A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-21 / 47. szám
voltam. Nyelvi gondjaim se voltak, hiszen magyarul már akkor is jól beszéltem. Mindezen túl az egyetemen világhírű professzorok is működtek, többek között Apáthy István. — Az első világháború közepén szerzett orvosi diplomát. Milyen volt ott, akkor a helyzet? — Valószínű, hogy az én doktorrá avatásom egyedülálló a maga szemében. Az orvostanhallgatók nagy részét a háború kitörése után bevonultatták, alig maradtunk tizen, tizenketten az egyetemen. Az egyetem vezetősége ezért úgy határozott, hogy a még elérhető végzős hallgatók számára lehetővé teszi az oklevél megszerzését. Nagy a valószínűsége annak, hogy 1916. szeptember 16-án én voltam az utolsó, akit a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen orvossá avattak. Az avatás után — ami nem tartott tovább öt percnél — úgy éreztem magam, mint mezítelen ember a tövisbokorban ... Azóta is, ha ilyen avatási ünnepségen vagyok jelen, mindig magam elé idézem azt a néhány percet... — Hogyan lett sebész ? — Tulajdonképpen a kolozsvári Vöröskereszt Egyesület kórházában köteleztem el magam a sebészettel; rengeteg beteg, sérült, sebesült, fagyott katona érkezett naponta a harcterekről a kórházba ... Az első műtétem egy amputáció volt... — Kolozsvárról hogyan került Kassára? — 1916 őszén Kolozsvárott munkahelyem katonai jellege megszűnt, s engem katonai segédorvosi rangban a kassai hadigondozó intézetbe helyeztek át, ahol Lichtenberg volt strassburgi sebészprofesszor vezetése alatt működtem, egészen 1919 tavaszáig, amikor is a Magyar Vörös Hadsereg tagja lettem. Részt vet-A kórteremben tern hadiorvosi minőségben a tiszai harcokban, ahol mellkasi lövést szenvedtem. A miskolci kórházban volt főnököm, az előbb említett Lichtenberg professzor kezelt és bújtatott Kovács János néven, mert a csehszlovák hatóságok elfogató parancsot adtak ki ellenem. Haza ilyen körülmények között nem mehettem, s végül Székesfehérvárott kötöttem ki, majd később két évet Budapesten töltöttem, ahol megszereztem — akkor még volt ilyen — a sebészi mütő oklevelet. Miután Csehszlovákiában megjelent az az amnesztiarendelet, amely a Magyar Vörös Hadseregben szolgált egyének ellen megszüntette az eljárást, Kňazovicky doktor hazatért, s különböző klinikákon dolgozott. 1933-ban szerezte meg a docentúrát, s 1929-ben vette át Kassán a kórház sebészeti osztályát, amelyet 1938-ig vezetett. — A második világháború idején hol, merre dolgozott? — Már 1938-tól részt vettem az illegális mozgalomban. Később a szlovák nemzeti felkelés idején tagja voltam előbb a Nemzeti Forradalmi Tanácsnak, illetve az SZNT egészségügyi hivatalának. A felkelést követő hónapokban pedig a Štefánik partizánegység egészségügyi parancsnoka voltam. 1946-ban Ján Kňazovickyt egyetemi sebészprofesszorrá nevezték ki, s teljhatalmú miniszteri megbízottként létrehozta Kassán (Košice) az Orvostudományi Egyetemet. Később a mai Šafárik Egyetem többi karának a felállításában is tevékenyen részt vett. — Nagyon nyugtalan évek voltak azok — emlékezik vissza Kňazovicky professzor —, de a lényeg, hogy a nagy vállalkozások sikeresen megvalósultak, s ma is működnek. — Meddig dolgozott aktívan ? — Hivatalosan 1966-ban fejeztem be tevékenységemet, de a klinikán tovább működtem konzultánsként. Ján Kňazovicky tudományos munkássága nemzetközi viszonylatban is jelentős, különösen a gasztro-enterológiai sebészet, a vérátömlesztés, valamint az agyi és perifériás vérkeringési zavarok patofiziológiai vizsgálata figyelemre méltó. — Van-e arról valamilyen adat. hogy munkája során hány műtétet hajtott végre ? — Hogyne, hiszen a műtéti beavatkozásokról statisztikák készülnek. Ezek szerint megközelítőleg harmincezer műtétet hajtottam végre, s legalább háromszázezer embert kezeltem. inden bizonnyal egyedülálló ünnepség részesei voltak azok, akik az idén szeptember 8-án jelen lehettek a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, ahol Ján Kňazovicky sebészprofesszornak átadták az egyetem Rubinokleve-Jómagam abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még az oklevélátadás előtt beszélgettem Ján Kňazovicky nyugalmazott sebészprofesszorral, sőt abban is megállapodtunk, hogy a díszünnepség után — egyebek között — a szegedi élményekről is szót váltunk majd. így hát a második beszélgetés lényegében a szegedi élménybeszámolóval kezdődött. — Szép, de fárasztó volt a szegedi utazás, s maga az ünnepség is — mondta Kňazovicky professzor. — Ami fájó számomra, hogy hiányoztak az egykori társak, barátok... Amikor az imént a Rubinoklevél átvételének különlegességét próbáltam hangsúlyozni, ezt azért tettem, mert minden bizonnyal igen ritka tudománytörténeti pillanat volt ez a szegedi ünnepség. Hogy miért? Hadd idézzem ennek a megvilágítására a Rubinoklevél szövegét: „A Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem 1916 szeptemberében, hetven éve szerzett oklevele alapján megbecsülésre méltón teljesítve hivatását, elismerésül ezt a Rubinoklevelet adja ki a Szegedi Orvostudományi Egyetem." (Magyarázatként csak annyit, hogy az 1916-ban feloszlatott Kolozsvári Tudományegyetem jogutóda a Szegedi Orvostudományi Egyetem.) Ahhoz, hogy valaki ilyen magas megbecsülésben részesülhessen, egyetemi oklevelének megszerzésétől kereken hetven esztendőnek kell eltelnie; egy egész emberöltőnek. — Való igaz — mondja Kňazovicky professzor — először is meg kell érni ezt az időt. A sors kivételes áldásának tartom, hogy ez számomra megadatott. — Tudom, hogy ez szinte lehetetlen, ennek ellenére arra kérem, próbálja meg összefoglalni ezt a közel százados életutat. vagy legalább annak főbb állomásait. — Röviden valóban nehéz lesz, de én mindig kedveltem a nehéz feladatokat. Kezdjük talán azzal, hogy Lubietovában születtem 1893-ban. Édesapám tanító volt, anyám óvónő; gyermekek hárman voltunk a családban. Középiskolámat az akkori Besztercebányán, Banská Bystricában végeztem, majd beiratkoztam a Kolozsvári Orvostudományi Egyetemre ... — Miért éppen Kolozsvárra ? — Egyrészt breznói barátaim, diáktársaim, akik már ott tanultak sokat meséltek Kolozsvárról, másrészt azért, mert a magamfajta vékonypénzü diák Bécs vagy Budapest felé nem igen kacsingathatott. Az is közrejátszott, hogy Kolozsvár mellett döntöttem, hogy ebben a városban volt egy intézet — ma diákotthonnak mondanánk — amelyben a vidéki tanítók gyermekei helyet kaptak. — Milyenek voltak a kolozsvári diákévek? Nem voltak-e nyelvi gondjai? — A légkör nagyon barátságos volt, főleg az olyan ember számára, aki a saját erejére van utalva, s csak a tudás útján érvényesülhet az életben. Nos, én ilyen gyerek 12
