A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA LOMONOSZOV A Rettenetes Iván uralkodását követő zűrzavaros évtizedek: a meg-megújuló frakcióharcok és hatalmi csatározások, egy határozott és koncepciózus bel- és külpolitika hiánya, az elhibázott gazdasági döntések nagy mértékben lefékezték a korábban szebb napokat is megért Oroszország fejlődését a XVII. században. Gazdasági és szellemi téren egyre inkább lemaradt Nyugat-Európával szemben, jóllehet a legfejlettebb európai országokhoz — Angliához és Franciaországhoz — képest szinte korlátlan nyersanyagbázissal és páratlan természeti adottságokkkal rendelkezett. Amikor /. Péter cár 1682-ben trónra lépett, az ország a mélyponton állt. Az új uralkodó számára kézenfekvő volt a feladat : fel kell rázni ezt az alvó óriást, mozgósítani kell a gazdasági és a szellemi tartalékokat, de mindenekelőtt utol kell érni a fejlett nyugat-európai királyságokat. Részletesen elemezhetnénk I. Péter módszereit, méltathatnánk uralkodói bölcsességét és zsenialitását, ismertethetnénk azokat az eredményeket! amelyeket három és fél évtizedes uralkodása alatt a hatalmas birodalom elért, írásunknak azonban nem ö, hanem egy falusi parasztgyerekből lett tudósember, Mihail Vasziljevics Lomonoszov a főszereplője, akinek életpályája szorosan összefonódott I. Péter reformtörekvéseivel. A nagy cár nyilván olyan segítőtársakat képzelt el magának tervei megvalósításához, mint amilyen Lomonoszov is volt: nagytudású, sok mindenhez értő, tehetséges embereket, akik őszintén tisztelik és szeretik Oroszországot és népét, s akik minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy eloszlassák az ébredező birodalomban a tudatlanság homályát. Sajnos mire megtalálta volna ezeket az embereket, addigra meg is halt (1725-ben), de fáradozása így sem volt hiábavaló hiszen megkezdett művét utódainak — akarva-akaratlanul — az ő elképzelései szerint kellett továbbépíteniük, ha azt akarták, hogy Oroszország az európai hatalmi politikában megkaphassa az öt megillető szerepet. I. Péter gazdasági és politikai reformjainak köszönhetően fellendült az oroszországi tudományos élet is. Kiváló külföldi — elsősorban német — tudósok és szakemberek érkeztek a birodalomba, ök lettek a születendő tudományos intézmények első irányítói. Amikor Lomonoszov 275 évvel ezelőtt, 1711. november 8-án meglátta a napvilágot az arhangelszki kormányzóságban fekvő Misanyinszkaja faluban, már megkezdte működését a Moszkvai Akadémia, s hamarosan az új főváros, Szentpétervár akadémiája is beindult. A szellemi pezsgés azonban a hatal mas ország távolabbi részeiben, így a magas északon, a Fehér-tenger partjai mentén elterülő arhangelszki kormányzóságban is csak igen lassan éreztette hatását. Lomonoszov apja írni-olvasni nem tudó halász volt, s noha a tehetősebbek közé tartozott, hallani sem akart róla, hogy fia tanuljon. Lomonoszov egyik távoli rokonától elsajátította a betűvetés tudományát, s a környezetében fellelhető összes könyvet elolvasta — sokszor az apai dorgálások ellenére —, de autodidakta módon már magasabb szintre nem juthatott, ezért 19 éves korában elhatározta, hogy elszökik hazulról és tanulás céljából Moszkvába megy. A kalandos és viszontagságos a polihisztor utazás részleteit mellőzném, a lényeg: Lomonoszov 1731 januárjában érkezett meg Oroszország legnagyobb városába, ahol a Szláv-görög-latin Akadémia növendéke lett. (El kellett titkolnia paraszti származását, mivel egy 1728-ban kelt rendelet megtiltotta paraszt- és jobbágyivadékok felsőfokú tanítását.) Lomonoszov jóval idősebb volt évfolyamtársainál, emiatt gyakran gúnyolták, ráadásul nagyon szűkösek voltak az anyagi körülményei is, így igen szerényen, szinte tengődve élt. Kiváló képességei folytán azonban csakhamar felkeltette tanárai érdeklődését, akik megpróbálták egyengetni az útját. 1736 januárjában Szentpétervárra ment, ahol az 1724-ben alapított Akadémia hallgatója lett. Az egyetemen elsősorban természettudományokat tanult, de mivel a kémiaoktatás még gyerekcipőben járt, az egyetem vezetői a tehetséges fiatalembert — két társával együtt — a németországi Marburgba küldték, hogy ott a híres Christian Wolff (1670— 1759) professzor hallgatójaként elmélyedjen a fizika, a freibergi bányászati akadémián pedig a kémia és a kohászat tudományában. A marburgi esztendők meglehetősen mozgalmasan teltek: Lomonoszov és társai nemcsak a természettudományokkal és a nyugat-európai nyelvekkel ismerkedtek, hanem az éjszakai élet örömeivel is, s ez bizony pénzbe, sok pénzbe került, az otthonról folyósított ösztöndíj nem is volt hozzá elegendő, így a három szépreményű fiatalember reménytelenül eladósodott. Wolff profeszszor rendezte ugyan az adósságokat, de kénytelen volt tájékoztatni a pétervári Akadémia elöljáróságát az orosz növendékek viselt dolgairól, így freibergi diákoskodásuk idején már nem ők, hanem Henckel profeszszor kapta kézhez a pénzt, aki csak nehezen — s a rossznyelvek szerint növendékeit megkárosítva — fizette azt ki nekik. Henckel egyébként, Wolff professzorral ellentétben, eléggé középszerű tudós volt, Lomonoszov az előadásait sem tartotta sokra. Kémiai és kohászati ismereteinek nagy részét nem is tőle kapta, hanem a Freiburg környéki kohászati üzemekben és bányákban szerezte. A tanulás mellett nagy utazásokra is futotta idejéből, megfordult Németország számos helyén, sőt Hollandiába is eljutott. Ekkoriban születtek első tudományos értekezései is, ezeket megküldte Szentpétervárra, ahol megelégedéssel olvasgatták írásait. A kémiai, fizikai és metallurgiai dolgozatok mellett egy poétikai tanulmányt is megeresztett, ez új fejezetet nyitott az orosz költészetben. Lomonoszov 1765-ben bekövetkezett halálát követően évtizedeken át ez a „Levét az orosz verselés szabályairól" című írása tartotta fenn a nevét a tudósok emlékezetében. Ezenkívül számontartották tucatnyi ódáját és néhány drámáját is) a Tamira és Sze/im, valamint a Demofont című tragédiát a cári udvar felkérésére irta 1750 táján), s műfordítóként is nagyra becsülték. Kivált az antik költőkért rajongott: Homérosz, Horatius, Martialis, Lucretius stb. voltak a kedvencei. Természettudományi munkásságáról a tudománytörténet alig sejtett valamit, csak a múlt század utolsó éveiben fordult felé a Figyelem. Napjainkban elsősorban kémiai kutatásait tartják jelentősnek. Ő volt az első, aki következetesen alkalmazta kísérletei során az anyagmegmaradás elvét. Egyik Eulerhez írt levelében az impulzus- és energiamegmaradás törvényét is megfogalmazta: „Minden változás a természetben úgy történik, hogy ha valami valamihez hozzáadódik, az másutt ugyanolyan mértékben csökken. Ha tehát egy test anyaga növekszik, valamely másik testé ugyanannyit csökken. A természet e törvénye általános, és a mozgásnál is alkalmazható: ha egy test a maga lökésével mozgásba hoz egy másikat, ugyanannyit veszít a maga mozgásából, mint amennyit a másiknak átadott." Az anyag legkisebb, tovább már nem osztható alkotórészének az atomokat tartotta; belőlük épülnek fel az egynemű, illetve a különnemű korpuszkulák, ezek viszont a makrotest építőkövei. Az atomok — Lomonoszov szóhasználatával: elemek — gömbalakúak és meghatározzák a belőlük felépülő test tulajdonságait. A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az atomisztikus elképzelések nem voltak már az idő tájt sem újkeletűek, hiszen az i. e. V. században élt Demokritosz is atomokról beszélt tanítványainak, s a későbbi évszázadok során számtalanszor felbukkant ez a nézet. A XVII. században számos természettudós (pl. Boyle, Gassendi stb.) magától értetődőnek tartja létezésüket, s maga Christian Wolff is az atomizmus hive. Lomonoszov tulajdonképpen az atomok egy minőségileg magasabb szintű értelmezésével hozott újat, s mindenekelőtt azzal, hogy az atomokat és a korpuszkulákat mozgó részecskéknek képzelte, amelyek a test hőmérsékletét is meghatározzák. Lomonoszov elvetette azt a felfogást, hogy a melegért egy külön részecske lenne felelős; a testek hőmérséklete a korpuszkulák mozgásától (Lomonoszov szerint mindenekelőtt a forgómozgásuktól) függ. Sajnos Lomonoszov korszakalkotó elképzeléseit igen gyakran magánlevelekben vagy különböző dolgozatokban elszórtan fejtette ki, ami jelentősen megnehezítette kortársai számára, hogy megértsék a lényegüket, illetve, hogy egyáltalán tudomást szerezzenek róluk. Németországból hazatérve Lomonoszov egyre magasabbra emelkedett a társadalmi és főképp a tudományos ranglétrán, számos kérdésben kikérték és meghallgatták a véleményét, sokszor pedig ő maga terjesztett be különböző javaslatokat és tervezeteket. Sajnos nincs elég hely mindennek a részletes ismertetésére, ezért csupán a legfontosabbakat említeném. Nagyszabású tervezetet dolgozott ki Oroszország településeinek feltérképezéséhez. Külön dolgozatban foglalkozott a tengeri kutatások fontosságával, s egy kutatóhajót-is felszerelt a legkorszerűbb műszerekkel, amelyek közül többet sajátkezűig készített (távcsövek, szextánsok, refraktométerek stb.). Belekóstolt a földtudományokba is, s több esetben figyelemre méltó megállapításokra jutott. Felismerte, hogy a tőzeg és a kőszén valamikor szerves anyagokból keletkezett; azt is helyesen vette észre, hogy földünk felszínén és mélyében különböző folyamatok játszódtak le a régmúlt időkben, ezek eredményeként alakultak ki a hegységek, s a föld belsejében uralkodó erők hozták létre az ásványokat. Rengeteg időt töltött a kémiai laboratóriumban, amelyet házában rendezett be, de legalább olyan sokszor megfordult a tervei alapján felállított üveggyárban is. ahol küfönböző színű üvegekkel kísérleteztek. A poltavai csatát megörökítő mozaikját ma is megcsodálhatjuk a Szovjet Tudományos Akadémia épületében. Meteorológiai és csillagászati megfigyelései közül a villámlás természetével kapcsolatos — már-már életveszélyes — kutatásait és a Vénusz légkörének felismerését emelhetjük ki. Foglalkozott a sarki fény titkaival, sőt verset is írt róla, de megénekelte az üveg hasznát és tulajdonságait is (Piszmo o poize sztyekla — Levél az üveg hasznosságáról). A leghevesebb vitákat azonban történettudományi tanulmányai váltották ki, főleg azok, amelyek az orosz nép eredetét és korai történelmét taglalták. A külföldi tudósok befolyása még Lomonoszov professzorkodásának idejéri is igen nagy volt a Szentpétervári Akadémián, a hazafias érzelmeit nem titkoló, orosz voltára büszke Lomonoszov gyakran került velük konfliktusba. Azt is felhánytorgatták neki, hogy az orosz tudományos nyelv megteremtésén fáradozik (mellesleg ö írta az első rendszeres orosz nyelvtant is Rosszijszkaja grammatyika címmel), s ha már jobb érvet nem találtak, akkor egyszerűen ráfogták, hogy dilettáns. E kisstílű támadások sem szegték a kedvét, töretlen lendülettel és akaraterővel dolgozott, mintha csak érezte volna hogy a sors csupán öt és fél évtizedet engedélyezett a számára. Pedagógusi ténykedését csak a kortársak visszaemlékezései alapján lehet megítélni; azt mondják olyan tanár volt, akiért rajongtak a tanítványai, s aki nemcsak megértette velük az anyagot, hanem rávezette őket a logikus gondolkodásra is. Lomonoszov alapította a moszkvai egyetemet is, amely 1940- től viseli az ő nevét. Lomonoszov a felvilágosodás korának egyik jellegzetes, s Oroszországban kétségtelenül egyedülálló jelensége volt. Ez filozófiai nézeteiben is tükröződött: a mechanisztikus materializmus talaján állt. A megismerés folyamatában nagy szerepet tulajdonított a tapasztalásnak, de az igazsághoz szerinte csakis az empirikus módszerek és az elméleti általánosítások összekapcsolásával juthatunk el. LACZA TIHAMÉR 16
