A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-07 / 45. szám

— No, én elmegyek, Sztyepan bácsi — törte meg a csendet Jegor. — Megitatom az állatokat, dobok nekik valamit.

— Menj csak.

— Estére még átnézek.

— Jól van.

Ketten maradtak megint az öregek.

— Gyönge vagy hát. Ha nem eszel, persze hogy gyönge vagy — zsörtölődött az öregasszony. — Levágjam a tyúkocskát? Jó kis levest fözök, finomat, azt megennéd ?

Az öregember elgondolkodott.

— Nem kell. Én már úgysem eszem belőle, kár lenne azért a tyúkért.

— Az isten áldja meg azt a tyúkot! Én nem sajnálom!

— De ha nem kell! Inni adj inkább. Meginnék egy fél kupicával, attól megmozdul az ember vére.

— Hátha megárt?

— Nem árt az. Fölvidit egy kicsit.

Az öregasszony rongydarabbal gondosan bedugaszolt kis vodkásüveget vett ki a szekrényből. A felénél feljebb volt még benne az ital.

— Vigyázz, aztán nehogy rosszul essen!

— Sosem esik ez rosszul az embernek! — mérgeskedett az öreg. — Mit féltek annyira ettől a vodkától? A legjobb orvosság, az asszonyok meg berezelnek a szagától.

— Most se maradsz veszteg — haragudott meg az öregasszony is. — „Berezelnek" hát. Fél lábbal mára sírban, mégis szekálja az embert. Pedig nyugalmat rendelt neki az orvos.

Az öregember reggel óta csak nyögdécselt. Már a karját is alig bírta mozdítani. Régen elhagyta már az ereje, de reggelre valami furcsa gyöngeség jött rá. a szíve alatt meg valami kimondhatatlan fájdalom gyötörte, s egyszerre sími szeretett volna tehetetlenségében. Nem mintha megijedt volna valamitől, inkább csodálkozott a soha nem érzett gyengeségen. Mintha nem is érezné a lábát... Behajlította az ujjait, azokat érezte még, mozogtak. Aztán a bal karja zsibbadt el — legyezett vele a levegőben, ettől jobban is lett egy kicsit. De hát mitől ez a nagy gyengeség, uramisten!

Délig türelmesen várt: hátha még jobban lesz, hátha még enged ott a szíve táján is. talán még a cigarettát is megkívánja, vagy italt, valamit. Aztán megértette: eljött érte a halál.

— Anyjuk. .♦Hallod-e? — szólította öreg párját. — Anyjuk, én meghalok.

— Szent isten, még mit nem! — kiáltott rá az öregasszony. — Csak fekszel ott, aztán ilyeneken járatod nekem az eszedet.

— Segíts le innen, egészen odavagyok. — A kemencén feküdt eddig az öregember. — Vegyél le valahogy.

— Nem bírlak én el egymagámban. Menjek át Jegorért ?

— Eredj. De otthon van-e?

— Az előbb láttam a kertben ... hát akkor megyek.

Az öregasszony nagykendőt terített magára, s kicsoszogott a házból; metsző hideg szökött be mellette az ajtón.

„Vesződséges ilyenkor, téli időben, a halottal" — gondolta az öregember.

Megjött Jegor. a szomszéd.

— Fagy, erősen fagy — mondta topogva. — Várj egy csöppet, Sztyepan bácsi, megmelegszem egy kicsit, aztán fölmászok érted. így megfagynál, ha csak hozzád érnék. Mi baj. rosszabbul vagy?

— Rosszabbul, Jegor. Meghalok.

— Ugyan már! Nem megy az olyan könynyen.

— Akár könnyen, akár nehezen, nekem már végem. Hideg van. azt mondod?

— Ötven fok van legalább. — A szomszéd rágyújtott. — A vetéseken meg olyan vékony a hó, mint az ujjam. Húzzák rájuk a traktorokkal, de hát nem ér ez már semmit.

— Még betemetheti!

— Késő már akkor is. Na, gyere, másszunk le szépen ...

Az öregasszony elrendezte az ágyon a vánkosokat, megigazgatta a derékaljat. Jegor fellépett a kemence padkájára, onnan nyúlt az öreg alá.

— Kapaszkodj a nyakamba, így ni. Hiszen nincs is már súlyod, Sztyepan bácsi.

— Elfogytam ...

— Akár egy gyerek. Az én Koljkám nehezebb.

Lefektették az ágyra az öreget, gondosan betakargatták a báránybőr subával.

— Sodrok neked egy cigarettát — ajánlotta Jegor.

— Nem kívánom. Jaj istenem, istenem — sóhajtotta aztán az öreg —, ilyen télben haljon meg az ember!

— Hagyd már abba! — szólt rá komolyan a másik férfi, s egy zsámolyt az ágy mellé tolva, leült. — Ne is gondolj rá többet. A fronton engemet is elkapott egyszer. Azt hittem, befellegzett. Az orvos meg egyre csak azt hajtja: „Ha akarod, megmaradsz, ha nem akarod, elpusztulsz." Én már beszélni sem tudtam, csak feküdtem kinyújtóztatva. „Ki az a bolond, aki nem akar élni?" — gondoltam magamban. Szóval nyugodjál szépen, s azt hajtogasd: „Meggyógyulok, meggyógyulok."

Az öregember kehesen felnevetett:

— Hát adj egy szippantást — kérte.

Jegor odaadta a cigarettáját. Az öreg —

bár kelletlenül — beleszívott, aztán sokáig fuldokolva köhögött tőle.

— Nem kell nekem már ez sem. A mellemre ment a füst.

Jegor még nevetett rajta.

— Hol fáj? — kérdezte az öregasszony, sajnálkozást meg nyugtalanságot rejtő hangon.

— Mindenhol... mindenem. Olyan gyönge vagyok, mintha az egész véremet kiszívták volna.

— Hallgattak egy darabig mind a hárman.

— Az orvos... A halált egyik sem rendeli meg, mégis meghal mindenki.

Az öregasszony kiöntött egy kupicára valót, odaadta az embernek. Az meg éppen csak belekóstolt, máris szinte megfulladt tőle. Vissza is jött az egész úgy, ahogy megitta. Sápadtan, szótlanul feküdt sokáig, aztán nagy nehezen kinyögte:

— Azt mopdják predig, addig igyon az ember, amíg lemegy a torkán.

Az asszony meg csak nézte, nézte, siróskeserű tekintettel, s remegő hangon megszólalt :

— Apjuk ... Ha. ne adj' isten, mégis meghalnál, mi lesz énvelem?

Az öregember sokáig nem válaszolt, a mennyezetre bámult. Nehezére esett a beszéd, predig valami biztatót, kedveset akart mondani.

— Legelsöbben Miskától követeld a tartásdíjat. Mondd csak meg neki: „A halálos ágyán hagyta meg apád, hogy etesd anyádat, amíg csak él." így mondd neki. Ha ellenkezne a senkiházi, vidd a bíróság elé. Ne szégyelld. valamiből élned kell neked is. Szégyellje inkább ő. Manykának ird meg, hogy taníttassa a gyereket. Okos az a gyerek, kívülről tudja az egész Intemacionálét. Azt mondd neki: „így hagyta meg apátok." — Elfáradt, mozdulatlanul, merően nézte megint a mennyezetet. Szigorú, ünnepélyes maradt a tekintete.

— Petykának mit mondjak? — kérdezte

14