképpen miért kaptam a pofont ?! Mert a levesért nem, az hétszentség (szószerint így mondta; szeretett tömören fogalmazni)! Akkor mi jöhet még számításba ...? Talán az a mondás, melylyel az esemény fölötti sajnálatomat kifejeztem? De mi rossz lehet abban? Lássuk csak. hol is hallottam ezt a zengzetes szólamot? Elsőként arra emlékszem, amikor lóti-futí koromban fel akartam mászni a gyerekkocsiba, de a másik oldalon lecsúsztam és fejre estem! Akkor harsogta felém ezeket a szavakat a faterom. Mindjárt utánozni próbáltam, de a zsibbadságtó! nem forgott a nyelvem ... Arra is emlékszem, hogy itt. ahol most lekucorodtam, ősöm a kaszát kalapálta és egy elhibázott ütéssel akkorát sújtott a saját körmére, hogy az azonnal megfeketedett! Én gyorsan kereket oldottam mellőle, de ő akkorát ordított, hogy Vendi bácsi, a harmadik szomszédunk lóhalálában vízért rohant, mert azt hitte hogy tűz ütött ki nálunk! Egyszer mag az anyu megitta apu sörét, ami a kredenc sarkában volt eldugva. Hát akkor még a fogát is csikorgatta és többször is elismételte ezt a mondókát! Jól emlékszem: télen, ha fázott, nyáron, ha megizzadt, ha valami nem sikerült neki. ha a rádió vagy a tévé rossz hírt közölt, ha nagyon csapadékos volt az esztendő vagy ha aszály szárította a zöldséget, gyümölcsöt, ha nem volt elég a pénze, egyszóval ha valami nem passzolt, mindig ezt ismételgette! Egyszer alig hallhatóan suttogta, máskor meg úgy ordította, hogy majd megsúketültünk tőle! Eleinte azt hittem, hogy ez valami szép dolog lehet, meg is tanítottam rá az utcabeli srácokat... Csak, mert több haveromat lebeszélték az ősei ezeknek a szavaknak a használatáról, hát ök nemigen mondogatták! De nekem egészen a vérembe szívódtak és ha valami bosszúság ér. akaratlanul is ezeket mondom. Rossz nem lehet, mert az apukám is mindig ezt mondogatja! De akkor meg miért irigykedik rám?! Hát már az is baj, hogy tanulékony vagyok... ?!" KOVÁCS JÓZSEF $ i$ Éva a múltról keveset beszél. Inkább a jelen vélt és valódi sérelmei izgatják. Pedig elsősorban az lenne érdekes, hogyan ordasult el ennyire két-három esztendő alatt egy szép és jól induló kapcsolat két boldognak tűnő fiatal között, akik — az újházasok zömével ellentétben — viszonylag gyorsan jutottak önálló lakáshoz, és egy egészséges kisfiúk is született... Az indulatos szavakból azért lassan kihámozhatóak a tények. Éva falusi lány. Az édesapja meghalt, az anyja másodszor is férjhez ment. A kislány tizenhat éves, amikor élete első randevújára megy. Ekkor már tanonclány: bolti elárusitónőnek készül. Csinos lány, egyre többen forgolódnak körülötte, de ö tizennyolc éves korában megismerkedik Ádámmal. Attól a naptól kezdve más fiú már nem érdekli őt. Több mint fél évig járnak együtt, soha egy hangos szó, félreértés nem esik közöttük. Ádám három évvel idősebb. Már a katonaidejét is letöltötte és szakmunkásként dolgozik. Mintegy háromnegyed évi ismeretség után öszszeházasodnak. Éva édesanyja lehetővé tenné a fiataloknak, hogy nála lakjanak, de ők ketten független életre vágynak, és egy szövetkezeti lakás reményében — ideiglenesen — albérletbe költöznek. — Még csak rövid ideje laktunk együtt, amikor már megmutatkoztak a bajok. Ádám azt akarta, hogy mindenben kiszolgáljam; a legszívesebben talán azt vette volna, ha még a villát is a kezébe adom. Már ezt is túlzásnak tartottam, de az ok nélküli féltékenykedéssel egyszerűen ki tudott volna kergetni a világból. Jónéhány hónap elteltével újabb albérletbe költöztek. És amikor továbbra is késett a lakáskiutalás, kapva kaptak azon a kínálkozó alkalmon, hogy viszonylag jutányos áron — a hozzátartozók anyagi támogatásával — megvegyék azt a házat, amelyben mindmáig együtt laknak még. A házvétellel járó kölcsön törlesztése anyagilag megterhelte őket. Különösen akkor, amikor Éva másállapotba került s veszélyeztetett terhesként otthon kellett maradnia. De mindez talán még nem is lett volna a legnagyobb baj. A helyzet akkor kezdett elmérgesedni, amikor Éva anyja elvált második férjétől és odaköltözött hozzájuk. Ekkor kezdődött a házasság legválságosabb. végül váláshoz vezető szakasza. Az első hetek látszatnyugalma után egyre többet vitatkoztak a konyhán, a fürdőszobán, a tévénézésen ... egyszóval szinte mindenen. Ebbe az összetett helyzetbe született a kiságyban szuszogó csöppség. Egy-egy újszülött általában összetartja a családot. Az ő esetükben nem így volt. A légkör egyre rosszabb, egyre mérgezettebb lett. Összekaptak a legkisebb apróságokon is, ám annál szívósabban. Egy ilyen heves szóváltás közben Éva egyszer odavágta Ádámnak: az állandó veszekedések miatt beadja a bontókeresetet. A férfi nem próbált békülni, csak megvonta a vállát, s néhány napig nem szóltak egymáshoz. Egy hét múltán azonban teherautó állt meg a kapu előtt. A sofőr mellől Ádám ugrott ki és téglát, homokot, cementet raktak le. Éva kiszaladt a szobából, hogy kérdőre vonja férjét. — A ház kettőnké, és ha neked az anyád fontosabb mint én, akkor két lakást alakítok ki — válaszolta nyugodtan, de erélyesen a férfi. Még aznap nekilátott a munkának. Feltörte a padlót, hogy előkészítse az új fal helyét... Éva pedig másnap a nemzeti bizottságra szaladt, ahol sikerült elérnie, hogy — hatósági engedély híján — leállíttatták a hozzáépítést. Ettől függetlenül a fiatalok külön-külön szobába költöztek. $ § § Ádám jóképű, higgadt beszédű fiatalember. Megbízhatósága, lelkiismeretessége miatt szeretik a munkahelyén. — Válásunkkal kapcsolatban nincs titkolni valóm, pedig még ma sem közömbös számomra Éva. Viszont tudomásul kell venni, hogy a mi ügyünk egyszerűen zátonyra futott. Éva is, az anyja is sokszor a szememre vetették, hogy fukar vagyok. Lehet, hogy egy kissé igyekeztem megfogni a pénzt, de az ilyesmit természetesnek tartom, ha valakinek tetemes adóssága van. — És a féltékenység? — Nehéz dolog ... Éva csinos asszony, meg-megfordulnak utána a férfiak. Ez nyugtalanított, de jelenetet sohasem rendeztem emiatt. Ádám szerint is akkor kezdődtek gyűrűzni fejük fölött a gondok, amikor Éva anyja odaköltözött hozzájuk. Lévén, hogy két nő is volt a házban. Ádám nem akart részt venni a háztartási munkákban. Ebből kifolyólag több alkalommal került sor nézeteltérésre, és ő úgy érezte, hogy az anyós ellene hangolja a lányát. Az átépítést pedig nem bosszúból eszelte ki, csupán azért, hogy önmagának is kialakítson egy lakrészt benne — már a válás utánra. így közel lehetett volna a kisfiához, aki egyre inkább hiányzik neki. Egyelőrre közös fedél alatt laknak, de a munkahelyén Ígéretet kapott, hogy kiutalnak számára egy garzonlakást, amit szükség esetén nagyobbra is cserélhet majd. ha netán újra megnősülne ... $ S § Eddig a történet. Egy szerelem, egy elhidegülés, egy válás történetének tömör vázlata. Jómagam azért ragadtam ki a bontóperek sokasága közül, mert a válási statisztikák jelentős hányadát a huszonévesek periratai gyarapítják. A legtöbben három-négy esztendei házasság után nyújtják be a válókeresetet. Az esetek túlnyomó többségében kölcsönös elhidegülésben jelölik meg kérelmük tárgyát. Éva és Ádám esetében is ez szerepelt okként a bírói ítéletben. m p 19
